A láng

Agyam egy eldugott, távoli zugában

Száguldanak a gondolatok cikázva,

Melyek vad rohanásuk közt köddé válnak,

Mint elvetélt magzatok, s

Nem születnek belőlük boldog, víg dalok.

Lelkem reszketve húzza össze vállán

Foszlott köpenyét, s

Dideregve várja mindhiába,

A Múzsa énekét.

Fejét lehajtva ül a fekete csendben,

Békét mégsem talál ebben a testben, mert

Vérem lehűtötték a földhöz ragadt szavak, s

Eltiporták szívemben a nyiladozó tavaszt.

Mélységes bánatában már

Lázadni is rest,

Borongós a világ, mit tompa fájdalmával

Szemem elé fest.

Lelkem így ül gyászában, fojtó némaságban, mikor

Hirtelen megvillan a fény az éjszakában, s Ő

Megújult erővel kémlel körül a csend honában:

Mi az ott?

Az az apró fénypont,

Mi töretlenül küzd az éjsötétben,

Mi bátran, vagy talán konokul

Nem hunyt ki még végleg.

Mi reszket szívem egy félreeső sarkában, s

Küzd hősöket megszégyenítve

A lelkemet fogva tartó néma pusztaságban?

Úgy hiszem,

Más nem lehet, csakis a remény kicsiny lángja,

Mi félre söpör minden kételyt,

S minek útjába nem állhat a bánat, mert

Csupán ő képes viaskodni, s

A harcot fel nem adni az üresség honában.

Az ő egyetlen szelíd érintése

Csal örömkönnyeket lelkem orcájára, s

Szórja el a hitet szívem kongó csarnokába.

Ő lehet csak, ki

Pislákoló tűzén át suttogva szól hozzám:

Ne keseregj tovább, hiszen

Nem születhet e Földön oly hatalom,

Mi rabláncra verhetné gonoszul, szép dalod.

Nem létezhetnek oly irigy és féltékeny szavak,

Melyek éles karmaikkal téphetnék szét

A boldogan éneklő tavaszt.

Még ha meg is hátrál, tudnod kell,

El fog jönni újra, ezért

Ne kételkedj!

Hited töretlen lángját kell csupán éltetned.

E-képp cirógatja lelkemet bátorító szava, s

Érintésére lassan mozdulva, újra hullámozni kezd

Szívem mély vizű tava.

(Bármily válságot hoz is az élet könyörtelen hada,

a remény,s a hit mindig az ember mellett marad. )