Titkok

Titkokat őriz a kies Tér,

vak sikátorokba nem jut fény.

Szürkévé fakult éhes csavargók

innák szomjasan a tiszta, igaz szót.

Keresed a múltból ismerős arcokat,

de rájössz, már semmi sem ugyanaz.

Már nem tudod, Uradnak kit is higgy,

hogy megváltotta-e Krisztus a bűneid.

Vétlenek is bűnhődnek régi vétkekért,

kiáltanád, hogy már elég!

De hangod a semmibe vész.

Pokol bugyraiból mennybe emel,

majd földre ejt a végtelen.

Az Idő ölén nyugodni nincs időd,

száguld veled a vad vonat,

még nem tudod, melyik megálló az,

mely rejti sorsodat,

ha megálljt parancsol a Lét,

hogy megéld és megértsd

az ősi titkokat.

Ambivalencia (KK-AL)

Szeretet vagy gyűlölet
veled vagy nélküled…
eldönteni mért is oly nehéz,
ha mást mond a szív, mást az ész.
Néha küldenélek messze-űzőn
de a hang benn szakad
elzárják szoros ajakak.
S ha mégis átlépnél a küszöbön
eléd térdepelnek alázatos szavak
kérve, hogy mégis maradj
magamra rántott egem alatt
összetörni mégse hagyj.
Nekem néha sok vagy,
és neked én kevés…
hordozzuk mégis egyre tovább
hazudott boldogság Janus-arcát,
míg egyre szorosabban fonódik ránk
a bennünk feszülő kettősség.

Nyári izzás (haibun) (KK-AL)

Jó lenne valami értelmeset írni. De a nyár izzása
az árnyékot adó fák alatt is szinte elviselhetetlen.
A vakítóan kék égen trónoló Nap perzselő
sugarai mintha mindent kiégetnének agyamból.
Pedig máskor belső csendemben hangok, szavak
tolakszanak, hogy papírra vessem a gondolatot, de

szószátyár csendem
nem suttog most fülembe
néma a múzsa

Biztos ő sem bírja a meleget...

Álom (KK-VT)

Adyt olvastam...

Bús lázadások szép városa, Párizs,
én nem láthattalak soha még,
csak költők szava varázsolta elém
Szajna-partod eleven nyüzsgését,
a Quartier Latin zegzugos utcáit,
művész-lelkek elvetélt álmait.
Álmom mégis oda repített,
hol térbe és időbe ölelten
évszázadok emlékei sodródnak
hullámokkal habzó vízen.
A Notre Dame ékes rózsaablakán
ahogy szilánkokra törik a Nyár,
megbicsaklik a Napnak sugára
a Sacré Coeur fényes kupoláján,
a zajgó város megadja magát
a Diadalív alatt bevonuló Ősznek,
míg a fák lágyan vállamra ejtik
zizzenő, arany levelüket.

Aszály

A fény, mint izzó láva
önti el a földeket.
Az ég olvadt ezüstjébe
kósza felhő se téved.
A délután lázasan remeg
a kiégett, szomjas kertek felett.
Nincs semmi mozgás
bénultan állnak a fák.
Az eső lágy csókjára várva
lankadtan alél a tátika
s a sárgára aszott fű alatt
fáradtan araszol egy hangya.
Csak a muskátlik vörös szirmai égnek
mint parányi lángok,
mik fittyet hánynak a perzselő nyárnak.
És mi eső nélkül is szapora,
a folyondár a kertet elborítja
s bolondul illatozik tengernyi fehér virága.
Aszályt hoz a Nap tüze
s míg nekünk enyhet ád szobánk hűvöse,
esőért eseng virágok virága,
szirmát hullató, haldokló rózsa.

Gyöngyök (KK-AL)

Bús, borongós volt az éjjel
égből hulltak esőkönnyek,
fák levelén mind megültek
párától lett minden terhes.

Ezüst gyöngyök fűszálakon
nap fényében felragyogtak,
dús harmattá elomlottak
ott csillogtak mohaágyon.

Kerekedő szellőszárnyon
ég vizébe visszatértek,
szivárványként tündöklenek
hidat verve égi tájon.

Szíveinkre gyöngyként hullnak
összekötve jelent s múltat.

Hónapváltás (KK-KMZS)

Széllel bélelt felhők mögül
leskelődik ki a Nap,
június búcsúzni készül
ideje lejárt s most harap.

Smaragd füvön árnylebbenés,
vihar tépi a lombokat,
csipke-fodrot villantó szél
partra csap vad hullámokat.

De felragyogtatja végül
szikrázó íriszét a z ég;
jön július, kalász hevül
s izzó ölére dől a fény.

Hold (KK-VT)

Sírnak a lombok,
június könnye hullik,
telik már a Hold.
×
Üres ágyakban
ég takarója alatt
fázik a magány.
×
Telihold ragyog,
olvadt ezüsttel rajzol,
üzen a távol.

Liliom-nyílás (KK-AL)

Sziromhullató jázminbokor alatt
fehér liliom ontja édes mákonyát,
nehéz illatpalást fedi az ég vállát.

Beborítja kertemnek rejtett zugát,
a Hold sejtelmes fénye sem hatol át,
ahol a szenvedély józan észre vált.

Csak lágy esti szellő kelt halk neszezést
lelkemet nektáros éjbe ringatja,
tobzódó nyár izét sodorja tova,
megrészegítve a sok tücsökzenészt.

Szerenádjuk zeng a bódult húrokon,
pár kései madár-hang is beleszúr...
Az ég bársonyán ezernyi csillag gyúl,
míg körém a Hold sugárkoszorút fon.

Rózsacsokor haikukból (KK-AL)

Vöröslő rózsa
szirma szívemre hullik
vérzik az alkony.
×
Szúrnak a szavak,
mint bőrt rózsák tövise,
megsebzett lélek.
×
mámoros éjen
szívedért ha rózsát kapsz,
vigyázz, csalódhatsz.
×
Fáklyaként lobog
lebukó Nap fényében
elhervad ő is.    

Síró eső (KK-VT)

Nyögnek a szélben a házeresztékek,
tombolva zúg most a bársonyos éj,
villámok fényétől felizzó felhőket
égzengés döreje szaggatja szét.

Kísértő neszektől rebben a lélek,
lobbanó villám emléket idéz,
széttörő csöndemben rémület kél.

Álmokat űz el a síró eső
szívemen koppanó csöppje, mint kő...
Várom a reggelt, hogy hozza a fényt
de süvítő széltől hajlik a rét.

Fémszínű könnyeket ringat a rózsa,
hajlik az ága, húzza a súlya,
ha sötétlő felhő terhét hullatja.

Rendhagyó köszöntő (KK-VT)

Mindig itt vagy velem

már réz vöröse rejt,

kihypózott száraz virágok 

állnak őrt melletted. 

Ha csöndes éjeken

szóbarázdákat von kezem,

légies érintésed rajtam megpihen.

Súgsz, vagy tán tollam is Te vezeted?

Reggelre tele a notesz, 

 a sorokon elmaszatolt könnyek.

Hiányod örök, róják bár mindennapok

a lét útját, vagy ünnepkörök,

nélküled tanácstalanul nyöszörög

 bennem az elhagyott kisgyerek,

kinek nincs hova bújni, ha féli a sötétet

és megnyugvást keres.

Violák (KK-KMZS)

Violák, ti aranyló violák
illatotok mézes áradás...

Sziklakertem dísze e kis virág
a múltból idecsöppent varázs.

Ragyognak fények s omló illatok
gondolatban mindig ott vagyok
hol angyaloknak virágot nevelsz
égi kertben s nekem énekelsz...

Ma Nap simítja bársony violád
Neked neveltem, Édesanyám!

Lelked leng a sárga szirmokon
míg könny ring égő pilláimon.

Őrült álmok

A létezésben már nem várok rád
szétfoszlottak a hamis csodák,
csak futó álmok nyitogatják
esendő szívemnek kapuját.

Az úton többé már nem lépsz elém,
mint ki messzi földről hazatér.
Mosolyod titkokat nem ígér,
szemedből sem int felém remény.

Csak őrült álmaimban vezet út
örvénylő, süket csendemen túl,
hol még hallom bársony hangodat.

Hiába áll közénk a vérző alkonyat,
tűzeső is rám hiába szakad,
sebzett álom űz, hogy megtaláljalak.

Tavaszi áldozat (KK-VT)

Április szaggatja
tulipán bíborát,
napfény ölelésbe
veszejti szoknyáját.

Mint vöröslő vércsepp
hullik szirma földre,
szerelmes áldozat
a tavasz kedvére.

Két haiku (KK-AL)

Szókavicsaim
süket fülekre lelnek
rám zárul a csend.


Kavicsok hullnak
örvénylő lélek-mélybe,
szóvihar tombol.

Hullám (KK-VT)

gördül a hullám 

átcsap egy hullán

valaki érted

– bár nem is kérted –

álmait adta

fojtotta tóba

többé már vissza

hiába sírja

Pókfonál (KK-KMZS)

Pókfonálon függ az életem,
álmokat szövök szüntelen.
Álmodó vágyak vesznek körül,
míg szívem hazug álmokba menekül.
Tán csak álmodtam, hogy megismertelek
álom volt az is, hogy megszerettelek.
Ébren álmodom én az életet
megszépíteni már csak így lehet.
A valóság oly bántóan rideg
felébredni nem is érdemes.
Álmodom hát az életet Veled,
ki a valóságban számomra elveszett...
Hisz álom az élet,
melyben szíved másé lett.
Életem is álom, hol az álmok tengerén
vágyhullámok ölelnek át,
álom a tarka rét,
hol fehér pillangó kezemre száll,
álom a patakpart,
hol szelíd fűz bontja sátrát.
Álom a kék madár
s álom a boldogság,
mely két szemedből sugárzik rám.
S tán a halál is csak álom,
mely lassan szememre száll,
ha majd elszakad a pókfonál.

Sérült szív (haiku-csokor)

A megsérült szív
érzéseket palástol;
csigaházba bújt.

*

Keresem lelked
de oly mélyre temetted,
hogy Te sem leled.

*

Kőszíved kemény,
mint sivatagi magány;
kiégett világ.

*

Könnyeket nyelve
próbálsz meg mosolyogni,
hogy elfedd szíved.

*

Az álarc alatt
fojtogatnak a könnyek;
zokog a zápor.

Böjti szél

Feketén gomolyog az ég
világok vége ha jönne,
akkor se lehetne feketébb

csillagokat rejtő felhők
Holdnak fényét nem takarják,
sírva zúgnak az erdők

felettük kél a böjti szél
s míg járom a Kálváriát
szívembe döf a holdkaréj.