Pihe-puha párnára
hajtsd le
a fejed!
Altatódal
csendül,
csendes,
neked.
Édes álmodat
hintse
csillámpor,
aggodalmaid
mossa el a zápor.
Mire elalszol,
Zsinóron a
holdat
lehúzom neked,
ablakodon keresztül
világítsa
helyed.
Vigyázzon rád
míg én
távol leszek,
emlékeztessen rám,
míg nem lehetek veled.
Álmod közepén
kihalászom
a legszebb csillagot,
ragyogjon be minden
nélkülem eltöltött napot.
s ha majd
magad hirtelen
ébren találod,
én ott leszek,
s újra
az ágyad mellett
állok.
Tetszik az, ahogy újabban írásaid szövegét formailag rendezed. Ha jól nézem, valami újat próbálsz ki és ebből fakadóan vagy e mellett tisztulnak a szövegeid is, mindazonáltal ennél az írásnál szerintem jobb volna, ha nem tagolnál szinte minden szót új sorokba, hanem az egyes mondatrészeket meghagynád egy sorba. Ez a szöveg alapvetően szép (bár helyenként szerintem túl negédes), mégis akadozó, néhol talán túlírt.
VálaszTörlésA negédességet visszavonom annyiban, hogy ez lehet, hogy gyereknek íródott (hacsak nem a kedvesnek) és akkor ez rendben van valahol. A ritmus meg-meg akad. A legjobb résznek ezt tartom:
"Mire elalszol,
Zsinóron a
holdat
lehúzom neked,"
Talán erre a hangulatra lehetne építeni az egészet.
Kedves Orsolya!
VálaszTörlésA vers címe: Altató. A versforma alapján (kizárólag ránézésre, tartalom ismerete nélkül) ezt a címet lehetne adni neki: Ébresztő! Riadó! Futás! Rohanás! és társai. Már az előző hasonló formájú versnél is kifejtettem, hogy a rövid verssorok izgatottságot, zaklatottságot, szaggatottságot fejeznek ki. Olyan ez, mintha egy hosszú, kimerítő futás után az ember ellihegné, hogy: meg-jöttem, túl-éltem, lefutottam-a távot. A példánál maradva, gondoljunk csak a győztes maratoni csata után a hírvivő (futó) katonára, aki halála előtt csak ennyit mondott: győztünk. Nem volt ideje részletezni a csatát.
De maradjunk az irodalomnál. Áprily Lajos Március című költeménye remekül szemlélteti azt, amit próbálok érthetően leírni:
„A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.”
A verssorok tagolása soha nem lehet önkényes, mindig valami szabályozza. Ez legtöbbször a ritmus. A szabad versek esetében vitatott, hogy mitől függ a sorok hossza, úgy gondolom, ott a költő érzi a határt. Amit ennél a versnél látunk, az a sorok teljesen önkényes, szavankénti elválasztása, amit a ritmika nem indokol, a tartalommal, a címmel pedig ellentétes.
Ennyit a formáról. Nézzük a verset.
„Altatódal
csendül,
csendes,
neked.”
A csendes a mondatban módhatározó szerepét tölti be, ezt a megfelelő raggal jelölni kell (tehát a helyes alakja: csendesen).
„Zsinóron a
holdat
lehúzom neked,
ablakodon keresztül
világítsa
helyed.
Vigyázzon rád
míg én
távol leszek,
emlékeztessen rám,
míg nem lehetek veled.”
A vigyázzon rád elé vessző illik, nem pont, hiszen továbbra is a Holdról beszélünk (égitest neve nagy kezdőbetűvel írandó). A „míg én távol leszek” nagyon falsul hangzik, szebb lenne az egyszerűbb alakja: amíg távol leszek Ráadásul a míg kétszer is elhangzik, ami szóismétlés, és ilyen rövid szakaszon belül feltűnő.
„Álmod közepén
kihalászom
a legszebb csillagot,”
Honnan? Ráadásul az álom közepén? Innen a csillag? Vagy az égről? Itt a rövidség kuszává teszi a részt.
A vers legnagyobb előnye, amit én nagyon értékelek, hogy hatalmas mennyiségű szeretet sugárzik belőle, amit nem tompít el semmi. És ez gyönyörű, becsülendő érték.
P.