Fájsz

úgy tűnik
bár messzebb
egyre jobban
már nem dobban
csak lassan ver
felködlik
volt
ilyen az emlék,
mosódik, fakul
és ott van
minden percben
órákra váltasz
telik, múlik
de el nem
napszak nélküli
folyamatosság
mint a keringés
az egész testben,
sejtőrlő, lélekpusztító
fojtogató
majd egyszerre
eltűnik
mint, minden

Pilinszky János: Késő kegyelem verse ihlette

Fájsz

úgy tűnik
bár messzebb
egyre jobban
már nem dobban
csak lassan ver
felködlik
volt
ilyen az emlék,
mosódik, fakul
és ott van
minden percben
órákra váltasz
telik, múlik
de el nem
napszak nélküli
folyamatosság
mint a keringés
az egész testben,
sejtőrlő, lélekpusztító
fojtogató
majd egyszerre
eltűnik
mint, minden

Pilinszky János: Nincs kegyelem verse ihlette

esti gondolatok

Megült a köd a város peremén
és sejtelmes homályba szőtte
az est nyugalmát.

A fojtogató nedves csendbe,
gondolatok kúsztak
emberről emberre.

A kegyelem mélységei

...már ítéletet mondtak!

Még meg sem születtem,

de hordozom. Nem 9 hónap.

Nincs mentség, bár kértem.

Szóltam az égnek,

közbeszólt a halál.

Nem adtam meg neki,

mert nem jár,

majd kegyelmet kértem,

üzentem az égnek,

választ nem kaptam,

megsemmisültem.

Romba nem dönthetett,

mert az ürességem

nem temethetem,

csak a létem.

Indulnék tovább,

és szorongva

körbenézek,

még anyám sem hallott,

akkor sem, mikor kértem.

Ma már értem.

Könnyek az emlékeidre,

siratom magam, általad.

Annyi ember köröttem,

karnyújtásnyira senki.

Szememben a világ magánya,

mint korhadó ág.

Pilinszky János : Késő kegyelem című versének evokációja.
Kárpáti Tamás képe vagy festménye

Szavak köré szőtt vágyak

Életritmusom menedéke:

a holnap.

...mert kell a dobbanás,

hogy élni tudjon

a megtört roppanás.

Velem volt ..........igen,

itt van pontokban minden

csillagfény távolságban,

mint a szél,ha elsüvít

s a boldogság zajos heve

csenddé szelídül, a gond is

oly messzire menekül.

A hívő képzelet becézgeti

és becsapja olykor önmagát,

árnyalja a voltat és keresi

"a másik", várva várt ritmusát.

'Nem-ek' szerelme

"Ajtómnál álltál. Nem engedtelek be."
Tudom képzeletem játszott Velem. Rég
máshol kopogtat érzelmed. Tizenhat év.
Igen, ennyi és javadra. Harcolnék,
de nincs erőm, így örökre tagadlak.
Nem adhatom meg magam, mert utána,
nem létezhetek. Nem fogadhatom mit,
adni vágysz, mivel nem ismételhetek.
Elűztelek. Lelked üresség. Külső
vonzása hatott, mert ritmusa, vágya,
egy mindent elsöprő érzéki vágta.
Vonzanám egyre a vágyad, de nem 'ér' el
semmi, semmilyen irányba. Talán így
marad... "mikor nem látsz. Felsírok érted."

Faludy György: Szerelmes vers.....Költészeti Játszóházban, megadott idézetre írtam.
Első és utolsó sora.

...mint mindig...

magányos volt
csak olyan
mint mindig
ismételte
a napok teltét
milyen egyforma
az ugyanaz
minden út
valahol
önmagába ér

Kérlelő szavak

Még érzem, és mégis magányom hajt,
más férfi karjaiba. Tudom, jobb nem
lesz vele, mégis Nélküled hangtalan
mindennapok semmijébe tűnik el
életem oly kevés 'lélegzete'.
Bátrabban kellene néznem, hol vár
vágyak sóhaja Rám, lehetetlen
nélküliséged hiánya fojtogatóan
hajt, ez a végzetem, vissza, Hozzád.

tükröződések...

már csak egy lámpa
és pár csillag fénye
az is csak vissza és
tükröződve látszik
indulnék Hozzád
lépések kopognak
esőcseppek zokognak
talpam alatt csikordul
a fáj és a sóhaj
látom a pocsolya
fényében
sötét és a magány
ott van…

Esti magány

Már csak akkor jutsz az eszembe
ha jő az este,
és egy lámpás fénye alatt
hátamnak dől a magány.
Rám rakódik emlékei súlyával,
magával húz a múltba,
ilyenkor mindig
felerősödik a melankólia.
Te és Én, így ketten,
szenvedélybe olvadó vágyak,
emlékei minden idegembe visszajárnak.
Csók, ölelés, majd bennem,
eltelt ez az este.
Ilyen egy lámpás fénye alatti
esti magány ...
Nélküled és Veled.

Deja vu

Ma már nem úgy
sóhajtasz
mint egykor,
mikor
égtél a vágytól
és a szeretkezéshez
nem kellett
ágy,
ott volt
a bárhol.

Víziók...

Elfeledett
múltba tévedt,
révedt
szemem fátyla,
elmosódnak,
mint emlékek
fogva tartott
homálya,
képzeletre feszült
átok mocska
elsimul a mában,
léleklángot gyújt
az(égő) húson
keletkezett
fájó seb
hamvadása.

Hol vagy vágy…

Rám csókoltad
a szádat,
beleharaptad
a vágyad
Mindenembe,

még érzem.

érzékien érintettél,
még kívánom,
álmomban
az álmom
vágyadon pihent,
életben hagytál,

…de minek?

Váratlan felismerés...

fejemből lassan
de szökik
az értelem,
ágyamra ráült
nem hívtam
félelem,
hova lett
a voltam,
ki az
ki most van,
merre tekereg
az elme
kérdezem egyre,
agytekervényem
menekül

fejemből
lassan….

messze...messze....

Az éj sötétje nem ad menedéket

A magány sarkába
kuporodott,
az éjszaka csendjében megélt,
vágyódás.
Hol vagy? - kérdezem egyre,
miért e távolság?
Most nem érint meg
sem szó, sem gondolat.
Ernyedten ülök,
önmagam által,
összezúzott
romjaim alatt.
Ez az a mélység,
mikor
összetört darabokban
minden, szerteszét.
Nem ölelt akkor sem,
mikor egység volt,
egy egész.

"hold'nap"

Oly magányos
a lélek,
ül magán
nem mozdul
alatta az élet,
rezdülne,
indulna
de teste köti
lelke tétova,
gondolata húzza,
mi lenne
ha elindulna,
hova jutna?
A Nap
már mozdult,
a Hold
ezüst fénye
"rávilágít"