Álmosan nyikorogtak a szekér kerekei, bánatosan nyögtek a göröngyös földút hepehupáin. Pali bácsi is szundikált a bakon, vagy inkább csak úgy tett, mintha aludna, hogy ne kelljen beszélgetnie az utasaival. Barna, viseltes báránybőr kucsmáját a szemöldökéig fejére húzta, silány, molyrágta posztókabátján átfújt a szél. A két sovány ló leszegett fejjel, sorsába beletörődve bandukolt a jól ismert úton a város felé. Zsuzsi és Mari összebújva kuporogtak az ütött-kopott szekéren az öreg mellett.
Hideg volt a hajnal, piros rózsákat harapott a fagy a fedetlen orcákba. Itt-ott még hófoltok tarkították a sovány, bevetetlen földet. Néhány dolmányos varjú kalapálta erős csőrével a fagyott talajt eleség után kutatva. Zsuzsi szorosabban maga köré tekerte a fekete gyapjúkendőt, amibe búcsúzóul édesanyja bebugyolálta. Még érezte rajta anyja tiszta szappanszagát, látta a kelmére fagyott sós könnycseppeket.
– Gyere, Marikám, bújj közelebb hozzám, melegítsük egymást – suttogta Zsuzsi. Ne félj, majd mi vigyázunk egymásra!
Zsuzsi ugyanígy húzta magához Marikát tegnap este, amikor Pali bácsi, az anyja testvére meghozta a hírt. A lányok a kemence kuckójában kuporogtak, onnan hallgatták a felnőtteket.
– Ne aggódj már, no, Julis – suttogta Pali bácsi a zokogó asszonynak. – Jó helye lesz a lánynak a tekintetes úréknál, majd meglátod. Mit tehetnél mást? Apácának mégse adhatod, ahhoz túl szép. Jó feleség és anya lehet még belőle, ne kárhoztasd lányságra az árvát. Varrónőnek taníttatod már Margitkát és Piroskát. A napszámban tönkremegy, megvénülne öt év alatt, nézz csak magadra!
– Tudom, Pali, ne bánts már! Talán mégis jobb lett volna, ha Jánosom után megyek. Sok ez nekem így, hét gyereket jóllakatni, gondozni a jószágot.
– Bolondokat beszélsz, Julcsám! Mi lenne a gyerekekkel nélküled. A sógor se gondolta azt a levelet komolyan, eszét vette a veszteség.
Zsuzsi apja az ősszel ment el. Gyönyörű, szeptemberi hajnal volt, amikor elindultak Ferkó bácsival a kecskeméti vásárba. Lábon hajtották el a marhákat az árverésre. Az édesapjuk vitte eladni a kis bikaborjút is, azt a kedveset, aki nedves orrát a lányok pofijához nyomta, amikor azok a homlokát simogatták. Nyáron úgy ugrándozott a kis jószág a legelőn az anyja mellett, mint az önfeledten játszó kisgyermek, majd a játéktól kimerülten fejét a lábaira hajtva szunnyadt el. Azon a reggelen Zsuzsi átölelte apja derekát, úgy kérlelte, csak őt, csak a kis foltos bocit ne adja el.
„Nem tehetünk mást, gyerekek. Nem bírunk egy kis bikát is etetni tovább. Vágási borjúért jó pénzt adnak Kecskeméten” – hangzott az ellentmondást nem tűrő ítélet.
Búcsúzáskor Foltos olyan szívszorítóan szomorúan nézett a lányokra a meleg barna szemeivel, mintha kegyelemért könyörögne a máris feje fölött lebegő és lesújtani készülő tagló elől. A gyerekek a falu széléig kísérték a marhákat hajtó férfiakat, és mindaddig bámultak utánuk, míg az alakok a semmibe vesztek a legelő felett lebegő hajnali párában. Jánost kimeríthette a hosszú gyalogút, a vásári forgatag és alkudozás, így szállt vonatra másnap, hazafelé. Ferkó bácsi még ott maradt, legényember volt még, szórakozni akart a hirtelen jött vagyonkából. János talán elszundikált az úton a monoton rázkódásban és az izzasztó melegben, és egy csibész a kupéban kilopta a felöltője zsebéből a marhákért kapott pénzt. A család várta-várta az apjukat haza, édesanyjuk még a kendermagos csibe nyakát is elvágta, hogy gyöngyöző húslevessel kínálhassa a megfáradt férfit. Esteledett már, amikor zörgettek az ablakon. Mindannyian egyszerre szaladtak kaput nyitni. A gyerekek azért igyekeztek, hogy a jussukat megkapják: Jancsi a rugós bicskát, Árpi a körtemuzsikát, a lányok a tükrös szíveket. Az édesanyjuk meg csak az ura miatt, látni annak beesett, sápadt arcát, átölelni görnyedt hátát. Két lovas csendőr állt a ház előtt, kakastollas kalapjukat lekapták a fejükről, amikor a népes családot megpillantották. Egyikük, az alacsonyabb rangú – az egyetlen, a dolmányára varrt pertli tanúsága szerint harmadosztályú tiszthelyettes – a málhatáskából egy vérrel áztatott felöltőt vett elő. Azt mondták az édesanyjuknak, elegendő, ha ezt azonosítja. A kabát zsebeiben csak a szétmorzsolódott mézeskalácsokat találták meg és egy papírfecnit János kézírásával. Tintaceruzával írva – amit valószínűleg az állomásfőnöktől kért kölcsön, mielőtt a tehervonat kerekei közé ugrott – ez állt rajta: „Ha szeretsz, Julcsám, gyere utánam!”
Így maradtak a lányok oltalom nélkül. Mire Zsuzsi végiggondolta a történteket, a kocsi megállt, megérkeztek. A lányok sohasem láttak még ilyen szép nagy városi házat. Nyolc nagy ablakot számoltak meg, amik az utcára néztek. Az udvaros nyitotta ki nekik a nagykaput, azon hajtottak be.
A lányok leugrottak a bakról, Pali bácsi illedelmesen lekapta a kucsmát a fejéről és zavartan szorongatta a kezében, amikor a tekintetes úr kilépett a tornácra. Zsuzsi előtt negyven év körüli magas férfi állt. Sötét haja csak a halántékán deresedett. Gondozott, rövidre vágott bajusza és hideg acélkék szemei szigorúvá tették az egyébként megnyerő arcot.
– Hát megjöttek, Pali! No, mutassa mit hozott.
Pali bácsi maga elé tolta a lányokat, bátorításul Zsuzsi vállán nyugtatta a kezét.
– Itt lennénk, ni, Tekintetes Úr, Kósa János árvái. Dolgos, becsületes népek.
A tekintetes úr hosszan mustrálta a lányokat.
– Remélem, nem csalódunk magában, Pali. Az előző cselédlányt elcsaptuk a háztól, mert kikapós volt. Ebben a házban nem tűrjük az ilyesmit. Most meg híján vagyunk a dolgos kéznek, főleg így farsang előtt.
– Tekintetes Úr! Kezeskedem értük. Nézzen csak erre az árvára – mutatott Zsuzsira –, hiszen szinte gyerek még. Húsvétkor haladta el a tizennegyedik esztendejét.
– Gyerek, gyerek – legyintett az úr. – Ismerem a fajtájukat, az előző lány is két pengőért meg egy színes pántlikáért a lelki üdvösségét is odaadta volna. No, de jól van, Pali, tegyünk próbát. Várjanak idekint. A cselédség dolgában nálunk az asszony dönt.
Azzal a tekintetes úr belépett a házba, kint hagyva az udvaron az imént érkezőket. A lányok reszkettek, Pali bácsi is összefogta magán a posztókabátot, topogott a vékony csizmában, táncoltatta a csontig hatoló hideg.
– Gyere, megmelegítelek – szólt Zsuzsi Marikához. Ne félj, nem engedem, hogy bántsanak – s úgy szorította Marika kezét, hogy ujjai belefehéredtek.
Kisvártatva újra nyílt az ajtó és egy magas hölgy lépett ki a tornácra. A lányok még soha nem láttak ilyen elegáns dámát, mint amilyen a tekintetes asszony volt. Térd alatt érő szűk kék selyemruha villant ki a finom szőrmebunda alól. Fényes barna haja lágy hullámokban omlott a vállára. Kecses, vékony ujjaival hosszú szipkás cigarettát tartott a kezében. Nyáron mutatványosok jártak a lányok falujában, ők hoztak magukkal újságokat, a magazin oldalán látott Zsuzsi ilyen fényes hölgyeket.
Az asszony nagyot szívott a cigarettából, fázósan összefogta magán a finom prémet, majd miközben lassan kifújta a füstöt, végigmérte a lányokat.
– Túl sovány – állapította meg szárazon. – Nem fogja bírni a munkát.
– Bírja ez, bírja! Tekintetes Asszony, kérem. Szívós fajta, olyan, mint az anyja. Ismeri a Tekintetes Asszony Kósáékat a faluból!
Mialatt Pali bácsi győzködte a ház úrnőjét, újra nyílt az ajtó és kockás öltönyben a fiatal úr jelent meg. A tekintetes asszony azonnal a fiához fordult, csókot nyomott az arcára és ujjaival igazgatta meg a fiú kócos fürtjeit.
– Megfázol idekint, Drágám! Nincs itt semmi érdekes, csak Pali hozta meg az új cselédlányt – szólt.
A fiatal úr úgy nézett a kislányra, hogy Zsuzsi elszégyellte magát. Szennyesnek és olcsónak érezte magát ettől a pillantástól. A legszívesebben kézen ragadta volna Marikát és elszaladt volna vele, ki-ki innen, majd a fagyott földúton, a szekérnyomokon haza… Haza, haza a fehérre meszelt parasztházba, hogy hallja Bogár üdvözlő ugatását az udvarban, a konyhába toppanva érezze a híg bableves illatát, és lássa anyja mosolytalan szép arcát, törékeny alakját. De nem futhatott el…
– Rendben van! – szólt a tekintetes asszony. – Nem bánom, maradhat a lány. Irma – s fejével a tornácon vacogó cselédlány felé intett – nem bírja egyedül a munkát. De ha nem válik be, üzenek magáért, Pali.
– Hálásan köszönjük, Tekintetes Asszony! Higgye el, nem fog csalódni bennünk.
– Majd meglátjuk. Minden hónap első péntekjén jöjjön el, Pali, a járandóságért. Irma majd eligazítja magukat. Holnap nagymosás lesz, úgy készüljetek – nézett cselédjeire. A lányt meg kísérje a cselédszobába, ott hátul – mutatott a tekintetes asszony az udvar végében álló alacsony melléképület felé, azután hátat fordított nekik és bement a házba.
Irma nagy darab, buta arcú, de kedves mosolyú lány volt. Orra és a mosogatóvízben kiázott kezei kipirosodtak a hidegtől, amíg félrehúzódva várakozott.
– Jöjjenek utánam! – szólt, és sietősen elindult a cselédlak felé.
A szegényes melléképületben két kis szoba állt. A bal oldaliba nyitott be Irma. Két ágy, egy-egy kis szekrénykével és a sarokban egy lábazaton álló mosdótál volt a szoba összes felszerelése. A sarokban vaskályha pislákolt, meleget alig adott, a lányok lehelete meglátszott a nyirkos helyiségben.
– Az ott a ti ágyatok – mutatott a bal oldali ágyra Irma. Ha rendet tartotok jól megleszünk, meglássátok – bátorította a lányokat. Pakoljatok el, én szaladok, mert ma kenyérsütés van, a dagasztásban segédkeznem kell a szakácsnőnek.
Magukra maradtak a lányok Pali bácsival. Az öreg kínlódott magában, majd úgy gondolta az a legjobb, ha rövidre fogja a búcsúzást.
– Meglátod, Zsuzsi, jó sorod lesz itt, csak becsüld meg magadat! Ne nehezítsd meg édesanyád sorsát!
Zsuzsi nem válaszolt, csak átölelte az öreget, annak durva posztókabátjába temette az arcát.
A kislány egy örökkévalóságig kapaszkodott megváltásért abba a foltos kabátba, de nem változott semmi. Ugyanabban a sivár szobában állt. Nincs menekvés. Elengedte hát az öreget és hátat fordított neki:
– Isten áldja, Pali bátyám!
– Vigyázz magadra, Kislányom.
Zsuzsi még hallotta, amint Pali bácsi csendesen becsukja maga mögött az ajtót, utána csak a hihetetlen csend tombolt a fülében. Száraz szemmel nézett ki a kicsi ablakon, Marikáról meg is feledkezett. A rongybaba az ágyra hajítva feküdt, fényes gombszemeivel értetlenül bámult a világra…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése