2014. december 3., szerda

Szép az élet, víg az élet...

with 0 Comment


Szokatlanul gerinces tartással, intellektuálisan tekintett egymásra a két toprongy, és kicsit udvariaskodó, nyakatekerten cifrázott körmondatokban kezdtek el beszélgetni.
– Igen tisztelt egykori igazgatóhelyettes úr, engedelmével az egész mérnöki diplomája és valamikori titulusai nem jogosítják fel arra, hogy saját körzetemben meggátoljon beszerző tevékenységben. 
– Nézze, tanár úr, mindenki úgy szerez be, ahogyan tud. Ez a két utca történetesen az én fennhatóságom alá tartozik, mint azt voltunk bátrak megbeszélni, emígy nem lehet szemrehányása.
– Tisztelettel emlékeztetném, az a megbeszélés inkább monológ volt, amiben elmondta, hogy maga mely utcákban kíván gyűjtögetni, és nekünk, többieknek mely utcák járnak. Ez nem a mi köreinkre jellemző magatartás!
– Ugyan már, ne rázzuk itt a rongyot, két csóresz hajléktalan vagyunk!
– Erről beszélek, igen tisztelt mérnök úr. Hagyhatna nekünk, többieknek is elemózsiához jutási lehetőséget.
– De tanár úr, akkora ez a város, rengeteg az utca, miért pont ez a kettő zavarja?
– Tudja, jó lenne már egyszer egy olyan nagygyűlésfélét tartani, ahol nem egy vagy két személy mondja meg, hogy kinek melyik utca jár, egyeseknek zsírosabb, másoknak kongó kukájúak.
– Bizarr ötletei vannak! Hajléktalan-nagygyűlés?!
– Tudja, mérnök úr, arra gondoltam, ha a geológus, a szociológus, a közgazdász és bíró ismerőseik felosztanák a beszerző területeket, talán kevesebb panaszra és szemrehányásra lehetne számítani.
– Meg tudja szervezni?
– Meg, de nem elég ez a néhány ember, az egész intellektuális kasztnak ott kellene lenni.
– Miért nevez bennünket kasztnak, tanár úr?
– Szakmai ártalom, történelmet és filozófiát tanítottam, tudja, és itt tényleg vannak kasztok, mi vagyunk az értelmiségi kaszt.
– Akkor csinálja meg!
– Engedelmével magát is megkérném, hogy hívjon ide mindenkit, akit tud.
– Ez néhány napot igénybe fog venni. Mindennap találkozunk, tudja jól, de úgyis képtelen az ötlet, mert túl sokan letahóztak már ahhoz, hogy ha a csillagos ég a hálószobám teteje, akkor legalább a gerincem maradjon a régi. 
– Igen, mérnök úr, a családjaink és lakásaink odalettek. Van egy bíró is közöttünk, akiről el sem tudok képzelni, hogy került ide…
– A bíró esetét ismerem. Egy igen magas pozíciójú gyanúsított perében meg akarták vesztegetni, de ő, balga, elutasította a szép summát, kirótt neki vagy tizenöt évet. Szépen megszervezték, hogy az utcára kerüljön, a fellebbviteli bíróság pedig felmentette az elítéltet.
– Nem annyira meglepő, csak azt ne mondja, hogy van itt olyan, aki saját hibájából került ide.
– Van, de kevés... No, néhány nap alatt megcsináljuk. Maradok tisztelettel, de most kérném szépen, szabadna további gyűjtögető tevékenységemet folytatnom? Nagyon éhes vagyok...
– Alászolgája, megyek én is a magam körzetébe.
Ősz eleje volt, olyan három-négy nap után sikerült megszervezni a nagygyűlést. Addigra mindenki tudta, miről van szó, és tulajdonképpen örültek is neki, kivéve azokat, akik a kimondottan zsíros körzetek korlátlan urainak gondolták magukat.
– Barátaim, megnyitom az ülést... Bocsánat, most nem én ülnökölök, szakmai ártalom… – szólalt meg a bíró.
– Ha szabad javasolnom – bólintott a szociológus a bírónak –, igenis ott lenne a helye a döntők között, ismerjük és tiszteljük magát.
Egy másik irányból valaki azt mondta:
– A szociológusnak még inkább, mert jól ismeri az egyes körzetek lakosságának anyagi helyzetét, ami a kukák tartalmát gyökeresen meghatározza.
– Na, és a geológus úr! – jelzett valaki egy másik irányból –. Neki még térképe is van, fel tudná írni, kinek melyik utca dukál. 
– Úgy van, továbbá a közgazdász urat is javasolnám! – szólt egy csendes határozott hang. Mindenki odanézett. 
– Maga ki? Hoppá! Úgy néz ki, mint egy pap, olyan papi-civilszerű van a nyakában.
– Jól gondolja, hajléktalan-pasztorációt végzek.
– Á, akkor maga csak átmeneti hajléktalan.
– Nagyon téved, a püspököm azzal a feltétellel engedélyezte a plébániám otthagyását hajléktalanok lelki gondozásáért, ha ez egy életre szól.
– Farkasok közt van már egy papunk is. Orvosunk korábbról volt, Szűcs doktor személyében, aki az élhetetlenebbek közül való. Nem zsebelt be magának elég hálapénzt, így ő is ide került. Mindenesetre, nélküle nagyon nehezen húznánk ki a telet.
Elvégezték a beosztást. Nem mondhatjuk, hogy teljes egyetértésben, de a végeredménnyel majdnem mindenki egyetértett. A bíró mint jogi szakember ragaszkodott ahhoz, hogy mindenki aláírásával hitelesítse a felosztott területeket. Ez meg is történt. Ekkor emelkedett szólásra a lelkész.
– Ha nem veszik zokon, nem kellene még szétszéledni. Van itt egy mindenkit mindennél jobban érintő időszak, a tél. A mínusz húsz fok tesz legnagyobb kárt bennünk.
– Így van – helyeselt a doktor –, van valami elképzelése?
– Annyit szeretnék kérni, ha valaki tud olyan melegvizes, vagy fűtéscsövekről, amelyek hosszabb szakaszon a szabadban vannak, jelezze.
– Atyám – szólt oda valaki –, olyan már régen nincs!
– Nem úgy gondoltam, hogy több száz méteren. Legyen csak néhány méter, vagy néhány tíz méter, azt gyönyörűen leszigeteljük fóliával, rongyokkal kibéleljük, aláfekszünk egymás mellé, mint a heringek, és ami a leglényegesebb, a mindennapi biztonságos alvásunk meglesz.
– Nem elvetendő ötlet, de mondjon egy ilyen helyet!
– Geológus úr, megkaphatnám a térképét!
– Parancsoljon, kérem.
– Itt, itt meg itt.
– Én magam is ismerek néhány olyan helyet, ha valaki még tud, jelölje be. Amennyiben ezt meg tudjuk valósítani, senki se csak magára gondoljon, hanem tényleg szóljon mindenkinek!
– Abban a pillanatban, ahogy ott hagyjuk, mindjárt birtokba veszik mások!
– Nem! Minden nap ketten fogják őrizni, és annak a kettőnek az elemózsiáját a többiek összegyűjtik.
Ekkor a híres, de peches színész elkezdett szavalni.
– „Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet...”
– Művészkém, ezt már megoldottuk.
–„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegedjenek az emberek.”
– Ezen dolgozunk, művészkém.
– „Ej-haj, víg az élet, szép az élet, vidámak vagyunk...” – fakadt dalra.
– Ezt nem ismerem, ez mi?
– Egy operett első két-három taktusa, különben ismeretlen. Valamikor játszottam benne, de már elfelejtettem a szöveget.
– Az nem árt, ha vidámság is van – szólt a lelkész –, aki igényli, annak minden lelki segélyt megadok, de jó lenne esetleg egy olyan himnuszféle.
– Teljes mértékben támogatom a gondolatot – szólalt meg jó katonásan az egykori főtiszt, aki szintén elég pancser volt ahhoz, hogy utcára kerüljön. – No, emberek, ki vállalja a himnusz elkészítésének feladatát?
– Ezredes úr, ne játsszon az idegeinkkel! – szólott a zongorista. – Ki más, mint én! A kezdősor már megvan. 
A színész újból elkezdte, magába roskadtan. 
– „Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet…”
– Vehetünk a bőség kosaraiból... Milyen szép nevet adtunk a kukáknak!
– Akkor, „valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegedjenek az emberek!”
– Éppen ezt próbáljuk megoldani, meg azt is, hogy szép legyen az élet, és legyünk vidámak...
– Hej-haj, szép az élet, víg az élet, vidámak vagyunk... 
 




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.