STIGLICKERT
Hááát…én mondom nektek, megette az egészet a fene- nyikorogta kappan hangján a vénség, imbolyogva, rogyadozó lábakkal totyogva a sírok között.
Mindig a következő keresztet használva támasznak, az öregebbjét kimozdítva, a kőből készülteket feldöntve.
Itt, a stiglickertben szeretett sétálni, sok elhunytat ismert a régi időkből, hol ennek a hantjára ült le beszélgetni, hol egy másikéra.
Na mi van veletek vén krampuszok, hogy ityeg a fityeg, káricálta, ami nála a jókedv tetejének számított.
Ahogy itt körülnézek köztetek, mind vízszintesben vagytok, csak én vagyok függőlegesben, meg a keresztjeitek, amikbe nem kapaszkodtam bele.
Mert azok bizony sem így, sem úgy nem állnak. Bár nektek hót mindegy, mindenképpen el vagytok felejtve.
Van köztetek vacak ember, meg jó is, aztán megnézhetitek magatokat, meg egymást, mind itt kötöttetek ki, lettetek elfeledve.
Hát érdemes volt egy hosszú és önmegtartóztató életet végigszenvedni, csak azért, hogy jutalmul itt henteregjetek az agyagban?
És most ez jó?
Hihihi hahaha- röhögött a vénség, még a lábaival is rúgkapált, meg hanyadtdőlt a nagy jókedvtől.
Persze az is igaz, hogy így, hogy kihaltatok mellőlem mind az évek folyamán, hát átkozottul egyedül maradtam.
Bármi és bárki eszembe jut a régi időkből, szinte zavarban vagyok, ha kisül, az illető még él.
Tudjátok ez olyasmi, mintha egyedül maradtam volna az egész világon. Nem lehet panaszom, hogy nem férek el.
Akik az első háborúba mentek, szegfűvel a szuronyukra kötve, tele önbizalommal, úszkálva a menyecskék lelkes sorfala között a boldogságtól…
Egyse jött vissza.
Sokáig várták őket, aztán azok is elmentek, és nem maradt senki, aki emlékezett volna sápadt arcaikra.
De ez valahol természetes, mert korral kihalnak azok az akkor élők, és ugyan ki a fene emlékezne olyasmire, ami születése előtt élt.
Ki, ki a saját kortársaira emlékszik, bár sokan arra sem képesek, mert az önzés bizony annyi energiát és időt vesz el, hogy nem marad másra.
Na meg ha már én sem leszek, a kutya sem fogja kigazolni a hantjaitokat, az egyre sűrűbb és magasabb gaztenger benyeli emléketek, távolabbról nézve, már csak egy erdei tisztás fog látszani belőletek.
Aztán az őszi szelek széthordják a környező fák magjait, kibújnak köztetek az új fa kezdemények, akik nem is sejtik, hogy ti vagytok alattuk.
Átölelnek ott lent a gyökerek százai, hosszú távon gúsbakötve mindeneteket, hogy így hogy fogtok tudni feltámadni, hát arról fogalmam sincs.
A lebukó nap bágyadt, erőtlen fényében fürdött a csendes kert, csak a vadméhek döngése úszott a síremlékek között.
A vénség összezsugorodva üldögélt még egy darabig, hogy a zümmögést hallgatta, vagy netán a rögök alól érkező válaszokat, nem tudja senki.
A temető körül, a fák árnyékában már ott várakozott az éjszaka, tapintatosan megvárva, míg a vénség alakja áttetszővé válik, és elenyészik a hantok között gomolygó szürkületben.
Hááát…én mondom nektek, megette az egészet a fene- nyikorogta kappan hangján a vénség, imbolyogva, rogyadozó lábakkal totyogva a sírok között.
Mindig a következő keresztet használva támasznak, az öregebbjét kimozdítva, a kőből készülteket feldöntve.
Itt, a stiglickertben szeretett sétálni, sok elhunytat ismert a régi időkből, hol ennek a hantjára ült le beszélgetni, hol egy másikéra.
Na mi van veletek vén krampuszok, hogy ityeg a fityeg, káricálta, ami nála a jókedv tetejének számított.
Ahogy itt körülnézek köztetek, mind vízszintesben vagytok, csak én vagyok függőlegesben, meg a keresztjeitek, amikbe nem kapaszkodtam bele.
Mert azok bizony sem így, sem úgy nem állnak. Bár nektek hót mindegy, mindenképpen el vagytok felejtve.
Van köztetek vacak ember, meg jó is, aztán megnézhetitek magatokat, meg egymást, mind itt kötöttetek ki, lettetek elfeledve.
Hát érdemes volt egy hosszú és önmegtartóztató életet végigszenvedni, csak azért, hogy jutalmul itt henteregjetek az agyagban?
És most ez jó?
Hihihi hahaha- röhögött a vénség, még a lábaival is rúgkapált, meg hanyadtdőlt a nagy jókedvtől.
Persze az is igaz, hogy így, hogy kihaltatok mellőlem mind az évek folyamán, hát átkozottul egyedül maradtam.
Bármi és bárki eszembe jut a régi időkből, szinte zavarban vagyok, ha kisül, az illető még él.
Tudjátok ez olyasmi, mintha egyedül maradtam volna az egész világon. Nem lehet panaszom, hogy nem férek el.
Akik az első háborúba mentek, szegfűvel a szuronyukra kötve, tele önbizalommal, úszkálva a menyecskék lelkes sorfala között a boldogságtól…
Egyse jött vissza.
Sokáig várták őket, aztán azok is elmentek, és nem maradt senki, aki emlékezett volna sápadt arcaikra.
De ez valahol természetes, mert korral kihalnak azok az akkor élők, és ugyan ki a fene emlékezne olyasmire, ami születése előtt élt.
Ki, ki a saját kortársaira emlékszik, bár sokan arra sem képesek, mert az önzés bizony annyi energiát és időt vesz el, hogy nem marad másra.
Na meg ha már én sem leszek, a kutya sem fogja kigazolni a hantjaitokat, az egyre sűrűbb és magasabb gaztenger benyeli emléketek, távolabbról nézve, már csak egy erdei tisztás fog látszani belőletek.
Aztán az őszi szelek széthordják a környező fák magjait, kibújnak köztetek az új fa kezdemények, akik nem is sejtik, hogy ti vagytok alattuk.
Átölelnek ott lent a gyökerek százai, hosszú távon gúsbakötve mindeneteket, hogy így hogy fogtok tudni feltámadni, hát arról fogalmam sincs.
A lebukó nap bágyadt, erőtlen fényében fürdött a csendes kert, csak a vadméhek döngése úszott a síremlékek között.
A vénség összezsugorodva üldögélt még egy darabig, hogy a zümmögést hallgatta, vagy netán a rögök alól érkező válaszokat, nem tudja senki.
A temető körül, a fák árnyékában már ott várakozott az éjszaka, tapintatosan megvárva, míg a vénség alakja áttetszővé válik, és elenyészik a hantok között gomolygó szürkületben.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése