Hallottam a chipses zacskó csörgését, és akarattal nem fordultam arra, ahonnan a zajt hallottam. Azonban ösztönösen megjelentek agyamban az étel képei. Nem szerettem erre gondolni, mert bűnnek éreztem, és most, hogy már három napja nem ettem, folyton ezen jár az eszem. De nem ehetek, legalább még egy vagy két napig. Nem lehet. Egyszerűen nem lehet és kész. Nem mintha vágynék rá, de mégis, a szervezetemet nem tudom teljesen becsapni, a lábaim gyakran erőtlenné válnak és összecsuklom, de megéri. Van egy elméletem, miszerint az ember képes teljesen leszokni az ételről, és képes csak élni, ilyen időpocsékoló dolgok nélkül, mint az evés. Legutóbb hat napig bírtam, hogy nem ettem egy falatot sem, azonban a konyha padlóján vergődve már annyira nem tekintettem vidámnak a helyzetemet. Addig is elnyomtam a testem hangjait, sokkal fontosabb volt, hogy én mit akarok, az agyam mit akar, a tudatom uralkodott a testem felett. Azonban a tudatom egyszer csak alul maradt a csatában, és a testem nyert, összeomlott az egész. Amikor felébredtem kórházban voltam, és teletömtek infúziókkal, a tű helye pedig még mindig kék folt a karomon. Mire haza értem belém diktáltak annyi élelmet, hogy két kilóval nehezebb voltam. Ekkor már végtelenül kövér képet mutatott rólam tükör. Belenéztem a tükörbe és láttam, hogy lóg rajtam a háj. Azóta nem sok idő telt el, de még mindig ragaszkodom az elméletemhez. Le szokok az evésről, hiszen az is csak egy káros szenvedély, mint a dohányzás vagy az alkoholizmus. Miután az orvosom megállapította, hogy „kórosan sovány” vagyok, a következő állomása az életemnek a pszichológus volt. Nem volt kedvem beszélgetni, így egy hónapon keresztül eljártunk a foglalkozásokra, s végig ültem 90 percet anélkül, hogy egy szót is szóltam volna vagy egy kérdésre is válaszoltam volna. Nem éreztem fairnek, hogy bolondnak néznek azért, mert saját meglátásom van, és nem hittem a fülemnek, hogy pszichológushoz kell járnom, amikor teljesen normális vagyok. Ezer és ezer idiótább, komoly gondokkal küzdő fiatalt ismerek és engem akarnak elcipelni az agyturkászhoz, engem, akinek annyi a baja, hogy van egy elmélete. A némaság az én tiltakozásom volt a környezetem primitív látásmódja ellen.
Egyetlen „ételt” fogyasztottam az elmúlt néhány napban, a kedvencemet: koffeintablettát. Imádtam, amikor remegni kezdett tőle a lábam és a karjaim, sőt néha még a szívem is hevesebben dobogott. Felpörögtem tőle, igaz, hogy néha fájt, de a koffein legalább nem hizlal, és nem fogok egy bálnára emlékeztetni senkit. Habár talán már a függővé tett kissé a koffein, de nem bánom igazán, mert az evés sokkal nagyobb és legyőzhetetlenebb függés. Én leszek az első ember, aki képes lesz rá, és akkor nem kell állatokat ölni majd, nem kell növényt termeszteni, és majd megváltozik a világ. Ha elérem a célomat, senki sem fogja elfelejteni az elméletet, amit az a lány talált ki, aki végig is csinálta.
Az egész leszokásban a kedvenc részem az eufória. Sokan azt állítják külső behatások nélkül nem jöhet létre ez az állapot, nálam mégis jelentkezett. Több napi nem evés után felszabadul bennem egy érzés, színek pörögnek a szemem előtt és úgy látom magamat kívülről, hogy közben ugrálok, és egyenként meg tudnám számolni a hajszálaimat olyan lassan játszódik le minden. Van, amikor felgyorsul az idő, van, amikor lelassul, de mindig eszméletlen élmény. Szétárad bennem valami, ami a boldogsághoz hasonlít csak sokkal megfoghatatlanabb, sokkal körülírhatatlanabb érzés. Remegnek a tagjaim, nem úgy, mint a koffeintablettától, hanem szó szerint, mintha örömtáncot járnának a tudtom nélkül. Ha mindenképpen hasonlítanom kellene valamihez, olyan, mintha egy látomásom lenne, de én magam is szerepelnék a látomásban, abban a pillanatban. A szemem néha lecsukódik, amikor rám tör ez az érzés, de azt utálom a legjobban, amikor arról hallucinálok, hogy eszem, és felborul bennem minden szabály, minden lefektetett alapelv. A legutóbb annyira elhittem ezt a látomást, hogy a bűntudat mardosni kezdett, ezért kihánytam, amit megettem. Pontosabban amiről azt hittem, hogy megettem, és inkább csak próbáltam kihányni siker nélkül. Ettől legalább tíz kilóval nehezebbnek éreztem magamat.
Még mindig hallom a zacskó csörgését, de már nem gondolok a chipsre, sem az ételre. Sőt tulajdonképpen hosszú ideje semmire sem gondolok, csak bámulok, mert az agysejtjeim feladták. Lehet, hogy a mai dupla adag koffeintablettától. Lehet, hogy csak úgy, mert már nincs szükségem rá, hogy gondolkodjak. Az is lehet, hogy csak sikerült a tervem és ez az eredmény, egy kis bambaság, egy kis gondolatmentesség. Ebben a pillanatban rám tört a vakság. Nem láttam semmit, s az egyensúlyom elvesztve a földre huppantam. Nem ettem négy napja… vagy öt… nem ettem… csak koffeintablettát…büszkének kell lennem magamra, egyedül ezen kattogott az agyam. Hallottam, hogy nagy zavargás támadt körülöttem, és valaki megfogta a kezemet, valaki a nyakamra tette kezét, mások pedig ijedten sugdolóztak… „Él még? Jó van?” Éreztem, hogy megráng a testem, és most is fájt a szívem, de most lassan dobbant, mindegyik dobbanással jelezve hogy nem sok van már hátra… és még hallottam, amikor egy nő elkiáltja magát: Nincs pulzusa!
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése