Emlékfoszlány a múlt résén

Fájdalomvillám cikázott testemen,
görcsökbe rándultam ködös hajnalon,
mentő sikított át vészes csendemen,
majd ébredtem, friss sebbel a hasfalon.
Ó remény, te megint csak hitegettél,
esélyt loptál tőlem, már másodszorra,
hittem neked, de te félrevezettél,
elvetted Őt is, ítéltél nyomorra.
Jeges dermedés lelkemre települt,
semmi ösvényén riadtan kiált,
keringve, mint ki útvesztőbe került,
testem megtörve, hit nélkül zihált.

Emlékfoszlány a múlt résén játszik,
néha-néha búsongva zongorázik.