2014. október 15., szerda

Egy szelet nagyonfájás

with 0 Comment


Erika emlékére

A szebb napjaiban jókora folyó, a tetőről pöttöm patak benyomását keltette. Fátyolszerű, keskeny semmiségnek tűnt a vízesés is. A két alagút közti megállóban egy alpinista teli torokból kiáltotta a vonatköszöntőt. A szorosan zárt völgykatlan ölében dajkált menedékháznál nem sokan cihelődtek le.
A két sportos külsejű barát szakadtra koptatott farmere, most tényleg sziklákkal találkozott. Sátorverésre legalkalmasabbnak, mindjárt a híd lábánál, a vízeséssel szembeni hely tűnt. Már majdnem el is készültek, amikor a kisebbiknek beugrott, hogy látta már a síneken hömpölyögni a mindent megfojtani vágyó folyót egy kiadósabb eső után.
Cókmókjuk összeszedés után átbandukoltak a hídon, és a gyökerekkel benőtt természet alkotta lépcsőn felsétáltak a menedékház elé, ott telepedtek. Meszes szürkeséggel meredt a két fal, és a lelógó, foghíjas vaslépcsőn kisebb akrobatamutatvánnyal, úgy három méterrel a folyó fölé, egy jó ösvénynél alig szélesebb, pamacsnyi helyre letáboroztak.
Sok kis ember jó helyen is elfér, igazi fordított alapelv, még akkor is, ha nem voltak kicsik, de azt hiszem talán jók igen... Egy másik odalebbentett sátorcsodája mellé telepedtek. Bőven maradt szabad hely, talán egy félnégyzetméter, vagy még több!
Kipakoltak, bepakoltak, berendezkedtek. Négy nap, dübörgő vonatfüttyök karjában valódi gyönyör. Nem sok pénzük volt, de alaposan felpakoltak. Egyikük hátizsákja, a hálóholmin kívül csak élelmet tárolt, a másik batyu, a négy napi tüzes vizet - két nagy üveg gabona, vagy krumplipárlatot -, vodkaformában. Az egyik túszul ejtett üveget mindjárt az elején jelentősen megrövidítették. Ez magasra dobta hangulatuk csokornyakkendőbe bujtatott fokmérőjét.
Nem kopogtak az ajtón, sátoron nem szokás! A szomszédok meggylikőrrel próbálkoztak, igen kis sikerrel.
Aznap hamar leszakadt az este és jó nagy szeműre sikeredett. Másnap pókhálómentesen virradt. Idegedző, barlangvizes fagyos fürdővétel történt, ami természetesen az ivóvizet is a tisztábbnál tisztább minőségben jelentette. Elpirult bőrű, sült szalonnáik gyors eltüntetése után nekivágtak a vágatoknak. Mind a két oldal tele volt velük. Fejjel előre csúsztak a szűk és szoros üregekből még szorosabbakba.
Délutánra hagyták a sziklák alatti jól kibontottat és kiépítettet, a mindenkinek valót, amin csupán lakkozott körmű, ondolált hajú, toronysarkú cicababák sorfalai előtt sétáltak végig. Jól megvakaróztak és enyhén megpiszkált orosz vodkásan  ismételten átszállították magukat a túlparti sáv tucatnyi barlangjába. Megint sült egy nagy adag szalonna, amire kórusban azt mondták, hogy „Á” és beejtették "szép komoly" magukba.
Igazi, gyorsan ható, mélységes horkolású vodkás alvás következett, s már sátruk nem létező ikerablakán, fürdőzés álmodása közben vizes vizekre találtak. Úszott a lak, nem is kicsikét. Kimásztak, bár maradtak volna még, de nem lehetett. Az eső elvonultáig bogárbújta, fedett teraszra mentek.
Szégyellős végek rózsáját lopták le, székek formájában csuromvizes, hosszú hajú fák alá. Elállt az eső, de a fahajtincsek göndör uszályától, kemény zuhanyalvás sikeredett csupán. Már a vodka sem segített, elúszott szegény utolsó üres üveg is, s az ijesztően korai hajnal, az éjszaka fekete tüllruháját ledobó világosba derült. Kaktusztövises, szurkáló ébresztéssel visított a vonat. Bár ne jöttek volna!
Ketten fát gyűjteni, tábortüzet rakni százszor könnyebb, mint a visító, muszájsikolyos csapatszellem mindent lehetetlenné tevőségben. A vendégek érkezése után alámerültek és megszűntek barlangot járni. Pancsoltak egyet úszás helyett, nézték a kitaposott semmit, s már az újonnan érkezetteknél is jobban várták a visszautat, mert jobb ketten vadont járni, mint hatuktól bezsongani.
Még nem ért véget a csend nótája, de a harsány szavú, erdőt, fát sziklát, bokrot bozótot, barlangot, folyót, patakot elnyomorítón harsogó kegyencsereg, pár órás nyafogása, napok gyönyörét ordította szét.
Egy zakatoló vonat fütyült, érkezett, majd elindult és ment. Letépte róluk a görcsteleneket és emlékükben megváltozhatatlan, nem nyitható kóddal fércelt sátrukat egy életre sejtjeikbe égette.
Jöttek még vonatok, mentek buszok, lobogtak sörények és égtek piros blúzok. Azok is maradtak helyükre rendelve, ott benn a sejtekben.
Milyen gerinces volt a gerinc. A túlparton, amin harmadnap eltévedtek, leintettek a magasból egy ormon logó hegymászónak. Turistajelzések hiányában, térbecslés után visszacsinálták volna az ereszkedőt, hisz a táv felénél is alig voltak, de egy 80 százalékos lejtőn, a későnyári lesiklásban, megfordulásról szó sem lehetett.
A törpe állomás kéményével szemben kapaszkodtak egy fába, ahonnan már valóban sziklafalon kellett leereszkedni a sínekig.
Fejeket dobozba ordítozó, vendég-barlang látogatójukat az Angyalvár alatti iszapbirkózás helyett,  egy gondolattal, a ki tudja mikor lezuhant emlékére állított kereszttel jelzett csúcs oldalára pattintották volna. Néhány nap után valaki úgyis észreveszi őket... Nem?
Az idő kimosta üvegeik vodkáját és az első gát után, mindketten egy-egy forgóba kerültek, és ősi palackposta pergő-forgó kötelességtudattal hordják magukban mindazt, amit kell. Az egyik az elvetni valót, amiért szívesen felvágtattak volna a függőleges oldalon, hogy visszacsinálják azt ami elcsorbult. A másikban valaki piros blúzában, már rég a boldogságban mosolyogva vár. Csak neve és egy fájó emlék pörögnek ott.
Ő lágy kiáltással fog vissza minden érte úszni vágyót. Majd eljön a révész! Nem kell vodka, sem zsivaj, hempergés, tábortűz, mutatja az utat, ha eljön az idő.
Minek a tobzódás, ha már mindent ismernek? Mindent, mi semmi a nagyon nagy egészhez! Ő nem fog késni a randevúról. Barna mosolyú halvacsorával várja majd a magast, a kisebbet és a szőkét.




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.