Micsoda éjszaka

Micsoda éjszaka!
Nyíló térben, kettészakad felhőben,
szempilláim, mint őserdő fái rebegnek.
Nagyanyám sziluettje púposodik előttem,
édesen mosolyog a végtelenbe.
Izzó térben, elhalványodott képben,
csobbanó habban szappan pezseg,
elfáradt kezek mosnak, égi jelenet.
Zizzenő vászon, susogó kelme,
üti, szapulja tiloló, kedve telik benne.
Mossa ruháját, tisztul mint emlékem,
régi patak partján hagyott békességem.

Micsoda éjszaka!
Forr a levegő, hullámzó tenger a hold,
reménytelen nyugtalan az alvás,
már semmi sem olyan, mint amilyen volt.
Simogasd meg kezemet drága nagyanyám,
hadd érezzem újra élő leheleted,
bőrömön meleg ajkad… áldott az emléked.
Betakarsz nehogy megfázzam éjjel,
harmat sem fedhetne szebben,
ölelésed mennyből jövő fényjel.
Nyílik a lélek, ahogy szempillám rebeg,
előtte a mindenség, s a test újra gyerek.