Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2015. február 1., vasárnap

Kukoricafosztáskor

with 0 Comment


A Don kanyar háborús borzalmairól apánk egy esős őszön, kukoricafosztás unalmas munkája mellett mesélt nekünk. Akkorra már elég nagyok voltunk, és felfogtuk a háború szörnyűségeit, bár azt, ami ott történt, annak, aki nem járta meg, nehéz elképzelnie, mondta apám.
Azon az éven nagyon jól termett a kukorica, a fedett hosszú folyosónk szinte tele lett vele, és várta a fosztást, amit mi igencsak utáltunk csinálni, de nem volt kibújás a munka alól, csak a kisöcsénknek sikerült néha, ő nagy mestere volt a munkakerülésnek. Nyáron, ha kapálni mentünk, amint kiértünk, ő ledobta a földre a kapáját, és már az erdősávban is volt, a dolgát végezni, de nem igen jött vissza magától, mindig keresgélnünk kellett, ha végeztünk. Olykor odajött hozzánk, ha kiértünk a sor végén a Lajtához, és velünk fürdött, bár a vizet nem bírta, mert hamar elkékült a szája a hidegtől. Többnyire horgászott, a maga készítette horgászbotjaival, nagy néha sikerült neki fognia pár apró halat a macskáknak. Mi persze kinevettük, amitől mindig dühbe jött, és jól megdobált bennünket hantokkal, mehettünk újra fürödni. Kényes is volt, miatta kellett hoznunk az otthoni kútból vizet, mert nem itta meg a folyóparton ásott kis vizesgödör vizét, mi megittuk a húgommal, semmi bajunk sem lett. A zsíros kenyeret sem szerette, neki lekvárosat bírta a kényes gyomra. Egy valamiben nagyon jó volt, képes volt felkutatni merre van cseresznye, vagy meggyfa, és hozott a trikójában.
Mire azt a sok kukoricát letörtük, és bekerült a gangra, már november eleje volt és hideg. Mivel az öcsénk sokat betegeskedett, felmentették a szüleink a fosztás unalmas munkája alól, amit mi lányok igencsak megmorogtunk.
Apánk csendes természetű, szófukar ember lévén ritkán mesélt, de ha elkezdte, csak úgy áradt belőle a szó. Addig nógattuk, hogy csak elmesélte a vállán éktelenkedő nagy heg történetét. Anyánk már ismerte, de mi még nem, és a fosztásra jött szomszédasszony, Tábi Vera néni és a lánya, akit mi csak Tábiverinek hívtunk, is kíváncsian várták a mesét, ami azonban nem volt mese.
Húsz éves voltam, kezdte apánk, amikor, 1942 húsvétja után megkaptam a behívót. Senkit nem hívtak be még a családból, az öccseim fiatalok voltak, Lajos bátyám meg beteg a derekával. Apám nem örült neki, ő már tudta milyen a háború, egész fiatalon harcolt az első világháborúban, igaz nem sokat, mert a behívása után néhány hónappal vége is lett. Kioktatott, hogy csak két számmal nagyobb csizmát vegyek fel, abba beléfér a kapca és a lábnak is van helye, mer, ha elfagy a lábad, akkor vége mindönnek – mondta.
– Ne válogass, mindig ögyé mög mindönt, és ahol van rá löhetőség aludj! Havat, soha ne ögyél, olvaszd föl valahogy– tanácsolta.
Ezeket magamtól is tudtam, hiszen otthon sem volt másképpen, mi mindent megettünk, hiszen folyton éhesek voltunk. Csizmánk sem volt soha új, csak szakadt és levetett, ami legtöbbször nagy volt és lyukas, jó sok kapca kellett bele, hogy ne fázzon a lábunk a hóban. Éngömet a szögénység már alaposan megedzött, úgy möntem a háborúba, mondta apám.
Félegyházi állomásról indultunk 1942 április végén, csak Lajos bátyám kísért ki. Olyan vidámak voltunk mi frissen behívottak, mintha mulatni indultunk volna.  Gyors kiképzés után bevagoníroztak bennünket, és mentünk, csak mentünk a frontra. Annyit én soha nem vonatoztam az óta sem, mint akkor, fölmentünk a lengyelekhez, onnan át Ukrajnába, és meg sem álltunk a Dnyeperig. Onnan gyalogoltunk, naponta akár 50 kilométert is. Majd hol gyalog, hol vonaton, marhavagonokba zsúfolva, le egészen Harkovig. Nagyon meleg volt, folyton elfogyott a víz.
Kurszk előtt megálltunk egy orosz faluban, és néhány napot pihentünk. A lakosság, már aki még maradt, nem volt ellenséges, ők a németeket tartották ellenségnek, a partizánok őket támadták, minket soha. Mégis a hazaúton egy partizán golyója sebesített meg.
Liski volt az első Don parti állásunk. A lövészárkokat bővítettük. Azokba bújtunk el, és onnan lőttünk. A Don túlsó partján már az orosz állások voltak. Ha valaki meggondolatlanul kidugta a fejét, már lőttek is.  Sok társam halt meg így, mind fejlövést kapott. Megszoktuk a halált, mindennapossá vált.
Karácsony előtt már nagyon hideg volt, a ruházatunk sem volt megfelelő. Sokszor volt légitámadás is.1943 januárjában már rosszul állt a szénánk, az oroszok előretörtek. Kevés volt az étel, a muníció. A németek eltűntek, sőt a rangosabb tisztjeink is. Kiadták a parancsot a visszavonulásra. Mi a parancsnokunkkal indultunk vissza, már csak maradékkal, akik megúszták az utolsó támadásokat. Gyalog mentünk, a sebesülteket vitték teherautókon, de az nekünk, magyaroknak, kevés volt, a németek magyart nem vettek fel, ha valaki felkapaszkodott, annak leverték a kezét. Nagy hóban, és rettenetes hidegben vánszorogtunk, megállni, lemaradni nem lehetett, mert megfagyott az ember. Az út tele volt megfagyott emberrel és lóval. A megfagyott embereknek, kivétel nélkül, hiányzott a csizmája. Így szereztem én is újat a széttaposott helyett. Az út nagyon keserves volt, ha visszagondolok rá, máig sem tudom elképzelni, hogyan bírtuk ki, étlen, szomjan.
– Néha csak ettetek apu?
Hát többnyire fagyott lóhúst, és havat olvasztottunk inni. Egy este kihalt faluba értünk, szerencsére nem égették fel a németek. Bezsúfolódtunk egy házba, ahol tüzet raktunk, és leroskadtunk a padlóra aludni. Éjfélkor, ugattak a kutyák, mi fölriadtunk, és már rohantunk is ki a házból. Tüzet nyitottak ránk a partizánok, mindenki menekült amerre látott. Ekkor ért találat a vállamon, amit először észre sem vettem, csak később, amikor nem tudtam mozdítani a karom. Már teljesen elázott a vértől a bal felem, amikor egy erdőszéli kis kunyhóhoz értem. Bezörgettem, lesz, ami lesz, így biztosan meghalok egyedül, sebesülten. Egy idős orosz asszony ijedten nyitotta ki az ajtót, de vissza is hőkölt a katonazubbony láttán. Aztán látva, hogy sebesült vagyok, beengedett. Szerencsém volt, mert a golyó nem ért csontot, és ki is ment a másik felén. Az öregasszony sopánkodott, jajgatott, fohászkodott, de közben fát rakott a hatalmas kemencébe, és az összes ruhámat bedobta a tűzbe, mert olyan tetves volt. lemosdatott és bekötötte a vállam. A fiai ruháját adta rám, mondta ők a háborúban vannak. Nem tud róluk semmit. Három unokájával élnek itt, az anyjuk meghalt betegségben.
Nehezen, de megértettem, sokat tanultam a fél év alatt oroszul. Enni biztosan tudtam kérni, minden olyan étel nevét tudtam oroszul, amit a muzsikok ettek, Csak ennek az orosz asszonynak köszönhettem az életem, aki a fiaira gondolva, ápolt és segített. Folyton imádkozott a gyerekeiért. Csak később tudtam meg, hogy már ukrán területen vagyok. Az öregasszony ukrán volt, de oroszul beszélt, vagyis annak hittem.  Amikor már jól behegedt a sebem, mentem az erdőre és sok fát hordtam haza a házhoz, viszonzásul, a gondoskodásért, és a megosztott krumpliért, mert csak káposzta és krumpli volt a ház alatti veremben. Egy ilyen utamon találtam egy halottat, és nagy nehezen lehúztam a zubbonyát, kabátját és sapkájával együtt hazavittem. Ezeket húztam rá a parasztgúnyára, és így indultam el gyalog haza. Nagy szerencsémre sínekhez értem, és addig gyalogoltam, míg egy tehervonatra fölkapaszkodhattam. Katonai szerelvény volt, veszélyes, de egy napot mentem vele, ez nagyon jó volt, majd leugrottam, mert ha megáll, ellenőrzik, a németek agyon is lőhettek volna.
Már vége volt a télnek régen, amikor ismerősnek tűnt a táj, a házak, eddig kerültem őket, de már rettenetesen éhes voltam és fáradt.  Bekopogtam a  egy faluszéli házba, és magyarul szóltak ki. Nem tudtam felelni, sírtam. A háziaktól tudtam meg, hogy Ungvár mellett vagyok, innen már hamar hazaérek. Végre fürödhettem, és minden ruhámat kimosták az asszonyok, ehettem ihattam, igaz nekik sem volt sok, de amijük volt azt megosztották. Április végén értem haza. Otthon nagyon meglepődtek, mert azt hallották, hogy a Donnál vagy meghaltak, vagy fogságba estek. Rólam meg hónapok óta nem volt hír, azt gondolták fogságba estem. Addigra már nálunk is dúlt a háború, a németek megszálltak minket, és őszre jöttek az oroszok. A tanyákat hol ez, hol az fosztotta ki, alig maradt ennivaló télire.
Szóval becsüljétek meg gyerekek a jó sorsotokat, mert nincs háború, van ruhátok, ennivalótok, és meleg fedél a fejetek fölött.  Remélem, ti nem kerültök ilyen szörnyű világba soha. 




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.