Avarszín ballonkabát csüng a levegőben, akár egy tikkadt falevél. Ág hajlik a súlytól, de nem rezdül, minden mozdulatlan. A gallér, a zsebek, a ráncok tökéletesen a tájba olvadnának… ha ősz volna. Akkor még talán tulajdonosa sem találna rá… ki épp erre gondol, mikor a fűből kelve érte nyúl. Az élénkzöld levelek vidáman az ég felé nyújtóznak, mikor az ág megkönnyebbülve felemelkedik. A környezet nem akar tudomást venni az erdőben kószáló Őszről – hisz még nincs mitől tartania.
Ezzel ő is tisztában van, így csak elégedetlen beletörődéssel megrázza kabátját, hátha eltűnnek belőle a meleg napsugarak… mégis fülel, hátha meghallja őket, miként a földre esnek, és végül rádöbben: nem mozdul… nehogy rájuk lépjen. Megvárja, míg a fodrozódó fűszálak elcsitulnak, majd elindul a fák árnyékában. Hosszú léptei komótosak, fedetlen karjai lassan eveznek a hűs levegőben – tömérdek ideje van. Élvezi, hogy a természet mégis felismeri, buja zöldje hullámot vet, egy pillanatra megrázkódik – és minden lépésében egy pillanat…
Felnéz az égre, és bár keskeny arcán elégedett mosoly ül, mégis lehunyja gesztenyebarna szemeit: a fák szegélyén túl vakító a ragyogás. Hát megáll az erdő vonalán, kecses alakját még az árnyékban tartja, a hűvös szürkeség illúziójában. Majd keserűen előrelép. A napsugarak újra a kabátjába bújnak, a tarkójára simulnak – hihetetlennek tűnik a forróság, melyet – bár Ősz megrázkódik - mégsem sikerül levetkőznie magáról. Beletúr áthevült, rövid hajába, és ujjai egy falevélre találnak. Zöldelve a nyár jeleként fekszik tenyerén, majd lassan elsárgulva barnára roppan, ahogy öklébe zárja.
- Igazán rászólhatnál, hogy türtőztesse magát! – néz hátra a válla felett.
Tavasz az egyik fának dőlve nádsípot dob a levegőbe, vidáman néz utána, lelkesen forgatja ujjai közt, újra feldobja... De Ősz hangjára némán leengedi kezét, meglátja az egyenes hátat, a fűszálakat súroló kabátot, az elégedetten feszülő kart, mely tudja: éppen csak ingerli az életre kelt földet. Tavasz a kéregre fekteti szabad kezét, és ellöki magát – az összeszűkülő gesztenye szemek látják, ahogy érintésétől pezsdülve felzúg a lombkorona.
- Megtettem, ami tőlem telik – szökken előre Tavasz a serdülők élénkségével – Életre hívtam a természetet, felébresztettem minden porcikáját… az Ő dolga, hogy életben tartsa – emeli fel arcát, ő élvezi a Nap melegét.
- Hát épp ez az…
Az áprilisi nap déli égboltja szinte fehéren izzik. Az emberek kezükben levetett pulóverekkel, mezítláb sétálnak a parkban. Elfoglalják a padokat, plédeken nyúlnak el, van, aki már árnyékba húzódik beszélgetni.
- Lehet, hogy neked kellene beszélned vele… mint a lány a lánnyal…
Ősz pillantásra Tavaszra villan. A fiú arca az állandó újjászületéstől derűs. Egyszerű, lenyűgöző szépségét tucatnyi festő megfestette már… mintha tudnák… mintha láthatnák…
Nőies lágyság ad szépséget a markáns, férfias vonásoknak, melyeket megkeményít Tavasz ellentmondást nem tűrő, mély hangja.
- Hogy nekem?... Ugyan már! Te is tudod, miért van ez az egész!... A te területed összhangba hozni a két ellenkező nemet… Beszélj vele! Most a te hatalmadat is bitorolja!
- Évről-évre kevésbé hatok rá… ahogy te is…- Tavasz továbbra is az arcát fürdőzteti. Világosbarna tincsei közt lágy szellő tekereg, a gyümölcsfák lágy virágillatát hozza Ősz felé:
- Pont ezért nem mehet ez így tovább! – lép előre, hogy átvágjon a plédekkel tarkított mezőn – Képes lennél megvárni, míg végleg eltűnünk!
Tavasz szemei kipattannak, smaragdként ragyognak fel a napsugaraktól. Sebesen társa után indul, homlokán már rajzolódik az aggodalom, de a bőréhez érő hűs levegő visszaadja magabiztosságát, és nyugodtan lemarad:
- Ez nem történhet meg, Ősz! – áll meg a murvás ösvény mentén, és elnéz az andalgó emberek közt. Ősz lelassít, vállára dobja a kabátját és megfordul. Gyerekek suhannak el mellette biciklin, az őket követő szülők libabőrösek lesznek a közelségétől. Elengedik egymás kezét, megdörzsölik a karjukat… majd összemosolyognak, Tavasz közelében újra egymásba karolnak.
- Biztos vagy benne? – Ősz természetes könnyedséggel vetette felé a kérdést az út közepén állva, zsebre tett kézzel. És a zöld szempár felé tekint… szinte felé ordítja a bizonytalanságot.
- Mégis hány fok lehet? – pillant Ősz a frissen felásott virágágyásra, és az árnyékban hagyott vizes palackokra, melyekről régen elszállt a pára. Tavasz nem felel, a járda szegélyén egyensúlyozva, fürgén halad az aluljáró felé. Ujjai közt forgatva a sípot a melegtől pilledt kóbor kutyákat figyeli – enyhülésért húzódnak az árnyat adó művelődési ház hűs falához -, míg az átforrósodott betonfalak közt, az út alá nem lépnek. A földalatti széles folyosón ők is lelassítanak, kiélvezik a hűvös pillanatokat.
Ősz megszokott mozdulattal teríti ki kabátját a levegőben, és ölti magára tüntetőlegesen, csak azért is. A kabát nyugalmából ébredve kel életre gazdáján. Lobogva kavarog mögötte vonultában – a tobzódó, éles őszi szél táncoltatja… ellentétként Tavasz fürtjei közt kavargó, csendes szellő mellett. Ősz még magas gallérját is felhajtja elzárva az édes illatot, és ettől összenézve elmosolyodnak… és így, akár az elvonuló viharfelhők után, a beeső napfény tündökölve ragyogja be a teret.
A városközpontban nagy a forgatag. Gyereket vonz a beindított szökőkutak szivárványos vize. Asztalok kerültek a cukrászdák elé, színes lett a hangulat a fagylaltoktól – évről évre egyre több szín… Ősz körbenéz, pillantása kereső. Az átforrósodott házaktól továbbhevül a levegő, szinte délibábos, fodrozódik a távolban, eltorzítja az embereket, a tárgyakat. Célirányosan haladnak, követik a meleget, mintha csak kemence vonzaná őket.
Egyetlen pad áll üresen a tér közepén, a szökőkutak párájában, így ők arra fordulnak a fiatal facsemeték között. Fellépnek a pázsitra, és a derengésben kirajzolódik Nyár napozó alakja. Megállnak a pad mögött, Tavasz lepillant, mert a hosszú kabát érintésétől elbarnulnak a fűszálak.
- Na de, Ősz!... Nyugalom…sss… - csitítja Tavasz, és a füle mögé helyezi a sípot, míg Ősz engedve feljebb húzza vállán a kabátot.
Nyár jólesőn élvezkedik a napon. Hosszú, aranyszőke haja a pad támláján túl a földre ér – százszorszépek nyílnak tőle a fűben. Karjai barnák, ragyognak a magukba szívott napfénytől. Ruhája kék-zöld színben játszik, virágok színesítik uszályát.
- Sss… - emeli Nyár az ujját intőn a szája elé. Arca pimasz elégedettségtől sugárzik.
Ettől Ősz ingerültsége hirtelen kitör, kabátja viharos hullámokat vet, és a téren szélroham vág keresztül. Az emberek meglepődnek, felkapják a fejüket - az égen közeledő vihart keresik, de végül inkább csak várják az újabb, enyhítő légáramot.
- Miért kell bosszantanod? – támaszkodik Tavasz a pad támlájára. Az égszínkék szemek huncutul rámosolyognak, és Nyár megvonja a vállát.
- Beszélnünk kell… - mondja Ősz, és újabb, hideg szél söpör el a tetők felett.
- Gondoltam, hogy nem véletlenül jöttetek ide… de ennek nem lesz jó vége… - Nyár az ölébe húzza hosszú aranytincseit, miközben egy-két csemetét visszahív az édesanyja – vészjóslón pislognak az égre.
- De elkerülhetetlen… - feleli Ősz továbbra is mögöttük állva mozdulatlanul.
- Emlékszel? Egyszer mi kerestük meg Tavaszt… mi is lett a vége? – Nyár békés mozdulatokkal fésüli át fényes tincseit.
- Az az árvíz nem az Én hibám volt! – pördül Tavasz a pad túloldalára, hogy szembenézzen Nyár tündérmosolyú arcával.
- Tudom… összevesztetek Ősszel… Épp ezért mondom: nincs jó vége, ha mi így összejövünk…
- De úgy tűnik, az se jó, ha teljesen külön vagyunk… - Ősz arcára halvány mosolyt von a megjegyzés, és a megperzselődő fa enyhe szaga elárulja: célba talált. Nyár megdermed, ingerülten Ősz felé fordul, de nem néz rá:
- Mondd, mit akarsz, és vessünk ennek véget!
- Én is épp ezt akartam mondani… Legyen most már elég! Fogd vissza magad! – Ősz köntörfalazás nélkül dobja felé mondanivalóját, kíméletlenül, mert tudja: más már úgy sem használ. Nyár dühösen felpattan, hosszú ruhája, mint vízhullám követi és virágok hullnak róla a földre – egy meglepett kislány megtorpanva lenyúl egy margarétáért.
- Ne beszélj így velem! Ne aggódj, te is kiveszed a részed az évből!
- Hé… Ne csináljátok már… - lép el tőlük Tavasz és a távolban feketülő égboltra néz - … vagy beszéljük ezt meg máshol… - pillant a padra, ahol Nyár forró érintése a fába égett.
- Ha bajod van, mondd meg nyugodtan… hisz minden évben ezt csinálod!... De nem hiszem el, hogy most őt is belerángatod! – mutat Nyár Tavaszra, kinek alakja köré délibábot rajzol a mozdulat.
- Évről-évre elmondom, mert évről-évre nem figyelsz rám… - fojtja vissza indulatát Ősz, mert a felhők már elérték a várost.
- Mert akkor egyre kevesebb járna nekem! – vág vissza Nyár, és a levegőt messziről érkező zúgás tölti meg – És épp ez a célod!
- Tessék?! – a fák hirtelen meghajlanak, bőrszaggató szél támad, majd feléjük hozza a feketeség nyári záporát. A tűhegyes esőcseppek szinte az emberekre támadnak, kik fedezékbe húzódnának, de a levegő már újra meleg, és a közeledő felhők is szakadozni kezdenek... Tavasz kettejük közé lép, hogy felfogja a majd elpattanó feszültséget.
- Vedd már észre magad, Nyár! Még az emberek is látják, hogy valami történik!
- Csak ők globális felmelegedésnek hívják… - jegyzi meg Tavasz, és a hajába túr, míg másik keze idegesen a sípot szorítja. Megdöbben, hiszen Nyár felszabadultan kacagni kezd:
- Talán Nekem nem jár ennyi? – Tavasz és Ősz egyszerre fordulnak felé, döbbenetüket a szél sodorja el. Jól ismerik őt. Csupa szélsőség, csupa túlzás, mit eddig képesek voltak kontrollálni… de most megrémültek… újra megrémültek… - Csak Neki?!
- Ezt már megbeszéltük, Nyár… - Ősz hangja csendes… szinte együttérző, már látja a harmatcseppet Nyár szempillái alatt.
- Akkor sem igazságos… Ő egy egész korszakot kaphatott…
- Hatalmasat hibázott!... A túlzásai kicsapongtak, és hatalomvággyá nőttek, amit már nem tudtunk megfékezni… Eltüntetett minket… és szinte mindent…
- Te állítottad meg, Nyár… - mondja Tavasz megkönnyebbülten, látva, hogy az emberek visszatérnek a térre – Csak így lehet egyensúly…
- Óh, hát ezt vele is közölhetnétek! Láttátok, mit művelt néhány éve is!
- Talán fel akarta hívni magára a figyelmet… - jegyzi meg kacéran Tavasz.
- Talán mert elnyomják… - Őszben újra felvillan a rosszindulat.
- Ősz! – ripakodik rá Tavasz, de Nyár már keresztül is szelte a kettejük közti távolságot, és mélyen Ősz szemébe néz. A visszafogott indulatok körülöttük szikráznak, a szél felkorbácsolja a felhőket, villámok hasítanak át az égen.
- Legalább ebben összhangban vagytok… - Tavasz feladón a padra ereszkedik és a szájához emeli a sípot. A levegőt megtölti egy élénk dallam, viaskodik vele a vihar.
- Nekünk ismerős az érzés, de gondolod, Ő hagyni fogja magát?!
- Sosem akartam ártani nektek!
- Ezt Ő is tudja?! – veti oda Ősz – Bár te egyszer segítettél rajta… hálából még át is adná neked a helyét… talán még kérned sem kell…
Nyár arcára ráfagynak az érzelmek. A felismerés sokkolja. Képtelen mozdulni, letörölni a gyöngyöző harmatcseppeket az arcán… Ha a felismert szerelmet szoborrá lehetne faragni… az Nyár alakját kapná…
Ekkor a szél elül, megdermed a levegő, a mozdulatlanságot az emberek sem törik meg. Egyetlen pillanatig lesz semmivé a káosz. Mert végül az égre futó szivárványt elviszi a szél, magával rántja a forróságot, az elbarnult leveleket, a kiégett fűszálak zörögnek az esőcseppek alatt.
A lágy dallam elhal, Tavasz hirtelen felpattan, rémülten a következményt keresi. Hisz Tél a térre lépett. Hófehér öltönye a lábához simul, tükröződnek rajta a vágtató fellegek. Éjfekete haja követi háta egyenes vonalát, végein olykor összecsendülnek az apró jégcsapok. Hangtalanul lép fel a Nyár körül zöldellő fűre, melyen a színes szirmok jégvirággá változnak.
Ősz is meglátja őt, ahogy a mozdulatlan lány mögé lép, és Nyár válla fölött a szürke szemekbe néz – komiszan elmosolyodik.
- Tavasz… - mondja Tél, még mindig a barna szemekben olvasva.
- Igen? – néz fel Tavasz, és sípját a zsebébe csúsztatja.
- Menjetek. Csináljatok rendet…
Tavasz bólintva tovaszökken, míg Ősz elmosolyodva összehúzza magán a kabátot, csuklya alá rejtve arcát elhátrál, mert látja a mozdulatot… Tél sima tenyere Nyár vállára simul… és az égből milliónyi jégkristály zuhan egyszerre alá… hogy a földön, mint gyöngyszemeken, szétszórják a nyár, ragyogó napsugarait...
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése