2014. december 3., szerda

Kényszermikulás

with 0 Comment


Egy kicsit még ücsörgött az ágy szélén, aztán belebújt a piros orrú, szarvasos mamuszába /amelyet őrült barátjától kapott/, és félig csukott szemekkel elindult nagyjából az ajtó irányába. Néhány koppanás a lakás különböző tárgyaiba, végleg kiverte a szeméből az álmot. Felvette a levélbedobó előtt heverő újságot és kedvenc foteljébe telepedett. Egyenesen a hátsó oldalra lapozott, mindjárt az álláshirdetéseket vette szemügyre. Már hónapok óta nem volt munkája és kezdte felélni a tartalékait, sürgősen munkát kell szereznie. De megint nem talált semmi magának valót. Morogva elindult kávét készíteni, hátha kitisztult fejjel valamilyen okos gondolata támad. Ahogy visszaért, egy nagyméretű, kiemelt hirdetést pillantott meg az asztalon heverő újságban. Ösztönszerűen a kis egyenhirdetéseket olvasta csak el, ez elkerülte a figyelmét:
„Multinacionális cég, idényjelleggel mikulást keres egy hónapos időtartamra”. Elmosolyodott. Megrögzött agglegény volt, mindig is utálta ezeket a vad, lármás, rosszindulatú, kis csipiszeket. Ha tehette kerülte a társaságukat, bár ez igaz volt a felnőttekre is, emberkerülő, magányos remete volt. Egyedül egy gyerekkori barátját tűrt meg néha a közelében, de azt is ritkán.
Egész nap kerülgette az újságot, végül az éhenhalás gondolatába beleborzongva, erőt vett magán és felhívta a megadott telefonszámot. Másnapra beszélték meg a találkozót. Felvette a szerinte legalkalmasabb ruhát és arcot, majd nekiindult. A beszélgetés gyors volt és lényegre törő, és természetesen a végén a szokásos mondattal: 
„Köszönjük, majd értesítjük.” 
Az esélytelenek nyugalmával távozott, azzal, hogy ő megpróbálta. Másnap csengett a telefon. Felvette, majd mikor letette boldog vigyor ült ki az arcára, az övé volt a munka.
A nagy napon, már egy fél órával előbb ott topogott az áruház előtt. A biztonsági őr odavezette a főnöki üvegkalitkához. Barátságosan üdvözölte a közvetlen főnöke, egy még csitri korban lévő leányzó:
─ Igaza volt a személyzetisnek, maga kiköpött Mikulás ezzel a termetes alkattal, az őszülő hajával és a szakállával. Nem is lesz szükség műszakállra, csak egy kis púder, meg a mikulásgúnya és kész is van. A cégünk ebben az évben nagy hangsúlyt fektet a kicsikre, mint célközönségre. Ugye szereti a gyerekeket?  És megy-e a Ho-ho-ho-hóó?
Szemlesütve bólintott és elment beöltözni. Óvatos léptekkel közelítette meg a munkahelyét. Egy barátságos sarkot alakítottak ki a Mikulás számára, műhóval, műfenyővel, műhóemberrel, műrénszarvassal, műszánnal. A díszlet közepén egy nagy trónus várta a Mikulást, hogy megérkezzen. Megpillantotta a zsibongó gyereksereget, akiket két csinos krampuszlány próbált kordába tartani. Már úgy volt, hogy elmenekül, ez mégse neki való, amikor a tömeg szélén ácsorgó kislány észrevette. Odaszaladt, megfogta a kezét és így szólt hozzá:
─ Gyere Mikulás bácsi, tudom, hogy messziről jöttél hozzánk, biztos nagyon elfáradtál, segítek, hogy leülhess.
A sok gyerek elhallgatott, ahogy megpillantották, áhítattal figyelték, ahogy öregesen elfoglalta a helyét. A kislány visszaszaladt a helyére az anyukájához, aki büszkén tekintett le jól nevelt lányára. Az egyik gyerkőc el kezdte énekelni a „Hull a pelyhes fehér hó” című slágert, a többi gyerek is bekapcsolódott. A krampuszok is észbe kaptak, és vezényelték az egymás után következő énekeket. Mikor kifogytak a nótázásból, újra csend lett. Úgy érezte, hogy neki is kellene mondania egy pár szó, így hát belekezdett:
─ Kedves gyerekek! Nagyon köszönöm, hogy énekkel köszöntöttetek, nagyon jól esett. Messziről érkeztem hozzátok, nagyon elfáradtam, de örülök, hogy köztetek lehetek.
És így tovább, csak gördültek le a szavak a szívéről. Jó volt belenézni azokba a csillogó szemekbe, ahogy a kis törpék és a szüleik szájtátva figyelték a varázslatot.
Amikor a beszéd végére ért, a krampuszok sorba állították a gyerekeket és következett az, amitől legjobban tartott, a testi kontaktustól. Ugyanis a munkakörébe tartozott, hogy az ölébe ülteti és meghallgatja a kívánságaikat. De ahogy az első, félszegen az ölébe kászálódott minden ellenérzése elszállt, kezdte élvezni az egészet. Amitől tartott, hogy csibészebbjei utálatosok lesznek vele, nem következett be, mintha a világ csupa jó gyereket hordozna a hátán. A Mikulás ölében, még a legvagányabb csemete is meghúzta magát. A legbátrabb a kis négyéves Józsika volt, aki megkérdezte, hogy meghúzhatja-e a Mikulás szakállát, ugyanis a Petya azt mondta, hogy nem igazi, és fogadtak. Miután engedélyt kapott a ráncigálásra, olyan boldog volt, hogy neki lett igaza, madarat lehetett volna vele fogatni. Egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte a gyerekeket, ahogy a legbensőségesebb titkaikat is megosztották vele, a Mikulással. Néha már úgy érezte, valóban ő a nagyszakállú, megszállta valami belső nyugalom és jóság. Legemlékezetesebb volt számára a kis Annabella. Bátran felült a térdére, egy idő után a fülébe súgta:
─Tudod Miki, hogy én mit szeretnék?
─Mit kicsim? – kérdezte a kis titkolódzót.
─Én nem szeretnék semmilyen játékot sem, csak azt az egyet intézd el, hogy apa újra hazajöjjön.
─Nem tudom, hogy ezt el tudom-e intézni neked. – mondta és nyelt egy nagyot
─Azért, ugye megpróbálod?
Egy lassú bólintás volt a válasz.
Gyorsan teltek a napok, minden nap új élménnyel gazdagodott. Észre sem vette, hogy elszaladt az egy hónap. Mikor az utolsó gyerek is elment, és az ajtóból még visszaintegetett, valami üresség költözött a szívébe. Kihunytak a Mikulássarok fényei, lassan elballagott az öltözőjébe. Amikor összepakolta jelmezét és kimosta szakállából a púdert, széles mosollyal a kisfőnök lépett be:
─Nagyon jó visszhangja volt a Mikulás-projektnek. Szeretnénk jövőre újra körünkben látni, vállalja?
─Természetesen. – jött a válasz.





0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.