Íriszem taván

A valóság küszöbén torpan az álom,
a testetlen lebegés hideg földre száll,
ragyogás  kúszik át nyíló szempillámon,
álomporból az ébredés  tudatot szitál.

Hajnal emeli az ég fekete leplét,
alatta szerelem: a hűséges ebem,
már ébren vár rám, érzem jég leheletét,
fogai közé kapja újra a szívem.

Csak játszani akar, pajkosan át harap,
lelkembe szalad lábán a köröm,
közben fénybe öltözött, már felkelt a Nap,
ennyi jut csak  ma is, ennyi lesz az öröm.

Ha az alkony végül az ég homlokára
fekete fellegekből ránccsíkokat fest,
sóhajomat akasztom egy őszi ágra,
magamba zuhanok, és elringat az est.

Szürke bábruháját leveti az álom,
szivárvány testtel úszik íriszem taván,
hajózik  a szívem, s feltűnik egy zátony,
pillantásom szirénem, fekete haján.