A mester, nagytestű, öreg férfi volt, bozontos fehér szakálla és bajsza szinte egész arcát takarta.
Bő csuhát viselt, színe megállapíthatatlan, nagy zsebei, tele voltak igéket rejtő agyonolvasott papírtekercsekkel. Nem tudta senki korát, csak azt rebesgették, hogy azonos korú lehet a vén fügefával.
Volt, aki úgy tudta, a fügefát még ő ültette. Persze ez egy képtelen marhaság, mert a fa, legalább nyolcszáz éves lehetett, az meg még valószínűtlenebbnek látszott, hogy a mester nyolcszáz éves.
Jó jó, hogy valaki egy szent ember, de hogy nyolcszáz éves legyen, ez képtelenség – beszélték a szkeptikusok. Még a Biblia sem említ ekkora életkorokat, bár az általa mondott idők sem igazolhatóak.
A sok elvakult hülye, mondták az említettek, buzgalmukban mindenféle ökörségeket pusmognak, azt hiszik, hogy ezzel kedvesebbek lesznek a mesternek.
Pedig a Mester nagy ívben szarik rájuk, biztos, csak mosolyog a szakállába, hogy ezek milyen szánalmas férgek.
De neki is szüksége van sleppre, mert mester enélkül hiteltelen, így aztán rájuk hagyja a dolgot, higgyenek, amit akarnak.
Nagyon öreg volt és fáradt, meg amúgy sem állt volna le vitatkozni velük, ismerte őket, nem lett volna semmi értelme. Csak ült a fügefa alatt egymásba kulcsolt kezekkel, és vizes tekintete a távolba révedt. Ha megkérdezték mit néz, sosem válaszolt, vagy nem akarta bevallani, hogy semmit, vagy olyasmit látott, amihez csak neki volt köze.
A nagy fa törzsénél, ahol sok évtizede meditált, egész gödröt üldögélt ki magának, minél mélyebbre fészkelődött, annál kisebbnek tűnt alakja.
Ha ezt így folytatja, mondta egy szemtelen hitetlen, még húsz év, és ki sem fog látszani – szólt, és hülye grimaszokat vágott. De nem mert hangos megjegyzéseket tenni, félt, hogy megverik.
Egyesek esküsznek rá, hogy teliholdkor látták ülőgödre felett, lótuszülésben lebegni, de nem hittek nekik.
Láttátok ám az anyátok valagát, – ripakodtak rájuk gorombán, ha nem ittatok volna annyit, nem állítanátok ilyen képtelenséget.
Azok, meg váltig kötötték az ebet a karóhoz, a végén igazi verekedés lett belőle.
A bevert orrú, és letépett fülű hívek, meg büszkén viselték sebeiket, hiszen az igaz védelmében szenvedték sérüléseiket.
A mester meg csak ült gödrében, és meditált vagy szundikált, a fene se tudta.
Talán észre sem vette az ő igazáért küzdő népeket, neki fing mindegy volt ki mit hisz, őt csak saját maga érdekelte, meg az, hogy ne billentsék ki nyugalmából.
Nem is hagyta magát kizökkenteni, vizenyős tekintete elsiklott a népek feje felett, és nézte azt a láthatatlan valamit, amiről azt hitték látja.
Persze, lehet, hogy látott valamit, hogyan állíthatnám én, vagy bárki az ellenkezőjét, mikor fogalmunk sincs mit nézett.
Egy biztos, aki tekintetét követve a távolba meredt, nem látott semmit.
De ez nem csoda, hiszen ők nem voltak mesterek.
Ha meg láttak volna bármit is, akkor a mester nem lett volna igazi.
Így is lehet, hogy hamis volt, de mindenki igazinak akarta látni, mert hamissal már tele volt a padlás.
Az embereknek mindig szüksége van valakire, aki látható, és mégis más, mint ők.
Ez valamiképpen erőt ad nekik a továbbéléshez.
Tartozni akarnak valamiféle felsőbb hatalomhoz, üdvözülést és védelmet várva.
Ilyen személy a Mester. Kézzelfogható, és ugyanakkor követhetetlen. Mikor végleg elszenderült, díszes síremléket emeltek gödre fölé, ahol változatlanul ült.
Sokan érezték, lelke beleköltözött a fügefába, aminek árnyékában élte le egész felnőtt életét.
A parasztgazda, akinek a telkén történt ez, az egész história, körbekerítette a helyszínt, és beléptidijakat szedett a zarándokoktól.
Íme, az emberi észérség bizonyítéka, a mesterből halála után cirkuszi látványosságot csinált.
Azok meg csőstől jöttek, színes szalagokat aggattak a fa ágaira, meg írott kívánságokat, hogy teljesült e azokból bármi is, nem tudom.
Csak azt tudom, hogy a pimasz paraszt alkonyat után, nem mert a helyszínen tartózkodni, mert hitte, hogy kijön a mester a kőemlék alól, és ravaszkodásáért
cserébe, szétrúgja a valagát.
Hát, szemesnek áll a világ – nyugtatgatta nap, mint nap magát, de nem volt biztos benne, hogy a mester is ismeri a mondást.
Bő csuhát viselt, színe megállapíthatatlan, nagy zsebei, tele voltak igéket rejtő agyonolvasott papírtekercsekkel. Nem tudta senki korát, csak azt rebesgették, hogy azonos korú lehet a vén fügefával.
Volt, aki úgy tudta, a fügefát még ő ültette. Persze ez egy képtelen marhaság, mert a fa, legalább nyolcszáz éves lehetett, az meg még valószínűtlenebbnek látszott, hogy a mester nyolcszáz éves.
Jó jó, hogy valaki egy szent ember, de hogy nyolcszáz éves legyen, ez képtelenség – beszélték a szkeptikusok. Még a Biblia sem említ ekkora életkorokat, bár az általa mondott idők sem igazolhatóak.
A sok elvakult hülye, mondták az említettek, buzgalmukban mindenféle ökörségeket pusmognak, azt hiszik, hogy ezzel kedvesebbek lesznek a mesternek.
Pedig a Mester nagy ívben szarik rájuk, biztos, csak mosolyog a szakállába, hogy ezek milyen szánalmas férgek.
De neki is szüksége van sleppre, mert mester enélkül hiteltelen, így aztán rájuk hagyja a dolgot, higgyenek, amit akarnak.
Nagyon öreg volt és fáradt, meg amúgy sem állt volna le vitatkozni velük, ismerte őket, nem lett volna semmi értelme. Csak ült a fügefa alatt egymásba kulcsolt kezekkel, és vizes tekintete a távolba révedt. Ha megkérdezték mit néz, sosem válaszolt, vagy nem akarta bevallani, hogy semmit, vagy olyasmit látott, amihez csak neki volt köze.
A nagy fa törzsénél, ahol sok évtizede meditált, egész gödröt üldögélt ki magának, minél mélyebbre fészkelődött, annál kisebbnek tűnt alakja.
Ha ezt így folytatja, mondta egy szemtelen hitetlen, még húsz év, és ki sem fog látszani – szólt, és hülye grimaszokat vágott. De nem mert hangos megjegyzéseket tenni, félt, hogy megverik.
Egyesek esküsznek rá, hogy teliholdkor látták ülőgödre felett, lótuszülésben lebegni, de nem hittek nekik.
Láttátok ám az anyátok valagát, – ripakodtak rájuk gorombán, ha nem ittatok volna annyit, nem állítanátok ilyen képtelenséget.
Azok, meg váltig kötötték az ebet a karóhoz, a végén igazi verekedés lett belőle.
A bevert orrú, és letépett fülű hívek, meg büszkén viselték sebeiket, hiszen az igaz védelmében szenvedték sérüléseiket.
A mester meg csak ült gödrében, és meditált vagy szundikált, a fene se tudta.
Talán észre sem vette az ő igazáért küzdő népeket, neki fing mindegy volt ki mit hisz, őt csak saját maga érdekelte, meg az, hogy ne billentsék ki nyugalmából.
Nem is hagyta magát kizökkenteni, vizenyős tekintete elsiklott a népek feje felett, és nézte azt a láthatatlan valamit, amiről azt hitték látja.
Persze, lehet, hogy látott valamit, hogyan állíthatnám én, vagy bárki az ellenkezőjét, mikor fogalmunk sincs mit nézett.
Egy biztos, aki tekintetét követve a távolba meredt, nem látott semmit.
De ez nem csoda, hiszen ők nem voltak mesterek.
Ha meg láttak volna bármit is, akkor a mester nem lett volna igazi.
Így is lehet, hogy hamis volt, de mindenki igazinak akarta látni, mert hamissal már tele volt a padlás.
Az embereknek mindig szüksége van valakire, aki látható, és mégis más, mint ők.
Ez valamiképpen erőt ad nekik a továbbéléshez.
Tartozni akarnak valamiféle felsőbb hatalomhoz, üdvözülést és védelmet várva.
Ilyen személy a Mester. Kézzelfogható, és ugyanakkor követhetetlen. Mikor végleg elszenderült, díszes síremléket emeltek gödre fölé, ahol változatlanul ült.
Sokan érezték, lelke beleköltözött a fügefába, aminek árnyékában élte le egész felnőtt életét.
A parasztgazda, akinek a telkén történt ez, az egész história, körbekerítette a helyszínt, és beléptidijakat szedett a zarándokoktól.
Íme, az emberi észérség bizonyítéka, a mesterből halála után cirkuszi látványosságot csinált.
Azok meg csőstől jöttek, színes szalagokat aggattak a fa ágaira, meg írott kívánságokat, hogy teljesült e azokból bármi is, nem tudom.
Csak azt tudom, hogy a pimasz paraszt alkonyat után, nem mert a helyszínen tartózkodni, mert hitte, hogy kijön a mester a kőemlék alól, és ravaszkodásáért
cserébe, szétrúgja a valagát.
Hát, szemesnek áll a világ – nyugtatgatta nap, mint nap magát, de nem volt biztos benne, hogy a mester is ismeri a mondást.
Kép: Kapolyi György Gombaanyó című tusrajza
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése