Nem akart semmit, csak repülni. Szabadon, mint megannyi galamb társa.
Nem tudni hová, miért. Talán a túloldali gabonatárolóhoz enni. Vagy párjához, tavasz eljövetelét érezve. Vagy ezektől teljesen eltérő okból.
Repülni. Ezért teremtettek neki szárnyakat. Erre tanította a természet és anyja szava, mikor kinőtte testvéreivel a szülői fészket.
Repülni. Át, út, árok, korlát felett. Gyorsabban és gyorsabban. Ösztönből.
Repülni a többieket megelőzve. S célba érni mindenki előtt.
Repülni úgy, mint még soha. Elhinni, nincs nála gyorsabb gerle. Talán nem is volt. Lehet, társaival versenyeztek. Fogócskáztak, mint tavasszal az ember gyerekek. S ő volt most az első. De az is lehet, hogy a türelmes utolsó. Már nem tudni. Nem mondja el.
Gyorsabb akart lenni, a vonatnál. De az nem tűrhette ezt a gyermeteg versengést. Mogorván, kegyetlenül végigsújtott rajta. Nem érdekelte, hogy gyönge hozzá a kismadár.
Megütötte.
S a kicsi gerle most ott gubbaszt a szomszédos sínpár között, fájdalmaktól gyötrődve. Hallja még az utánuk érkező vonatokat. Ahogy fékeznek. Ahogy rosszallón megjegyzik., sajnálattal nézve le rá.
"-Ejnye, ejnye! Nem szabad az erősebbel kezdeni! Látod, mi lett?"
Csak ült és várt. Lehet, szeretteire gondolt. Fióka barátaira. Lehet, csak az elmúlás után sóvárgott.
Hallgatózott. Látni nem látott az ütéstől, szemében keletkezett vérömlenytől és traumától. Hallotta a közelítő lépteket és az ember beszédet.
"- Szegény kismadár. Ha látsz egy botot, szólj! Feleslegesen ne szenvedjen.
- Oké."
Hallotta az eltávolodók zaját, ahogy elhaladtak a peronon. Nem érdekelte. Nem is értette, hogy miről volt szó, hogy róla és az ő haláláról beszélnek.
Csak gubbasztott. Egyedül, sebesülten. Aztán hallotta a távolból visszatérő lépteket. Egyedül jött felé valaki. Lent a kavicson, a sínek között, mögüle érkezve.
Talán azt is hallotta, ahogy a bot sújt felé a levegőben. Talán. Talán a husáng finom, fa illatát is érezte közeledni.
Aztán már semmit. A hátát eltaláló erős ütés, halk puffanással elvágott benne mindent. Megszűnt az emésztő fájdalom, a várakozás valami után, s az emlékek.
Nem érezte a testében végigfutó rángást sem, amit a következő, fején ért ütés oldott fel.
Legszívesebben halkan búgta volna háláját, hogy nem fáj már semmije. Csapott még pár utolsót szárnyaival, majd végleg útra kelt.
Szállt újra, szabadon.
Nem tudni hová, miért. Talán a túloldali gabonatárolóhoz enni. Vagy párjához, tavasz eljövetelét érezve. Vagy ezektől teljesen eltérő okból.
Repülni. Ezért teremtettek neki szárnyakat. Erre tanította a természet és anyja szava, mikor kinőtte testvéreivel a szülői fészket.
Repülni. Át, út, árok, korlát felett. Gyorsabban és gyorsabban. Ösztönből.
Repülni a többieket megelőzve. S célba érni mindenki előtt.
Repülni úgy, mint még soha. Elhinni, nincs nála gyorsabb gerle. Talán nem is volt. Lehet, társaival versenyeztek. Fogócskáztak, mint tavasszal az ember gyerekek. S ő volt most az első. De az is lehet, hogy a türelmes utolsó. Már nem tudni. Nem mondja el.
Gyorsabb akart lenni, a vonatnál. De az nem tűrhette ezt a gyermeteg versengést. Mogorván, kegyetlenül végigsújtott rajta. Nem érdekelte, hogy gyönge hozzá a kismadár.
Megütötte.
S a kicsi gerle most ott gubbaszt a szomszédos sínpár között, fájdalmaktól gyötrődve. Hallja még az utánuk érkező vonatokat. Ahogy fékeznek. Ahogy rosszallón megjegyzik., sajnálattal nézve le rá.
"-Ejnye, ejnye! Nem szabad az erősebbel kezdeni! Látod, mi lett?"
Csak ült és várt. Lehet, szeretteire gondolt. Fióka barátaira. Lehet, csak az elmúlás után sóvárgott.
Hallgatózott. Látni nem látott az ütéstől, szemében keletkezett vérömlenytől és traumától. Hallotta a közelítő lépteket és az ember beszédet.
"- Szegény kismadár. Ha látsz egy botot, szólj! Feleslegesen ne szenvedjen.
- Oké."
Hallotta az eltávolodók zaját, ahogy elhaladtak a peronon. Nem érdekelte. Nem is értette, hogy miről volt szó, hogy róla és az ő haláláról beszélnek.
Csak gubbasztott. Egyedül, sebesülten. Aztán hallotta a távolból visszatérő lépteket. Egyedül jött felé valaki. Lent a kavicson, a sínek között, mögüle érkezve.
Talán azt is hallotta, ahogy a bot sújt felé a levegőben. Talán. Talán a husáng finom, fa illatát is érezte közeledni.
Aztán már semmit. A hátát eltaláló erős ütés, halk puffanással elvágott benne mindent. Megszűnt az emésztő fájdalom, a várakozás valami után, s az emlékek.
Nem érezte a testében végigfutó rángást sem, amit a következő, fején ért ütés oldott fel.
Legszívesebben halkan búgta volna háláját, hogy nem fáj már semmije. Csapott még pár utolsót szárnyaival, majd végleg útra kelt.
Szállt újra, szabadon.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése