Lótusz

Új hajnal ébred a létezők lelkében,
misztikus fényt szór a sápadt szürkeségben,
szellők szárnyán halkan suhan egy sugallat,
langy melege lágyan simítja arcunkat.

Már kél a Nap, de még felhő árnyékolja,
mégis szivárványt csal a benti égboltra,
alant hullámzik a Szeretet tengere,
sajgó szívek sorra megmártóznak benne.

Megrezdül valami, új hírnök érkezik,
fújja trombitáját, a kapu megnyílik,
tudja, hogy célba ér egyszer az üzenet,
s öntudatra ébred milliónyi szellem.

Létünk jobban tudja, mi a fontos nekünk,
tekintetünk mától az égre emeljük,
szabadon szállhatunk kéklő messzeségben,
de terelnek minket a jótékony szelek.

Nem vagyunk egyedül, soha nem is voltunk,
Teremtőnk él bennünk, s így istenek vagyunk,
bíborfényben úszik, ragyog a horizont,
gyémántvirág nyílik, a Lótusz szirmot bont…