A jégkrém

- Készen van már? Még most sem! Siessen már, ne aludjon! 

- Ne sürgess te némber! Öreg vagyok én már, nem megy olyan gyorsan! 

- Vén marha – gondolta magában Rozi. Miért kell ennek a lagymatag öregembernek nő? De végül is nem baj, hiszen sok pénze van. - Csak végezne már! 

- No, kész vagyok, mehetünk!

- Jó, jó, de várjon még egy pillanatot, hagy nyomjam el a cigimet. – felelte Rozi és egy utolsó slukk után kinyitotta a kazán ajtaját és rádobta a hamu tetejére a csikket. – Most már mehetünk! 

Kétszer is elfordította a kulcsot a zárban az öreg, nehogy nyitva maradjon lánya házának az ajtaja. Mielőtt kiléptek az utcára a férfi szétnézett nem látja-e meg őket valaki. Amikor senkit nem látott az utcán intett a nőnek, hogy ő is mehet. Aztán egyikük a falu felé vette az irányt, a másik meg ellenkező irányba.

Amikor az öreg hazaért a feleségéhez a sült krumpli már ki volt hűlve. Idősek lévén korán keltek, korán is reggeliztek. Az asztalon bakossá dermedt a krumpli, a citromos tea is langyosra hűlt. 

- Sokáig voltál a boltban öreg, hol maradtál el? Tán bementél a kocsmába is? – förmedt rá az asszony. 

- Ugyan miért mentem volna be, éppen akkor hozták meg a kenyeret, amikor odaértem és meg kellett várni, hogy kipakolják. Utána még beugrottam a postára is lottóért. – hazudta az élemedett korú aggastyán. 

- Jól van, akkor együnk most már! – csillapodott le az asszony, aki már alig várta, hogy asztalhoz üljenek, mert már igencsak megéhezett a várakozásban. 

Ötven éve mindig együtt ettek. Nem szeretetből, hanem csak megszokásból. Az öreg megkövetelte, hogy mindig meleg étel és terített asztal várja. Jó étvágya volt még mindig, hiába volt közelebb a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez. A szerelmet is nagy kanállal ette valamikor és azt gondolta manapság is elbír még a nőkkel. Ezért is tartott éveken át szeretőt magának. Hol a szomszédasszonyát, hol meg más faluból valót. Amikor nyaralni vitte az asszonyt, akkor is talált magának fehércselédet a kicsapongásához. Ha a felesége szóvá tette, mert észrevette és a szemére hányta, akkor még neki állt feljebb. Mert, hogy mer ő ilyesmit még kitalálni is. Tagadta, mint annyi mindent mást az életében. Tagadta azt is, hogy rendszeresen iszik. Ő bizony nem, még ha ráöntenénk, akkor sem inna. Pedig az egész falu bizonyíthatta volna hányszor volt erősen ittas állapotban. 

Vasárnapi ebédjét fogyasztotta Joli kis családjával együtt. A két kisfiú már alig várta, hogy vége legyen az ebédnek, mert tudták, hogy utána mindig kapnak valami finomságot desszertként. Az apjuk megkérdezte, hogy ki szeretne jégkrémet enni? Egymást túlharsogva jelentkeztek. 

- Joli, hozd ide a fagyasztóból a gyerekeknek azt a jégkrémet, amit a múltkor vettünk! – szólt oda férje az asszonynak. 

- Viszem máris. – válaszolt Joli. – De fiúk, figyeljetek csak! Ki ette meg a hűtőből a jégkrémet, mert nem látom itt? 

- Pedig annak ott kell lennie! Menj csak arrébb, majd megnézem én is! – mondta idegesen a férje. 

Már mindketten nyakig benne voltak a hűtőszekrényben, de a jégrémnek nem akadtak a nyomára. A gyerekeket egyből a szőnyeg szélére állították: 

- Valljátok be őszintén, ki csente el a jégkrémet? Ha megmondjátok, nem kaptok ki érte, de ha nem akkor lesz dolga a fakanálnak! – vonta kérdőre a kölyköket a dühös apjuk. 

- De hidd el apu mi nem ettük meg! – válaszolták a gyerkőcök. 

Az eltűnt jégkrém nem került elő, ezért mindnyájan rosszkedvűen tértek nyugovóra aznap és a rejtélyes elveszésen gondolkoztak. 

Néhány nap múlva Jolit meglátogatta a szomszédasszonya. Évek óta jóban voltak, együtt nőttek fel a gyermekeik, bizalmas dolgaikat is mindig megbeszélték egymással. Joli elpanaszolta, hogy rejtélyes jégkrém eltűnés történt a család fagyasztójából. Találgatták hogyan történhetett. Ekkor a szomszédasszonynak bevillant valami: 

- Te Joli már régen akartam mondani nektek, nem tudom, hogy tudjátok-e, de apád bejár hozzátok, amikor nem vagytok itthon. Már többször láttam őt és nem volt egyedül. 

- És ezt miért csak most mondod? És kivel jár be, hogy érted, hogy nem egyedül? Nem értem. – fagyott le az asszony. 

- Hát tudod azzal a részeges, züllött asszonnyal, aki mindenkivel összefekszik pár száz forintért és némi ajándékért cserébe. – világosította fel Jolit a szomszédasszony. 

- Akkor most már tudom, hogy hová lett a jégkrém és hogy került cigarettacsikk a fahamura a kazánban. – ocsúdott fel Joli. 

A botrány, ami ezután következett, nemcsak három napig tartott. A család és az egész falu erről beszélt hetekig, hónapokig. Az öreg pedig egyfolytában tagadta a történteket, hogy nem igaz, csak kitalált rágalom az egész. Senki sem hitt neki. 

Vágy (KK-KMZS)

Ólomléptekkel múltak azok az esték, 

hajnali napfényt vártam éjszakákon át,

gondolataim körülötted forogtak,

retinámba égett daliás alakod.

Reggeli pirkadatkor a szemem kinyílt,

rád gondolva gyorsan szépítkezni kezdtem,

a frizurámat gondosan megfésültem,

friss virágillatba borítottam testem.

Léptem ezret, elég lett volna kevesebb,

hogy biztosan láthassalak ezért tettem,

szemünk villanása összetalálkozott,

merszünk köszönésre legtöbbször megingott.

Egyetlenegy szófoszlány hiányzott csupán,

mit szemérmünk kimondani nem engedett,

a mennyekben is járhattunk volna talán, 

de az idill sajnos nem teljesedhetett.

Fekete szembogaradban megfürödtem,

szerelmes tekintetedben elmerültem,

várva várt reggelek színe megfakult már,

nem tudom, hol lehetsz, titokban távoztál.

Nem tudom, élsz még e földön egyáltalán,

de hajnali napkeltén eszembe villansz,

szerelem volt vagy netán csak érzéki vágy, 

mindegy már, emléked kísért éltemen át.

Sárkányfejű nagyúr (KK-AL)

Sötét fellegek gomolyognak,
gonosz sárkány tüzet okád,
kezem fülemre tapasztom,
üvöltését még így is hallom,
áttöri hallójáratom,
emeli kezét és tátja száját,
ellökném, de nem bírom.

Mindennap újra támad,
rálépnék fejére, de erősebb,
újból erőt merít és elnyel…
Győztes lett. Bekebelezett.
Már nem fáj, nem érzek semmit.
Egészen felemésztett.
Kész, itt a vég. Pont...

A gyufaleves (KK-BG)

Hajdanvolt gyermekkoromban drága nagymamáim jóvoltából sok finom étket ismerhettem és ízlelhettem meg. Mindkét mamám ügyesen sürgött-forgott a konyhában. Családtagjaik sohasem éltek panasszal a főztjük ellen, valószínűleg azért is főztek olyan ízesen és olyan jól. 

De sajnos az alma, illetve az „alma almácskája” igen messze esett a fájától. Túl messze. Lehet azért is, mivel én voltam a legkisebb unoka, a kis kedvenc, akit mindenki kényeztetett. Engem bizony egyáltalán nem érdekelt, hogy hogyan készül az étel, csak az volt a fontos, hogy sok legyen belőle. A konyhában csak enni szerettem és nem a tűzhely körül sündörögni. Meg is látszott rajtam a jó étvágyam. Az iskolaudvaron körbe-körbe kergettek a fiú osztálytársaim és egyfolytában azt skandálták: „Digi-dagi daganat, kergeti a fiúkat”. Sokszor sírva mentem haza, hogy én ezt már nem bírom tovább. De azért kevesebbet mégsem ettem. Sőt annál többet, mert az evéssel kárpótoltam magam elszenvedett sérelmeimért. Kedvenc ételeim közé tartoztak az egyszerűbb palóc ételek, úgymint a krumpli laska, szilvás gombóc, krumpli ganca, ismertebb nevén bukta. A ”csinált tej”-ről, ahogy mifelénk hívták, közérthetőbb nevén a tejsodóról, már nem is beszélek, mert az még ezeknél is nagyobb kedvencem volt.

Érdekes módon a tükörben sosem láttam magam kövérnek, pedig nagyon sokszor néztem magam benne. Kamasz koromban vagy ettem, vagy a tükörben szemléltem kerekded arcomat, melyet akárhányszor láttam mindig szépnek találtam. Elég hamar megjelentek rajtam a tinédzserkori pattanások, sokszor el is mérgesedtek a zsíros és nem éppen diétás ételektől. De én ezzel mit sem törődtem, továbbra is a tükörbe voltam belebújva és közben a finomabbnál finomabb süteményeket habzsoltam. Nővérem 12 évesen sütötte meg az első palacsintáját, én pedig első voltam annak elfogyasztásában. Egyszer még kisiskolás koromban volt egy felejthetetlen nyári reggelim. Édesanyánk tízóraira virslit készített. Aznap korán reggel elment dolgozni, amikor mi elkezdtünk a testvéremmel falatozni, már nem volt otthon. Azonban kevésnek bizonyult a kiporciózott virsli adag, ezért kértem a testvéremet, hogy adjon az övéből még egy darabkát. Azt válaszolta ugyanannyit kaptunk, ezért nem ad. De én nem adtam ám fel, amikor véletlenül elpillantott a tányérjáról elcsentem tőle egy falatot. No, neki sem kellett több, repült felém az ötágú villa egyenesen a bal felkaromba. Még jó hogy nem a szemembe! A villa nyomatát azóta is magamon viselem. Valószínűleg megérdemelten.

Ezután picit visszafogtam magam a torkosságban, de azért nem nagyon. Emlékszem egyszer az iskolába menve a közeli ABC-ben kakaós csigát vásároltam, de már nagyon kellett sietni az autóbuszhoz és a nagy sietség miatt a boltban felejtettem az iskolatáskámat. A reggelim nálam volt és ez volt a lényeg. Csak az iskolában vettem észre, hogy hiányzik a táskám a könyveimmel együtt. Hol gyalog, hol futva tettem meg az egy kilométeres utat vissza a boltig, már amennyire akkoriban tudtam ezt a mozgásformát utánozni. A suliból természetesen jól elkéstem. Utána már hamarabb indultam a buszhoz, hogy legyen időm megvenni az „agyserkentő” reggeli betevőt.

Nem volt olyan étel, amit ne szerettem volna. Illetve mégis, ez pedig a húsleves cérnametélttel. Világgá tudtak volna kergetni vele. Lehet, hogy ezért is került sor felnőttkoromban saját specialitásom, a gyufaleves elkészítésére? Biztos vagyok benne, hogy igen. Megosztom a receptjét. Vegyél egy kilónyi karajcsontot, tedd fel főzni nagy fazék hideg vízben, szépen szedd le a habját, majd ízesítsd be minden belevalóval, és amikor már majdnem teljesen kész suhints bele egy doboz gyufát, ami a gáztűzhely fedeléről egészen véletlenül belepottyan a gőzölgő levesbe. Hát ezt az érzést soha nem felejtem el! A leves vasárnapi ebédre készült volna négyfős családom számára. Megkóstolva - még a gyufaskatulya beleesése előtt – igen finomnak találtam. Utána már nem ízleltem meg, mert hamarjában kiöntésre került. Gyorsan elővettem egy „zacskós” levest, szerencsémre volt otthon, és déli tizenkét óra magasságában elkezdtem főzni az aranysárga újházi tyúkhúslevest. 

A párom ebből a „kis incidensből” semmit sem vett észre, csak a gyermekeim kuncogtak az orruk alatt, amikor elköltöttük a vasárnapi ebédet. Azóta is jókat mosolygunk, amikor lányaimmal felemlegetjük a gyufaleves „jóízű” történetét.

No, de tudok én ennél cifrábbat is produkálni! A minap palacsintát kívánt enni a ház ura. Gyorsan összekevertem a hozzávalókat és már csak a szódavíz hiányzott belőle, amikor felkaptam a spájzból egy kristályvizes palackot és jócskán öntöttem belőle a tésztába. Igen ám csak elfelejtettem, hogy házi pálinkát kaptunk nemrég az egyik ismerősünktől ugyanilyen flakonban. Hát elég pikánsra sikeredett az én pálinkás palacsintám. Érdekes módon a férjem nem reklamált miatta. Legközelebb azért jobban oda figyelek és megnézem, hogy mit tartalmaz a palack mielőtt felhasználom. 

A köpeny (KK-BG)

Már gyermekkorában arról álmodozott, hogy egyszer majd nagyon gazdag lesz, és piros Ferrariját irigyli majd mindenki. Okos kis fejecskéje hamar észrevette, hogy szülei milyen szegénységben élnek. Úgy gondolkodott, hogy ő nem úgy szeretne élni, mint az ősei, mert bizonyára valamit nagyon rosszul tettek, hogy nem jutottak egyről a kettőre.  Ennek ellenére sokáig a mama szoknyája mellett maradt, nem kívánt önálló életteret kialakítani magának. Az érettségi után mindjárt munkába állt. Apai ösztönzésre a közeli gyárban helyezkedett el szakmunkásnak szakmunkás bérért. Így is lett elkönyvelve majdnem negyven évig. Akkoriban azt tartották nagy dicsőségnek, ha valaki egy munkahelyen letölt több évtizedet, és akkor majd nyugdíjba vonulásakor megbecsülik a munkáját és megjutalmazzák. Csakhogy ez az időszak a rendszerváltás bekövetkeztével feledésbe merült.

A munkahelyén minden munkát becsületesen, szakszerűen elvégzett. Munkatársainak is segített, ha elakadtak feladatuk végzésében. Egyre inkább megkedvelték a felettesei is, mert látták, hogy mennyire szorgalmas és jó szakember. Már bő húsz évet ledolgozott az üzemben, amikor felkérték, hogy az egyik műszakban művezető legyen. Meg is próbálta teljesíteni az új feladatot. Az olajos munkásruhát felváltotta a tiszta köpeny. Már csak irányítani kellett és igazat tenni a beosztottak között. Csekély néhány hétig bírta az ezzel járó stresszt Laci. Leadta főnökének a köpenyt és visszalépett a ranglétra legalsó fokára. Oda, ahonnét indult. Nem is kérték fel többször. Véglegesen beskatulyázták, megkapta a bélyegét, jó szakmunkás, de vezetésre nem alkalmas. 

Elejében csak magában duzzogott és orrolt másokra. Később már nyíltan szidta a főnökeit, a kollégáit és effektíve mindenkit. Az aktuális kormányt sem hagyta ki a szórásból. Kezdetben még jól szórakoztak rajta a környezetében lévők, aztán már kínossá vált, hogy neki semmi sem tetszik, mindenért morog és mindenkire haragszik. Történt egyszer, hogy leépítésről "csiripeltek a madarak", mivel kevés volt 

 a megrendelés a gyártott termékekre. Sugdolóztak az emberek, hogy ezt is, meg azt is elküldik és előre sajnálták őket. Laci ugyanúgy, mint máskor aznap reggel is nagy mellénnyel lépett be a munkahelyére. Dél körül behívták az irodára. Még akkor sem kapcsolt. Leültették és megkérték, hogy írja alá a leszámolási papírjait. Nem akart hinni a fülének. Derült égből villámcsapásként érte a hír. Nem tudott mást tenni, mint aláírni az iratokat, majd fülét farkát behúzva távozott. Indoklást nem kellett adnia a gyár vezetésének, simán megszabadulhatott a nagyszájú, kellemetlenkedő munkástól. Az meg nem tudta mire vélni, hogy miért pont ő az áldozat, amikor ő pontosan bejárt, soha nem késett el, és a rá bízott feladatokat maximálisan elvégezte. 

Az elkövetkező években is egyfolytában morgott és elégedetlenkedett. Irigy volt azokra, akik többre vitték és jobban éltek, mint ő. Csak arra nem jött rá sohasem, hogy neki miért nem sikerült ugyanez. Felesége néhányszor megemlítette, hogy talán a köpeny miatt, amit annak idején visszaadott. Ilyenkor kapott az asszony is. Hát hogyan is juthatna előbbre valaki, aki nem él a számára felkínált lehetőséggel? Aki mindig csak a másikban keresi a hibát, a másikra mutogat, még akkor is, amikor ő rontott el valamit.

Bűnbak keresése betegesen elfajult az évek alatt. Legfőbb ellenségének az apját állította be. Szerinte ő miatta nem lett belőle senki, mert erővel elküldte a gyárba robotolni. Aztán az anyukáját is hibásnak tartotta, mert ő bátortalan teremtés volt, soha nem mert feljebb lépni, pedig lett volna hozzá tehetsége. Érdekes módon saját magában nem talált hibát. Egész életében csak háborgott, még egyszer csak a stroke osztályon találta magát. De oda sem a megszokott módon került be. Hajnalban érte ugyan utol a baj, de ő csak este ment orvoshoz felesége unszolására, de akkor már félig bénán. Az ügyeletről mentő száguldott vele a kórházba. De ez sem változtatta meg abbeli képzetében, hogy mindenki lop, csal, hazudik, és emiatt gyarapodik. 

Hiába volt szép családja, ő csak a pénzről és a gazdagságról álmodozott. Ezért minden héten vett egy, azaz egy darab lottót. Csak ebben bízott, ami igen nagy balgaság volt részéről. Néhány kettes találaton kívül egyebet nem nyert. A piros Ferrari pedig még most is várat magára az autószalonban és valószínűleg sohasem áll majd Laci garázsában.

A kötél (KK-BG)

Amikor ballagott kifelé a dombra nem gondolt már semmire és senkire. A fájdalom és a félelem gyenge galamblelkét mardosta. Sokkhatás alatt állt. Az éjszaka mámora elszállt, a feje kitisztult. Talán túlságosan is.

Hajnal fél négy volt mire hazaért kimerülten, véresen, megszaggatott ruhában. Anyja idegesen várta a konyhában.

- Hol voltál te ringyó? – kérdezte mérgesen.

- Hát tudod anyu este lagzit mentünk nézni Katával. – kezdte fáradtan a lány a mondókáját.

- És most kell hazajönni? És hogy nézel ki, akár egy ribanc. – vetette oda a szót mérgesen az asszony.

- De anyu! Hát nem látod mit tettek velem? – sírta el magát a tinédzser.

- Ugyan mit, biztos te is akartad!

- Nem! Nem! Megerőszakoltak anyu! – ordította torkaszakadtából Márta.

- Meg a fenét! Biztosan odaadtad magad nekik. Ismerlek én téged, mint a rossz pénzt. – kiáltotta a lány felé.

- Hát nem érted anyu? Nem látod a ruhámat, tiszta vér vagyok! – szipogta és rámutatott véres szoknyájára.

- Ha rendes lány lennél, akkor már rég hazajöttél volna és nem csak most hajnalok hajnalán. 

- De anyu, hát nem hiszel nekem! Mi csak a kerítésen keresztül akartunk nézelődni, amikor elkaptak és elvittek a Kerekdomb másik oldalára és ott leszaggatták a ruháimat és nekem estek. – pityeregte el magát a lány.

- Még hazudsz is, nem szégyelled magad! Én a te helyedben felkötném magam szégyenemben!

- De anyu! Én nem akartam, hidd el! – szipogta Márta.

- Tudod ki hisz neked ezek után, itt egy kötél kösd fel vele magad! Ennyit érsz te szégyentelen! Rád se bírok nézni!

Itt lett vége a diskurzusnak. Örökre. Márta elindult, lábai alig vánszorogtak. Súlyos terhet cipelt. Hófehér lelke mélyén mázsás követ érzett. Csak tizenhat éves volt. Hát, ha még az anyja sem hisz neki, akkor mások előtt, hogyan fogja tisztázni magát. Mi lesz holnap az iskolában, mit szólnak a barátnői, az osztálytársai? És az apja? Ő elhiszi-e ugyan majd, hogy ártatlanul áldozattá vált. Nem tudott válaszolni ezekre a kérdésekre. Most mit csináljon? Mi lenne neki a legjobb? 

- De mi van a kezemben? – kérdezte magától. 

- Jaj, a kötél, amit anyám dobott nekem.  Lehet, hogy azt kellene tennem, amit mondott. Ilyen szégyennel nem élhetek tovább.

Bandukolt fel a hegyre, ahol oly sokat járt apjával és testvéreivel. Jól ismerte a helyet. Elhagyott szilvás volt arrafelé, cefrének valót jártak oda szedni a falubeliek. Kinézett egy jókora, erős fát, amit alkalmasnak talált céljának megvalósítására. Nem gondolkozott, csak cselekedett. Ügyes lányka volt. A hurkot nem volt nehéz megcsinálnia. Dél körül lehetett, amikor elállt a lélegzete. 

Forróság tombolt a nyár derekán, július közepén. Délután elkezdte keresni az anyja lányát, nem tudta mire vélni, hogy eltűnését. Kezdett megijedni. A két kisebb gyerekeket is elküldte, hogy nézzék meg nincs-e a barátnőjénél a testvérük. Aztán már a férjének is szólt, hogy este óta nem jött haza lányuk, menjen ő is keresni. Hat óra tájban találta meg egy falubeli öreg bácsika, aki hullott szilvát ment szedni a dombra. Megismerte a lányt sötétbarna göndör fürtjeiről. Loholt lefelé a lejtőn, ahogy csak bírt, meg sem állt a lány szüleinek házáig.

- Maris! Jöjjön gyorsan, megtaláltam a lányát! – üvöltötte hangosan. 

- Hol van?  Mondja rögtön! – kérdezte most már kétségbeesetten az anyja.

Megmondta neki az öregember a helyet, az asszony meg elkezdett jajveszékelni. 

- Mit tettél Márta? Hát én nem mondtam komolyan azt a kötelet! Miért tetted, miért? – zokogta a némber fajzat.

Az apja csak állt és dermedten maga elé meredt. Legidősebb és legkedvesebb gyermekét veszítette el. Megvető pillantást vetett asszonyára és lehorgasztott fejjel indult a Kerekdomb felé.

Péntek és 13 (KK-BG)

Langyos este volt, mint amilyen nyár legvégén szokott lenni, pedig már igencsak benne jártunk az őszben. Októbert írtunk, a szőlőlugasok édes illata lengte be az egész falut. Péntek este volt, másnap a hónap 13. napja következett. 

Majdnem egy kilométer volt az út a határ menti kis község buszmegállója és a takaros ház között. Lassan andalogva bandukolt a lány, nem sejtette, hogy élete legborzalmasabb éjszakája elé sétál. Időben elindult otthonról, nem szeretett sehonnan elkésni. Még munkából sem. Nemrég kezdett el dolgozni. Először normális napszakban, mint az átlagember, majd átváltott három műszakra, ami nem éppen egy 19 éves lánynak való. Bájos, kerekded arcocskáján állandóan kedves mosoly bujkált, maga sem tudta miért. Talán azért mert jókedvűnek született. De lehet, hogy azért, mert idáig még nem érte egyetlen nagy sorscsapás sem az életében. Ha tehette csak szoknyában járt, úgy tartotta az „igazi nők” szoknyát hordanak és ő bizony annak szeretett volna látszani. Talán ez is lett a vesztének oka.

Két napja nem tudott másra gondolni csak ugyanarra. Nem is gondolhatott másra, mert kékes-zöld foltjai emlékeztették arra az éjszakára. És az anyja is minduntalan. Csak a rendőrök nem tudhatták meg. A gyárban, ahol dolgozott már sokan hallották az esetet. Sustorogtak is a háta mögött rendesen, amikor meglátták. Lehajtott fejjel járt, kelt az üzemben. Még ő érezte magát kellemetlenül. Lelkét belülről mardosta a düh, a bosszúvágy és a fájdalom. És nem tehetett semmit. Szégyenét nem teregethette ki. Egy hét múlva egy doboz bonbont kapott, papíron kis üzenettel: Ne haragudj a történtekért! A kukában landolt az édesség. Azt gondolta az illető, hogy csokoládéval el lehet törölni a fájdalmát. Anyja állandóan kísérgette. Féltette nagyon. De már késő volt, miután majdnem megtörtént az, amitől minden anya óvja a gyermekét.  

Amikor beszállt a vadidegen férfi teherautójába esze ágában sem volt félni. A helyközi busz késett szokás szerint, a teherautó pedig megelőzte és megállt pontosan a lány orra előtt. Azt gondolta 10 perc múlva már a munkahelyén lesz a kollégái között és végzi szeretett feladatait. Nem így történt. 

Kedélyesen kérdezősködött a negyven év körüli jól megtermett férfi, érdeklődött, hogy hová tart a leányzó. Ő pedig készségesen válaszolt. Jó nevelést kapott, nem volt flegma, mindent elmondott, amit a férfi tudni szeretett volna. Csakhamar a közeli városba értek, a sofőr viszont nem a gyár felé vette az irányt. A város határát jócskán elhagyva állt meg, ott ahol régen az állatvásárt szoktak tartani. A lány nem tudta mire vélni a dolgot, kérdőre vonta a férfit.  Az pedig nevetve válaszolta: - Mindjárt megyünk tovább, csak egy kicsit még elszórakozunk. Majd kezeivel elkezdte fogdosni a lány melleit. Ő riadtan kiáltott fel:

– Vegye el a mocskos kezeit rólam, mit képzel maga?

– Dehogy veszem, most kezdem csak élvezni az estét, gyönyörűk a telt kis „bögyeid”!

A lány erővel lökte el magától a férfi kezeit, de az sokkal erősebben fogta őt. Leszorította a kemény ülésre. A lány kétségbeesésében eszeveszetten kiabálni kezdett.

– Segítsen valaki, segítsenek! Jöjjön valaki gyorsan! Nyissák ki az ajtót!

A közeli erdő vadállatain kívül senki sem hallotta a segélykérő szavakat. Ijedtében hangos zokogásban tört ki és riadtan kérlelni kezdte zaklatóját, hogy engedje el, neki munkába kell mennie. De hiába könyörgött, a férfi nem azért hozta el idáig, hogy most csak úgy elengedje.

Gyorsan elkezdte kigombolni a lány kabátkáját, majd a blúzát tépte le róla. Simogatta, csókolta, ahol csak érte, miközben alkoholbűz gomolygott a szájából. A lány tiltakozott, sírt, jajveszékelt, de a férfit ez hidegen hagyta. Majd kigombolta a nadrágját és elővette hímtagját. Ráparancsolt a lányra, hogy kezdje el kényeztetni. Ő soha nem látott még ilyent, nemhogy kényeztetni tudta volna. Szüzességét őrizte, arra nevelték, hogy csak az igazi szerelmének, a leendő férjének adja oda, de neki is csak a nászéjszakán. A férfi nem engedett. A lány sírva, reszketve hozzáért, de nem mert még odanézni sem, csak fél szemmel sandított feléje. A férfi pedig pofozta, ütötte, verte és azt ordította, hogy úgy csinálja, hogy neki jó legyen.  Majd felhajtotta a lányka szoknyáját és leszaggatta róla a bugyiját. A lány tiltakozott, húzta volna vissza, takarta volna az ölét. A lány „szerencséjére” sok volt az alkohol mennyisége a férfiban. Valószínűleg ezért volt végig lagymatag a hímtagja. A „szörnyeteg” dörzsölgette, simogatta, hozzá érintette, de izgalmi állapotba nem tudta hozni. 

Hajnalodott már, a dombok alját megvilágította a napkorong.  A lány teljesen kimerült, már csaknem elalélt állapotba került. Combjai iszonyúan fájtak a szétfeszítgetéstől. Vérzett a karja és az arca a karmolászástól, a szeme püffedt lett a sírástól és a pofonoktól. A férfi is kifáradt. Visszavitte a lányt a városi buszmegállóba a hajnali első buszhoz. Szakadt, piszkos ruhájától csak az arca nézett ki szörnyűbben. Anyja felébredt ajtónyitására. 

– Mi történt Veled? Hogy nézel ki?

– Hagyjon engem békén, elég a bajom így is.

Aztán hanyatt vetette magát az ágyában és elindultak folyni a könnyei és nem akartak megállni.

– Mondd el lányom ki bántott, ki tette ezt a szörnyűséget Veled?

Két órán keresztül beszélgettek, zokogva, átkozódva, rendőrséget emlegetve. De csak a háziorvosig jutottak el, hogy látleletet vetessenek. Szégyenüket nem merték kiteregetni. Azóta harminc év telt el, de még mindig kitörölhetetlen az emlék az azóta már kétgyermekes édesanyában és kétszeres nagymamában.