A jel

Mi bánt, mi éltet: kardra büszke pánt,
forró vérbe ütve léket, hűlve elcsitul…
Szerelmet ajz az, őrülten lány hajába túr,
mint mézre méhecskék szüntelen rajz’ nak,
álmodni, álmodni egyre gyöngy holnapot,
csodát gyűjteni e veszendő világról,
zümmögve, míg virágpor száll szerte,
hogy legyen mit ennetek, méla, bámész utca népe,
ha felnézvén a sötét égre, nem láttok jelet.

Tűztollal karcolok szívetekbe lángot akkor,
a néma papírról is felétek kiáltok:
szabad legyen a szó, mi bánt, mi éltet,
keserű szenvedéllyel is hírét vigyétek,
súgjátok két csók közt önfeledten:
nem feledtem, mire tanítottál, kedves!
Már álomtól, bortól, részegült, szerelmes
világnak bolondjául állok itt előtted,
szivárvány-ég a ruhám, beleszőtted jeled.

Torony iránt, a világnak végére elmegyek,
de csak veled, reggelente álmos párom,
ha tudnád, hogy várom veres ébredésed!
vajba puhán hatoló kések, belém metsz szavad,
úgy marad megírva bennem elkezdett dalod.
És rója-vési viaszhengeremre egyre,
míg elfárad becézni, öledbe hull a fej,
de álmában is téged gondol, s nem felejt:
mélyre vackolja a megszerzett kincs-jelet.