A banya

Valamikor, néhány tucat év múlva így emlegetik majd: A megváltó. Addigra kiforr emléke, feldolgozzák lényét és küllemét. Túl a sokkon, átadva... Na, de ne szaladjunk ennyire előre. Inkább tekintsünk vissza a múlt árnyalatos oldalára, a valamikori huszadik századi Budapestre, csak egy rövidke történet erejéig.

A fiú és egy lány álltak a Duna partján. Átölelve egymást, csendesen. Csupán az alsó rakparton robogó néhány autó, meg a parthoz horgonyzott A38- as hajó csapott némi zajt. Tél volt, fogvacogtató hideg és este kilenc óra. A két fiatal kézenfogva indult el hazafelé, de alighogy megtettek néhány lépésnyi távolságot, egy autó állt meg mellettük. 

– A Gellért- hegy irányába jó felé megyünk? – kérdi köszönés nélkül a kocsi ablakán kihajoló barna hajú idegen. 

– Ott, az lesz az! – mutat a fiú, az előttük tornyosodó magaslatra. Jól ismerte a környéket, mondhatni egész Budát, hiszen átjárta már vagy ezerszer széltében is, meg hosszában.  Egyébként ők is oda tartottak. A hegyre jártak fel hétvégenként a lánnyal. Mondhatta volna, csak hát nem akart beszállni abba a kocsiba. Fű, és az erős dohány illata csapta meg orrát a letekert ablakon keresztül. A zene bömbölve szólt, ráadásul még a hátsó ülésen is ültek. 

– Idióták! – szólalt meg a lány.

– Ne törődj velük! – mondta a fiú, majd nyomott egy cuppanósat a lány arcára.

Egy turistabusz állt csak a parkolóban. Emeletes, és sötét árnyként magasodott a hegy fölé. 

– Gép-szörny – suttogta a fiú.

– Félelmetes! Komolyan mondom ijesztő látvány – mondta a lány, majd közelebb bújt. Átkarolva egymást, a jobbra ágazó úton indultak tovább. Általában borzongtak a szabadban töltött estéktől. Féltek, de nem tehettek mást...

Csupasz ágú fák magasodtak föléjük, mint lecsapni készülő megannyi Turulmadár. Az évek alatt sem sikerült megszokniuk jelenlétüket. Szárnyak és szárnyak mindenütt. No meg a bokrok. A járda mellett magasodó szeméttározók. Így nevezték el azokat. Lustaságából kifolyólag az ember elejti szemetét, majd cipőjének orrával biccent rajta egy keveset, hogy a megfelelő helyre illessze. Persze vannak kivételek. Ők képesek megtenni még három lépést a kihelyezett kukáig. 

Gyönyörű idő volt. Hó nem esett ugyan, de így is csodálatos volt a látvány, és persze vérfagyasztó. Csillagok fénylettek az égen, mint milliónyi öntelt szentjánosbogár, melyek azt akarják, hogy csak őket bámuld. Fenn a hegyen már nem hallatszódott semmi a város zajából, sem az autók, sem más. A benarkózott fiataloknak nyomát sem lehetett látni. Kínos csend telepedett a tájra, csak a fák suttogtak valahol.

A fiú és a lány elérték közben a lövésektől lyuggatott hosszú falat. Lépteik nyomán gőzölgött az aszfalt, majd a fagyos levegő fölénye érvényesült. Minden dermedten, elmélyülve várta a majdani felmelegedést, az enyhítő tavaszt. Az élőlények holtként éltek tovább, merevségre ítélve, mozdulatlanságukba zárva.

– Te is hallod? – kérdezte a lány.

– Áá... csak a szokásos. Talán valamelyik szennyvíz elvezető csatornafedele adja ezt a pattogó hangot – válaszolta a fiú, de közben tudta, hogy a lányt egyáltalán nem hatotta meg magyarázata. Régóta ismerték egymást. Túl rég ahhoz, hogy fogják egymás rezgéseit. Így a fiú legalább annyira volt tisztában azzal, hogy a lány nem hiszi el amit mondott, mint amennyire a lány tudta, hogy a fiú csak azért válaszolta azt amit, hogy őt megnyugtassa.

– Éhes vagyok! – suttogta Emma.

– Nyugi, hamarosan bekapunk valamit! – válaszolta egy mosoly kíséretében Dávid. – Ott a szobor, látod!?

– Igen, gyönyörű, mint mindig. Mit nem adnék, ha felülhetnék egyszer arra az ágra, és onnan szemlélhetném át egész Budapestet!

– Meglásd, egyszer majd megteheted! – nevetett fel a fiú.

– Úgy, mint egy madár. Szárnyaimmal csapdosva hasítanám el ketté a szelet, és nem állhatna utamba semmi. Felülnék a világ tetejére, és onnan segíteném a rászorulókat!

– Úgy, úgy, Emma! Egyszer tiéd lesz e világ, meglátod! – Elfordulva válaszolta Dávid, a Dunára tekintve. A lassú mozgású folyóra, amely könnyként csordogált "fentről, lefelé". Közben megérkeztek.

– Gyere, ülj le ide! – szólt a fiú, miközben a padra terítette a hátizsákjából előkotorászott pokrócot. Gondosan megigazította, hogy gyűrődés ne legyen, majd mindketten leültek. Egymás mellé szorosan. Elővettek egy már megbontott csomag kekszet, és jóízűen majszolni kezdték. Evés közben nem szóltak egymáshoz, csak a földet bámulták, meg néha a velük szemben ágaskodó szobrot. Amikor a keksz elfogyott, Dávid átkarolta Emma reszkető vállát, és olyan közel húzta magához a lányt, amennyire csak bírta.

Éjfél közeleg. A szobrot megvilágító fények mit sem halványultak. A szikla szélén álló, Turulként magasodó fák nem hallatták hangjukat. A csatornafedelek, a bokrok alján megbújó szemét, a lábnyomok, mind hallgattak, csak egy valami, vagy inkább valaki motoszkált a halvány fényben. 

Ronda, bibircsókos arcát nem fedte fátyol. Csak fején volt kendő, de az is megszokásból. Hajlott hátán óriási kinövés emelkedett. Rongyos ruhája, szakadásokkal, éktelenkedő lyukakkal takarta görnyedt testét. Fonnyadt, csupasz kézfejét nem csípte a dér, szürkésbarna színe már kopásnak eredt. Aprókat lépdelt, de mankó nélkül haladt. A pad felé indult el, ahol a két hajléktalan gyermek ült egymás mellett szorosan. Odaérve rájuk mosolygott, majd így szólt:

– Gyertek kedveskéim, mutatom az utat.

Emma és Dávid szempillái megrezdültek. Ámulva tekintettetek, a banyára. Máskor talán rémülten szaladnak el, de abban a pillanatban nem azt tették, a banya szép volt, nagyon is szép...

– Dávid, ő egy angyal?

– Igen, drága Emma ... egy angyal az égből!

Még erősebben vonta magához a lányt, azután sötét árnyalta be a sötétséget.

Másnap is fagyos volt a levegő, de már hó borította a várost, úgy, mint a Gellért-hegy csúcsát is. A szobrot, aminek kezében tartott pálmafaágán ott csücsült Emma, és a padon eszegető Dávid felé intett. 

– Ugye megmondtam! – kiáltott fel a fiú.

– Igen Dávid,  megmondtad, a világ egyszer az enyém lesz.