2014. augusztus 10., vasárnap

Post T 5.rész

with 0 Comment


Post T-24798
Próbáltam erőteljesebben koncentrálni, hogy visszanyerjem valóságomat, ám az időértelmezésem végképp felborult és nem szűnt meg a projekció. És önazonosság tudatom is foszladozni kezdett, e sebtében kialakult, hevenyészve összetákolt fizika lehetetlennek látszó törvényei között. Eszembe jutott Dsuang-Dszi álma:

„Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
- Álmomban - mondta - ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

Lepke - mesélte - igen lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi...
És felébredtem... És most nem tudom,

most nem tudom - folytatta eltűnődve -
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? -

Én jót nevettem: - Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! -
Ő mosolygott: - Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! -

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.”

/Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma/

Kétezer év telt el, vagy mindvégig – egy perce csak? Itt voltam, s vagyok, vagy máshol? Talán a Bázis kísérleti patkányaként rovom álombeli köreimet most is és szólítani fognak hamarosan:
-hej Johny! Ébresztő már! Foglalod a helyet a mániákus-kísérletiek elől!-és Bumpa, a kerek hátú néger jó barátom felkelve kedélyesen a hátamra csap, amitől kiköpöm a tüdőm félig, de azért nem teszek megjegyzést, mert szeretem a csibészt.
Igen, gyakran elkalandoztam a Kettes Labor árnyképei közé, vissza az Akkorhoz, amikor célt és értelmet nyert a fogság, mert az egyedül elfogadható kontrasztja a szabadság lett.
Mindannyian odamentünk. Kit vittek, kik sodródva az újdonság iránti vágyaival, vagy mert nem akart elszakadni családjától. Új és őszinte kötelék szövődött, újraértelmeződtek a kapcsolatok, tiszták és mellébeszélésektől mentesek lettek, megszűnt minden alakoskodás.
Úgy viseltük új viszonyainkat, mint a szentek a fehér gyolcsot, mely adatott és el nem vehető tőlük. Jelrendszerünk eleinte szemek villanásaiból és sóhajtásokból-nyögésekből, el-elszabaduló indulatszavakból álltak. Mindent ellenőriztek, sőt vérnyomásunk mérésével és tudatunk redőibe is betekintő műszereikkel szinte rabszolgáikká tettek. Nem volt szabad alapvető fogalmakra gondolnunk, vagy nyilvánvaló érzelmeket mutatnunk a közelükben. De voltak feledhetetlen és gyönyörű pillanatok, amikor magunkra maradtunk egymás közt és a Terv is ilyenkor érett tovább, csendben.
Később műszerészeinknek sikerült antitér képző szerkentyűket összerakni, melyek, mint mesterséges csönd-búrák borultak ránk, ha bekapcsoltuk, persze csak a kérdező-kutató egységek felé. Alkalomadtán mesélek még a Bázisról. Tudom, hogy érdekelni fog titeket, legalábbis a történelmi disszertációtokhoz jól jöhet. Bízom bennetek, távoli utódok

Post T-26420
A fűcsomók között rendezetlenül süvölt a déli széláramlat, meg-meglódul, aztán elül és olyankor, mintha egy mozdulatlanná dermedt világ venne körül. A préri ilyen. Nagy, szövetkarimás kalapomat is rég lefordította volna kopaszodó fejemről, ha nem lenne egy zsinórral odaerősítve állam alá. A vöröses por betömi az ember orrát, száját és prüszköl tőle, higgyék el, azok a XX. századi westernek nem túloztak egyáltalán. Csupán a díszletek mások. Vagy szinte ugyanazok. Leültem megpihenni kissé, míg útitársaim előrementek megitatni a lovakat. Kalifornia csodálatos kietlen és barátságtalan vidékei mai ugyanolyan hívogatóak a vadnyugati kultúrát nem szokott európai ember számára, mint azelőtt. Amikor Kilencszázhúszas évek elején John Ford elkezdte rendezni westernfilmjeit, még a nagy múltú stúdiók épp csak megalakultak és John Wayne, aki később egyedüli hősként szállt szembe az igazságért és a becsületért másfél órányis filmtekercseken, még bizonyára a glendale-i középiskola futballcsapatában kergette a labdát. Elidőztem mozdulatain, már járása és megjelenése is annyira markánssá tette, hogy képtelenség volt nem tisztelettel odafigyelni rá. Keresztnevünk csengésében is igyekeztem hasonulni, ámbár sem ő, sem Ford nem az igaziként, hanem művészneveként hordta, hasonlóan hozzám. Mindig így jártam: ha valaminek nagyon a mélyére próbáltam ásni, színfalakba felépített illúziókba, egy leforgatott világ díszleteibe ütköztem. Erősen csaptam oldalra, hogy érezzem: e keményre száradt agyag valóban itt az, ami. És kétségkívül én, J.M. fekete farmernadrágban könyékig feltűrt, kigombolt, lobogó fehér ingben, nyaksállal és cserzett bőrrel a canyon földpadján, kaktuszok társaságában itt ülök, míg coltom a csizmaszáramban éberen várakozik.
Délidő volt és erősen szomjúhoztam, de türtőztettem magam. Kis noteszembe lefirkantottam pár gondolatot. Jut eszembe, magyarázattal tartozom. Ha majd elolvassa ezt valaki, látni fogja, hogy jó néhány bejegyzés hiányzik. Sajnos kiszakadtak és odavesztek lapok egy régi kőomlásban, amikor beszorultam egy barlangnyílásban, igyekszem röviden pótolni majd.
Most indulunk tovább, a régi vasútak vágányait estig el kell érnünk.




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.