Soha nem láttam őt személyesen.
Nem éreztem az illatát.
Nem tudom, mi volt a kedvenc étele, színe.
Semmilyen személyes emléket nem őrzök tőle, róla - számomra csak dalaiban élt eddig is. Mégis: mért fáj a TUDAT, hogy meghalt, ha számomra nem jelentett többet, míg élt, mint egy mese-, vagy regényhős?
(Óvodás korom legnagyobb kelkitörése volt, mikor kiderült, hogy Hamupipőke soha nem létezett, ettől függetlenül két fiúbarátommal, N. Zolival és R. Attilával folyton azt játszottuk, hogy a mese világa a valóságos, mi pedig valahogy átcsöppentünk véletlenül ebbe a világba, ahol savanyú óvó nénik és mérges dadusok rohangálnak és kiabálnak, és próbálnak meg minket a cipőfűző bekötésének prózai valóságára megtanítani. Egy Hamupipőkének mi szüksége van ilyen profán dolgokra, nem beszélve a két királyfiról, akikkel felváltva voltam "örök haragban", attól függően, hogy aznap épp melyik nem engedelmeskedett zsarnoki hajlamaimnak. De azért szép volt ez az álomvilág, s a mese napról napra bővült, és duzzadt, mert a királyfik hol a legújabb autó-csodával jöttek értem, hol a folyosón rohangáltak, hogy elvesztett cipőmet megkeressék az ordítozó óvó néni utasítására, melyet egy óvatlan pillanatban visszaloptak heccből a lábamról... )
Vajon neki melyik volt a kedvenc meséje? Nem tudom, de talán nem is nagy baj. Örök álmát alussza végleg kedves mesehősöm: Csipkerózsika-királyfi.
Nyáron a média tele volt vele - jobban felboncolták élete "titkait", mint testét a komor boncmesterek. Ma már ősz van, s nagyon hideg, lassan-lassan újra itt a tél.
De dalaiban és szívemben tovább él, s a hideg fagy egy pillanatra dermedten felfigyel: a csillagokból valaki, valahol énekel…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése