A nevem Zoey. Húsz éves vagyok. Két hete lakom ebben a házban. Nem tudom mi történhetett, de amikor beköltöztem, már tudtam, hogy valami nincs rendjén. Nem egyszerűen beköltöztem, inkább mondhatnám, hogy magába szippantott a ház, mintha mágnes kötne hozzá kezdtem bele a rendezkedésbe, és alig egy nap alatt mindent a helyére raktam. Két nap után már megszoktam, olyan volt mint otthon, hajdanán, amikor még kicsi voltam, és a hatalmába kerített az otthon melege, és a tiszta takaró hívogató szava. Két nap után megszállottan kutattam fel minden sarkot a házban, minden egyes szöglelet, hogy megtaláljak valamit, amiről én sem tudtam mi lehet, egyszerűen csak vágytam arra a valamire, anélkül hogy meg tudtam volna fogalmazni annak anyagát, célját, színét, nevét vagy eredetét. Azt sem tudtam, hogy tárgyról van e szó, vagy egy falba vésett szóról, egy téglák közé rekedt bogárról vagy egy falra meszelt pókról, egyszerűen csak arra tudtam gondolni, hogy keressek, amíg meg nem találom.
Nem tudtam korábban kié volt a ház, egyszerűnek tűnt, és éppen megfelelt egy huszonéves elvárásainak. Kicsi konyha, éppen elég hozzá, hogy néha napján főzzek, kis kerek asztal, négy székkel, barna színű támlákkal, arany szőlőminta a széleken, sakktábla színű padló, fekete… fehér… fekete… fehér…, világos, talán barackvirágszínű kanapé, néhány helyen foltos, de kitisztítható. A szekrényeket én hoztam magammal, és kissé el is ütött a szoba természetességétől. Nyugodttá tett a falakból áradó friss festékszag. Réginek tűnt a festés, de az orrom csalhatatlan volt, érezte, hogy nem rég festették teljesen újra őket. Átjárta a testemet az illat, és három nap elteltével már éreztem azt a jellegzetes szagot a bőrömön, és úgy éreztem minden pórusom ezt bocsátja ki. Úgy éreztem nem is én költöztem be a házba, hanem a ház költözött belém. Teljesen bekebelezett, és elveszett bennem.
Egy hét elteltével megtaláltam, amit annyira kerestem. Egy összehajtott papírlap volt, amin ismerősen kanyarított betűk tömkelege fúrta képét egészen az agyam legmélyebb szegletébe. Egy nagyon régi levél, tele foltokkal. Nem is tudtam róla, hogy még megvan, valaha egy barátnőmtől kaptam, tele van keserű szavakkal, megvetéssel és megalázással. A barátságunk ennél a levélnél véget is ért. Pedig szinte tökéletesnek volt mondható, együttöltött napok, életünk minden másodpercének kivesézése, és a problémák megoldása. Egy levél mégis megölt mindent, vagyis inkább a levél előzményei.
Egy két éve történt esemény emléke támadott le szinte szétzúzva az aurámat, hogy bejuthasson a fejembe. A színek kivesztek a lelkemből és újra ott voltam, újra tiszta volt a levélpapír, amit egy hófehér kéz tartott előttem. Dacos arcvonásai között nincs helye könyörületnek, megbocsátásnak, csupán egy csöppnyi sajnálatnak és szánalomnak, de azokból is csak igazán kevés bújik meg a felszín mögött. Nem bántottam érte, egy fiú miatt vesztünk össze, akit én nem is igazán akartam, de végre az övé lett és nem akarta, hogy a közelében legyek. Ennyit a barátságról és arról, hogy az fontosabb egy férfinál. Sose bízz túlságosan a barátokban, mert tudod, hogy te is hibázol, ne hidd hát, hogy akármelyik is tökéletes lesz. Nem bízhatsz meg senkiben annyira, hogy egy kötélen sétálva a kezébe tehesd a kezed, rábízva ezzel egyensúlyod irányítását. Amint a papírlap az én tenyeremben kezdett izzani a sok szitokszótól egyszeriben újralángolt a szívemben a szűnni nem akaró fájdalom. Pont olyan heves volt az emlék, mint abban a pillanatban, amikor a kis összehajtott lapot a kezembe nyomta. A fejem körül a tér forogni kezdett, és az egyensúlyom elvesztve éreztem, hogy a földre huppanok és a fejemben kavarognak mondattöredékek, suttogva visszahangoznak fejem tágas csarnokába. „Ne bízz… hazugság… átvertek, egyedül is menni fog… fel tudsz állni… hogy képzelted?... nem teheted ezt velem… ezt higgyem is el?... nem akarom… mennem kell… fel kell állnom… összesek…szédülök… engedj el… menj innen… most… nem fogom engedni….
A poros földön hevertem, mire felébredtem, és a szemem szinte vak lett az ablakon betörő fénytől. Nem volt annyira világos, még csak hajnalodott, de egyedül voltam, és ebben a percben teljesen idegennek tűnt ez a ház. Az enyém volt, nekem kellene vezetnem a háztartást, mégis a ház irányít engem, manipulál, mint ahogyan az emberek mindig is tették velem. Elővettem a telefont a zsebemből és megnéztem hány óra is van pontosan, de a dátumnál tovább nem jutott el a tekintetem. Két nap eltelt… Két napja feküdtem a földön eszméletlenül, talán még a szívem se vert. Teljesen úgy érzem mintha a szívem helyén is egy nagy lyuk volna, vagy mintha a helyére költözött volna a ház, és dirigálna az agyamnak, hogy mit hogyan csináljak. Reszketett a kezem és a fejem zsibbadt az emléktől. A mosogató kagylóhoz tántorogtam és inni kezdtem a vizet a tenyeremből. Nem volt már elég erőm, hogy poharat vegyek ki a szekrényből, így egyszerűbb volt, és a sejtek a testemben teleszívták magukat élettel.
Akármennyi ideig is feküdtem a padlón a gyomrom nem volt éhes, felgyűlt a torkomban a gyomorsav és szétégette a nyelőcsövemet. Eltántorogtam a fürdő mellett álló szekrényig és egy hatalmas hajcsomó kandikált ki a becsukott szekrény ajtaja mögül. Odakúsztam, négykézláb és a szárnyakat kinyitva megmarkoltam a sötétbarna hajcsomót. Ahol hozzámértek a hajszálak forrni kezdett a vér, és pattanásig feszültek az erek a testemben. A forróság egyre nőtt, mígnem elérte a szívemet, és egy heves csók közepében találtam magamat. Tudtam, hogy mit csinálok, tudtam, hogy miért csinálom, és tudtam, hogy ez a másik félnek szinte semmit sem jelent, csupán örömöt vagy unaloműző tevékenységet. Kalandozó kezei mégis teljesen másról árulkodtak. Bőrömet felszántották tompa ujjai és a rövid körmök. Kézfeje a póló alá nyúlt a hátamon, és egyre több csupasz bőrfelületemet érintette egyszerre, mintha nem is két keze volna, hanem mindjárt ezer. Ajka puha volt, és követelte a csókomat egyre hevesebben, majd eltévedt a nyakam vonalán, és lágyan a fülébe sóhajtottam. Enyhén megharapta bőrömet és felszisszentem, de nem fájt, csak még többet akartam belőle, egyre jobban be akartam keríteni, pont úgy, ahogy a ház teszi velem. Bele akartam oltani a DNS-emet a vérébe, a sejtjeimet az ő sejtjei között elhinteni, hajszálait összenöveszteni az enyémmel, körmeimet belevájni a húsába, és belehalni abba a csókba, úgy ahogy most van, úgy ahogy ez a pillanat beleforr az én elmémbe, pontosan ezt akartam. Borzongás futott végig a gerincemen, és a mostani énem ott sírt belül a mellkasomban, üvöltve verte a bordáimat, és rugdosta a szívemet, de az emlék énem visszacsókolt, újra és újra, egyre hevesebben, mindig várva a folytatást, és áhítva a megváltó ölelést, ami kiszorította a keserűséget, és elporlasztotta a kínt, a fájdalmat. Egy egész körré varázsolt az ölelése, és eltávolította a repedéseket a körvonalaimról. Újra egy egész lettem, háborítatlanul kóválygott belül a lelkem, és nem kellett megállnia a foszlásoknál, mert behegedtek. Meggyógyított. Kezdtem magamhoz térni, amikor újra visszhangok lökődtek a fejembe és visszaverődtek, mint a hangok a tükörszobában : Miért nem próbáljuk ki most?... Megcsókolhatlak?... Jó volt?... érzem… a csókod, tökéletes... még sosem volt ilyen jó… elpirultál… maradjunk… csillagok… nézd… fénylenek… hullócsillag… kívántál?... maradj még… átölellek, nem fogsz fázni… nem volt más… ez csak csók volt… vége van… folytatás?... nem…meghalsz, ha elhagy… elhagy… nem szeret… folytatás… soha!... Ettől az emléktől minden megváltozott…
A nevem Zoey. Huszonkét éves vagyok. Két éve lakom ebben a házban. Itt is sakktábla mintás a padló. Együtt lakunk. Sokan. Mindenkinek van valami problémája. Azt mondják bolondok vagyunk. Nem hiszem. Inkább csak múltban élők. Mindenki egyedül van, megcsonkították emlékeit a gyógyszerek, már minden fáj, még a légzés is. A nevem Zoey. Bolond vagyok. Egy ház tett bolonddá, ami sohasem létezett. Azt mondják egy percre sem költöztem el otthonról. A ház, ami magába szippantott nem létezik. Tehát végül mégis én győztem, én szippantottam magamba őt.
Nem tudtam korábban kié volt a ház, egyszerűnek tűnt, és éppen megfelelt egy huszonéves elvárásainak. Kicsi konyha, éppen elég hozzá, hogy néha napján főzzek, kis kerek asztal, négy székkel, barna színű támlákkal, arany szőlőminta a széleken, sakktábla színű padló, fekete… fehér… fekete… fehér…, világos, talán barackvirágszínű kanapé, néhány helyen foltos, de kitisztítható. A szekrényeket én hoztam magammal, és kissé el is ütött a szoba természetességétől. Nyugodttá tett a falakból áradó friss festékszag. Réginek tűnt a festés, de az orrom csalhatatlan volt, érezte, hogy nem rég festették teljesen újra őket. Átjárta a testemet az illat, és három nap elteltével már éreztem azt a jellegzetes szagot a bőrömön, és úgy éreztem minden pórusom ezt bocsátja ki. Úgy éreztem nem is én költöztem be a házba, hanem a ház költözött belém. Teljesen bekebelezett, és elveszett bennem.
Egy hét elteltével megtaláltam, amit annyira kerestem. Egy összehajtott papírlap volt, amin ismerősen kanyarított betűk tömkelege fúrta képét egészen az agyam legmélyebb szegletébe. Egy nagyon régi levél, tele foltokkal. Nem is tudtam róla, hogy még megvan, valaha egy barátnőmtől kaptam, tele van keserű szavakkal, megvetéssel és megalázással. A barátságunk ennél a levélnél véget is ért. Pedig szinte tökéletesnek volt mondható, együttöltött napok, életünk minden másodpercének kivesézése, és a problémák megoldása. Egy levél mégis megölt mindent, vagyis inkább a levél előzményei.
Egy két éve történt esemény emléke támadott le szinte szétzúzva az aurámat, hogy bejuthasson a fejembe. A színek kivesztek a lelkemből és újra ott voltam, újra tiszta volt a levélpapír, amit egy hófehér kéz tartott előttem. Dacos arcvonásai között nincs helye könyörületnek, megbocsátásnak, csupán egy csöppnyi sajnálatnak és szánalomnak, de azokból is csak igazán kevés bújik meg a felszín mögött. Nem bántottam érte, egy fiú miatt vesztünk össze, akit én nem is igazán akartam, de végre az övé lett és nem akarta, hogy a közelében legyek. Ennyit a barátságról és arról, hogy az fontosabb egy férfinál. Sose bízz túlságosan a barátokban, mert tudod, hogy te is hibázol, ne hidd hát, hogy akármelyik is tökéletes lesz. Nem bízhatsz meg senkiben annyira, hogy egy kötélen sétálva a kezébe tehesd a kezed, rábízva ezzel egyensúlyod irányítását. Amint a papírlap az én tenyeremben kezdett izzani a sok szitokszótól egyszeriben újralángolt a szívemben a szűnni nem akaró fájdalom. Pont olyan heves volt az emlék, mint abban a pillanatban, amikor a kis összehajtott lapot a kezembe nyomta. A fejem körül a tér forogni kezdett, és az egyensúlyom elvesztve éreztem, hogy a földre huppanok és a fejemben kavarognak mondattöredékek, suttogva visszahangoznak fejem tágas csarnokába. „Ne bízz… hazugság… átvertek, egyedül is menni fog… fel tudsz állni… hogy képzelted?... nem teheted ezt velem… ezt higgyem is el?... nem akarom… mennem kell… fel kell állnom… összesek…szédülök… engedj el… menj innen… most… nem fogom engedni….
A poros földön hevertem, mire felébredtem, és a szemem szinte vak lett az ablakon betörő fénytől. Nem volt annyira világos, még csak hajnalodott, de egyedül voltam, és ebben a percben teljesen idegennek tűnt ez a ház. Az enyém volt, nekem kellene vezetnem a háztartást, mégis a ház irányít engem, manipulál, mint ahogyan az emberek mindig is tették velem. Elővettem a telefont a zsebemből és megnéztem hány óra is van pontosan, de a dátumnál tovább nem jutott el a tekintetem. Két nap eltelt… Két napja feküdtem a földön eszméletlenül, talán még a szívem se vert. Teljesen úgy érzem mintha a szívem helyén is egy nagy lyuk volna, vagy mintha a helyére költözött volna a ház, és dirigálna az agyamnak, hogy mit hogyan csináljak. Reszketett a kezem és a fejem zsibbadt az emléktől. A mosogató kagylóhoz tántorogtam és inni kezdtem a vizet a tenyeremből. Nem volt már elég erőm, hogy poharat vegyek ki a szekrényből, így egyszerűbb volt, és a sejtek a testemben teleszívták magukat élettel.
Akármennyi ideig is feküdtem a padlón a gyomrom nem volt éhes, felgyűlt a torkomban a gyomorsav és szétégette a nyelőcsövemet. Eltántorogtam a fürdő mellett álló szekrényig és egy hatalmas hajcsomó kandikált ki a becsukott szekrény ajtaja mögül. Odakúsztam, négykézláb és a szárnyakat kinyitva megmarkoltam a sötétbarna hajcsomót. Ahol hozzámértek a hajszálak forrni kezdett a vér, és pattanásig feszültek az erek a testemben. A forróság egyre nőtt, mígnem elérte a szívemet, és egy heves csók közepében találtam magamat. Tudtam, hogy mit csinálok, tudtam, hogy miért csinálom, és tudtam, hogy ez a másik félnek szinte semmit sem jelent, csupán örömöt vagy unaloműző tevékenységet. Kalandozó kezei mégis teljesen másról árulkodtak. Bőrömet felszántották tompa ujjai és a rövid körmök. Kézfeje a póló alá nyúlt a hátamon, és egyre több csupasz bőrfelületemet érintette egyszerre, mintha nem is két keze volna, hanem mindjárt ezer. Ajka puha volt, és követelte a csókomat egyre hevesebben, majd eltévedt a nyakam vonalán, és lágyan a fülébe sóhajtottam. Enyhén megharapta bőrömet és felszisszentem, de nem fájt, csak még többet akartam belőle, egyre jobban be akartam keríteni, pont úgy, ahogy a ház teszi velem. Bele akartam oltani a DNS-emet a vérébe, a sejtjeimet az ő sejtjei között elhinteni, hajszálait összenöveszteni az enyémmel, körmeimet belevájni a húsába, és belehalni abba a csókba, úgy ahogy most van, úgy ahogy ez a pillanat beleforr az én elmémbe, pontosan ezt akartam. Borzongás futott végig a gerincemen, és a mostani énem ott sírt belül a mellkasomban, üvöltve verte a bordáimat, és rugdosta a szívemet, de az emlék énem visszacsókolt, újra és újra, egyre hevesebben, mindig várva a folytatást, és áhítva a megváltó ölelést, ami kiszorította a keserűséget, és elporlasztotta a kínt, a fájdalmat. Egy egész körré varázsolt az ölelése, és eltávolította a repedéseket a körvonalaimról. Újra egy egész lettem, háborítatlanul kóválygott belül a lelkem, és nem kellett megállnia a foszlásoknál, mert behegedtek. Meggyógyított. Kezdtem magamhoz térni, amikor újra visszhangok lökődtek a fejembe és visszaverődtek, mint a hangok a tükörszobában : Miért nem próbáljuk ki most?... Megcsókolhatlak?... Jó volt?... érzem… a csókod, tökéletes... még sosem volt ilyen jó… elpirultál… maradjunk… csillagok… nézd… fénylenek… hullócsillag… kívántál?... maradj még… átölellek, nem fogsz fázni… nem volt más… ez csak csók volt… vége van… folytatás?... nem…meghalsz, ha elhagy… elhagy… nem szeret… folytatás… soha!... Ettől az emléktől minden megváltozott…
A nevem Zoey. Huszonkét éves vagyok. Két éve lakom ebben a házban. Itt is sakktábla mintás a padló. Együtt lakunk. Sokan. Mindenkinek van valami problémája. Azt mondják bolondok vagyunk. Nem hiszem. Inkább csak múltban élők. Mindenki egyedül van, megcsonkították emlékeit a gyógyszerek, már minden fáj, még a légzés is. A nevem Zoey. Bolond vagyok. Egy ház tett bolonddá, ami sohasem létezett. Azt mondják egy percre sem költöztem el otthonról. A ház, ami magába szippantott nem létezik. Tehát végül mégis én győztem, én szippantottam magamba őt.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése