- Tudja, kérem, az egész egy adminisztrációs hiba volt. De erről én mit sem tehetek, én voltam a szenvedő alany, na meg a kedves családom. S ha már ilyen kedvesen megkért, elmesélem magának, hogy is történt pontosan. Huszonnyolcadikán, múlthét kedden kezdődött az én kálváriám. Azelőtti nap függönyt mostam, hogy ismét szép tiszta legyen. A párom dolgozott, s gondoltam, meglepem, visszateszem őket az ablakra egyedül. Hát… ha tudtam volna, mekkora bajt keverek, esküszöm, megvártam volna, míg hazaér! Tehát felmásztam a létrára, kezemben a hosszú, friss illatú függönnyel, és nekiálltam felaggatni. Aki már csinált ilyet, az tudja, hogy nem egy könnyű művelet. Sajnos lenéztem, elveszítettem az egyensúlyom, és egy hatalmas puffanással a földre zuhantam. Egy pillanatig fájt a fejem, és mikor odanyúltam, és láttam, hogy vérzik, elájultam. Helyesbítek, meghaltam. Erre abból jöttem rá, hogy láttam magam kívülről, valamint csörgött a telefonom, de nem tudtam megfogni. A párom hazaérve teljesen kikelt magából, sírt, szólongatott, hiába mondtam neki, hogy ott vagyok, nem hallott.
- A doktor megállapította a halálom beálltának körülbelüli időpontját, (jelzem, hogy tévedett nyolc percet!) kifejezte részvétét, majd távozott. Ezután egy kocsiba raktak, és elvittek a hűtőházba. Jó kék volt a szám, biztosan nagyon hideg volt ott. Persze, kezdtem felfogni, mi is történt. Mire hazaértem, már édesanyám is ott volt, együtt sírtak. Vigasztaltam őket, hogy:
-,,Na, azért nem kell mindent halálosan komolyan venni!” – de ők rám se hederítettek. Na jól van, ha már így alakult, nincs mese, el kell fogadni a helyzetet. Odaültem közéjük, megöleltem őket, adtam egy-egy puszit az arcukra, elmondtam nekik, hogy szeretem őket, és hiányozni fognak. Kicsit sírtam is, de erőt gyűjtöttem. Ezután kimentem az utcára, és vártam. Hát valaminek csak kell történnie, nem?! Ténferegtem, hátha megnyílik az ég, vagy a föld alattam, mégsem történt semmi.
- ,,Nem értem, - gondoltam - a filmekben ennél sokkal egyszerűbbnek tűnik a helyzet. Gondoltam, elindulok valamerre, aztán hátha megtörténik valamelyik, vagy hátha találkozom egy másik szellemmel, hátha ő tudja, mi is a teendőm.
Ahogy a parkban sétáltam, megállt mellettem egy biciklis. Fura alaknak tűnt, illetve az is volt, hiszen én még nem láttam gyíkot biciklizni. Rám nézett, és megkérdezte:
- Ön Adalmayer Dóra?
- Én lennék, illetve mégsem, mert én Adelmayer Dóra vagyok.
- Mit érdekelnek engem az ilyen ostoba papírformák?! – rivallt rám – Írja alá, aztán ennyi, mennék már uzsonnázni végre!
Magamban azt gondoltam, ilyen mérges, goromba futárral régen találkoztam, talán valamelyik pizza rendelésnél. Aláírtam a papírt, majd a kezembe nyomott egy táviratot, mely így szólt:
,,Nem találtalak a földön fekve, élsz, és virulsz, papíron pedig halott vagy! Gyere a Halálügyi Hivatalba a Szent László téri templom alá!”
Mihály arkangyal
Kezdett egyre zavarosabbá válni minden. Nem volt más lehetőségem, mint felkeresni a levélben említett helyet. Buszra szálltam, és elmentem a templomhoz. Nem volt ott senki, viszont a bejárat előtt egy lépcsősor vezetett lefelé. Bentről kiabálást hallottam:
- Megkeseríti az életem ez a nyavalyás Éden Mista! Megint lefagyott! Miért ezt használjuk? Nem hiszem, hogy az informatikus, akit tegnap áramütés ért nem tudott volna egy másik operációs rendszert kifejleszteni nekünk!
- Ne morogj, csináld! – mordult rá valaki – Így is csúszásban vagyunk, és az is lehet, hogy hibáztunk!
Mikor meghallották a lépteimet, abbahagyták a beszélgetést. Köszöntem nekik, illedelmesen bemutatkoztam, majd elmondtam, hogy az üzenet miatt jöttem, és hogy nagyjából öt-hat órája nem vagyok az élők sorában. Néztek rám, mint borjú az új kapura, majd összedugták a fejüket, és sutyorogni kezdtek, nehogy meghalljak valamit. Mikor ismét rám néztek, szemükben ijedtséget láttam.
- Szeretnénk egyeztetni az adatait a nyilvántartásunkban szereplő adatokkal. Kezdhetjük?
- Természetesen.
- Ön Adalmayer Dóra, született 1957. március 24.-én? – megdöbbentem a kérdésen, majd hangos nevetésben törtem ki.
- Először is, nem Adalmayer, hanem Adelmayer, másodszor is, Ön szerint ötvennégy éves vagyok? Elárulom, mert még nem szégyellem, hogy húsz éves múltam decemberben. Itt valami tévedés történt.
- Egy pillanat türelmet kérek. – azzal megint a társához fordult, aki a géphez lépett, és bekapcsolt rajta valamit. A szerkezet töltött, majd így szólt:
,,Kígyó vírus, kígyó vírus! Megfertőződött fájlok száma egy. Kérem, ellenőrizze a hibás fájlt, a vírust kiirtására pedig használja a Kerub Antivírus programot!”
- Azt hiszem, az Ön aktája sérült meg, hölgyem – fordult felém az egyik alak – elnézését kérjük a hiba miatt, máris hívjuk a mennyet, és azonnal helyre hozzuk a problémát.
Hátra vonultak egy másik helyiségbe, és pedig kétségek közt vártam, mi fog most történni. Rövidesen visszatértek. Arcuk piros volt, látszott, hogy kellemetlenül érzik magukat, biztosan jókora fejmosást kaptak a ,,Nagyfőnöktől”.
- Adelmayer Dóra, Ön hivatalosan is él. Elnézést a félreértésért, mindent jóváteszünk. Az időt visszapörgetjük arra a pillanatra, mikor Ön leesett a létráról. De most nem fog meghalni, csak beüti a fejét egy kicsit, és elájul. A párja megtalálja, felébreszti, és kórházba viszi majd. De hamar felgyógyul, ne aggódjon. Még egyszer elnézését kérjük. A lehető legtávolabbi viszontlátásra!
- Pontosan így is történt. Bekerültem ide, és lábadoztam. Ön pedig nem akar engem hazaengedni! Egyébként is! Szedjék már le rólam ezt a kényszerzubbonyt! Nem vagyok én őrült! Nem hiszi?! Elmeséljem, milyen volt Nakonxipán? Gulácsyval ott sétáltunk a piacon, és mindketten hangosan köszöntünk a grófnak! Különben is, haza kell mennem, hát ki rakja fel a függönyt?!
