A tél közepén járunk, végre komolyabb hóesést is átéltünk már, és siklunk vígan a jégen. Ahol is…
Ahol is a különböző korúak békésen megférnek egymás mellett. A kisebb gyerekeket nagy igyekezettel vezetik szüleik. Nem könnyű, hiszen a jó melegen felöltöztetett fiókák sokszor esnek el, úgy tetszik, néhányan élvezik is a gyakori lepottyanást. Ezt felmenőikkel megbeszéljük, s körözünk tovább, a megszokott irányban.
Hanem aztán elér engem is az óvatosságom miatt ritkán előforduló baleset: térdre esem egy jégsebhely miatt.
– Ó, ó! – sajnálkoznak a felnőttebbek.
Miközben feltápászkodom, férfiasan viselkedve enyhíteném a bajt: – Nem az a gond, hogy fáj egy kicsit, de ezzel az agyonnyúzott, recsegős-ropogós térddel jobb lett volna nem elesnem…
Amire, mondhatnánk, egyedi, a sajgást enyhítő válasz érkezik:
– Lehet, hogy éppen most került helyére minden…
Már szép számban korcsolyázunk a bekerített kis téren, élvezve a csípős hidegben a csúszkálás, forgás, suhanás örömét. Többen egyenest a sebesség megszállottjaiként vetekednek, vagy éppen igyekeznek elcsípni egymást. A fogócskázás a jégen is kedvelt játék.
A zene felerősödik, ritmusára mintha tempót váltana a jégpálya népe. Két tizenéves lány roppant ügyesen és gyorsan cikázva húz el a többiek között. Aztán kiállnak a korlát mellé, némi pihenésre. Melléjük érve mondom nekik, hogy elneveztem őket Szélvész-kisasszonyoknak. Csodálkozva fogadják.
Egy körrel később, még mindig az elkeresztelésen töprengve, egyikük megkérdezi:
– És tessék mondani, ez jó vagy rossz?
Meglepődöm, mert azt vártam volna, hogy kedveskedőnek tartják majd az adományozott nevet, de legalább valamilyen mesebeli alakra asszociálnak. Megfontoltan válaszolok:
– Az, hogy ilyen remekül koriztok, bizony jó, viszont a kissé bizonytalanokból kiváltott cseppnyi riadalmat tekintve, nem annyira…
Újabb zeneszám kezdődik, a hangulat egyre jobb; a lányok is visszalendülnek a sodrásba – úgy lehet, picit még mindig tanácstalanok…
Apró gyermeket okít anyuka, de nagyon nehezen boldogul vele, a jég folyton kicsúszik a kicsi lába alól. Segítőkészen mondok egy-két szót, lábtartásról s egyebekről, elvégre, mint fentebb írtam: esni már magam is elég jól tudok.
A következő körben melléjük érve, látom, az apuka is felzárkózott, két oldalról segítik a kis igyekvőt.
Csak kibukik belőlem pár szó, például, hogy kis előrehajlás nem ártana.
Nincs válasz, egy hangot sem hallani, hát amúgy bocsánatkérőn megjegyzem:
– Csak gondolkoztam…
– Mi is szoktunk… – érkezik most rögtön a felelet.
– Nem is azért mondtam… – felelem meglepődve zavaromban, s gyorsan elcsúszom mellőlük.
Később jutott csak eszembe, nem jól reagáltam. Gratulálnom kellett volna az úrnak, mert – engem ilyen szépen még soha el nem küldtek…
Ahol is a különböző korúak békésen megférnek egymás mellett. A kisebb gyerekeket nagy igyekezettel vezetik szüleik. Nem könnyű, hiszen a jó melegen felöltöztetett fiókák sokszor esnek el, úgy tetszik, néhányan élvezik is a gyakori lepottyanást. Ezt felmenőikkel megbeszéljük, s körözünk tovább, a megszokott irányban.
Hanem aztán elér engem is az óvatosságom miatt ritkán előforduló baleset: térdre esem egy jégsebhely miatt.
– Ó, ó! – sajnálkoznak a felnőttebbek.
Miközben feltápászkodom, férfiasan viselkedve enyhíteném a bajt: – Nem az a gond, hogy fáj egy kicsit, de ezzel az agyonnyúzott, recsegős-ropogós térddel jobb lett volna nem elesnem…
Amire, mondhatnánk, egyedi, a sajgást enyhítő válasz érkezik:
– Lehet, hogy éppen most került helyére minden…
Már szép számban korcsolyázunk a bekerített kis téren, élvezve a csípős hidegben a csúszkálás, forgás, suhanás örömét. Többen egyenest a sebesség megszállottjaiként vetekednek, vagy éppen igyekeznek elcsípni egymást. A fogócskázás a jégen is kedvelt játék.
A zene felerősödik, ritmusára mintha tempót váltana a jégpálya népe. Két tizenéves lány roppant ügyesen és gyorsan cikázva húz el a többiek között. Aztán kiállnak a korlát mellé, némi pihenésre. Melléjük érve mondom nekik, hogy elneveztem őket Szélvész-kisasszonyoknak. Csodálkozva fogadják.
Egy körrel később, még mindig az elkeresztelésen töprengve, egyikük megkérdezi:
– És tessék mondani, ez jó vagy rossz?
Meglepődöm, mert azt vártam volna, hogy kedveskedőnek tartják majd az adományozott nevet, de legalább valamilyen mesebeli alakra asszociálnak. Megfontoltan válaszolok:
– Az, hogy ilyen remekül koriztok, bizony jó, viszont a kissé bizonytalanokból kiváltott cseppnyi riadalmat tekintve, nem annyira…
Újabb zeneszám kezdődik, a hangulat egyre jobb; a lányok is visszalendülnek a sodrásba – úgy lehet, picit még mindig tanácstalanok…
Apró gyermeket okít anyuka, de nagyon nehezen boldogul vele, a jég folyton kicsúszik a kicsi lába alól. Segítőkészen mondok egy-két szót, lábtartásról s egyebekről, elvégre, mint fentebb írtam: esni már magam is elég jól tudok.
A következő körben melléjük érve, látom, az apuka is felzárkózott, két oldalról segítik a kis igyekvőt.
Csak kibukik belőlem pár szó, például, hogy kis előrehajlás nem ártana.
Nincs válasz, egy hangot sem hallani, hát amúgy bocsánatkérőn megjegyzem:
– Csak gondolkoztam…
– Mi is szoktunk… – érkezik most rögtön a felelet.
– Nem is azért mondtam… – felelem meglepődve zavaromban, s gyorsan elcsúszom mellőlük.
Később jutott csak eszembe, nem jól reagáltam. Gratulálnom kellett volna az úrnak, mert – engem ilyen szépen még soha el nem küldtek…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése