Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2012. június 24., vasárnap

A hangok szerelmese

with 0 Comment


I.
Péterről

Húszéves volt. Az ágy szélén ült, gondterhelten pödörgette épp csak pelyhedző, szemtelenül kicsi bajuszát. Unatkozott? Nem, ez csak a látszat! Világraszóló csaták dőltek el benne valahol mélyen, maga sem tudott róla. Kellett neki a magány, a csönd, a szünet. Hetet ütött az óra, légy dönögött a lámpa körül, hitvány, soványka. Neki-nekicsapódott a búrának. Majd csatlakozott hozzá még egy, nagyobb, kövérebb. A fiú ámulva figyelte muzsikájukat, mint mindent, ami füllel felfogható a világból. Valósággal táncoltak a legyek: a kicsi előbb nagy ívben kerülte ki a másikat, majd szűkült a kör. Villódzott, sistergett az eddig megbízható fényforrás. Péter – így hívták őt – ümmögve tett le egy könyvet, majd újba kezdett. Hamar kivégezte azt is, sarokba vágta, már nem lévén többet hozzá köze. Semmi sem volt neki elég és főleg nem elég jó, többre vágyott, gazdagabb olvasmányra, és tudta azt is, hogy könyvekből nem tanulhatja meg az Életet. Közben haladt az este, valahol messze veszettül csaholtak a kutyák, „talán a telihold miatt”- gondolta hősünk, aki mindig is hajlott a regényességre és szerette a misztikus meséket. Egyik kedvencét, a sellőkről szólót nagyanyjától hallotta még réges-régen. E legenda szerint halfarkú, nőtestű lények lakják a tengert, és az arra tévedő, magányos halászokat földöntúli énekükkel egyre mélyebbre és mélyebbre csalják a nyílt vízen, egészen odáig, mikor már nincs visszaút. Péter százszor hallgatta meg e félelmes történetet, még tizenévesen is gyakran álmodott sellőkkel, félredöntött párnatollas fejjel hallgatta, amint azok fülébe sóhajtoztak, dúdoltak és karonfogva úsztak vele az édes semmibe. Egyedüli gyerek volt – kis királyfi gyöngyös palotában -, csupa jót kapott, mégis úgy érezte, elmulasztott minden jót. Ugyanis csak kétszer rúgott be úgy istenigazából, másnap pedig csak egyszer hányt… Soha nem maradt ki éjjelre, csak kollégista korában, de akkor sem, hisz éjféli kakukkszóra ágybacibálta magát. Ja és egy szál cigi, még pár slukk, ennyi a húszéves lajstrom, meg hogy egyszer majdnem betörte mérgében az iskola üveges kapuját. Hiába akart, nem tudott rossz lenni. Tizenhárom éves kora óta szüntelen szerelmes volt, reménytelenül és nagyon. Egy lánnyal járt is kéz a kézben, azzal éppen, akit nem szeretett. Kíváncsisága hajtotta mindig úttalan utakra, s legjobban azt fájlalta, hogy igazán még sosem tévedt el. „Majd egyszer”- ismételgette – „majd egyszer! Egyszer, de akkor végleg.” A nagy bohémek sorsáról ábrándozott: szivarról, snapszról, rulettről és nőkről, hogy mikor hajnalban zár a kávézó, halva találják egy asztalra dőlve, ifjú nyakán kihűlt rúzsnyommal. A meg nem értettséget – mint a művészlét „kelléktárának” elengedhetetlen darabját - óvodáskorától tanulta… Nem játszott a többi gyerekkel, ha mégis, hát sosem veszíthetett. Vagy csalt, vagy toporzékolt. Távolról figyelte a focizó srácokat, hallgatta cifra káromkodásukat, cipődobogásukat a kemény aszfalton, a bőrlabda üreges puffanását. Előbb tudta, mikor lyukadt ki a drága játékszer, mint a többiek. /Mulatott mindenen, aztán keserűn lefittyedt cseresznye-szája széle./ Hol lenézte őket, hol irigyelte önfeledtségüket. Kérdezett tőlük ezt-azt és boldogan kacagott, ha aznap épp a szokottnál kedvesebben bántak vele, mesélt nekik erről arról, de nem értették, otthagyták egyedül. A síkos pálya közepén állt rövidnadrágosan, árván, az őszi szélben baljósan susogtak barátai, a száraz falevelek. Gyakran elbújt az iskolaudvar gondozatlan dzsumbujába, hitte, csak ő ismeri ezt a „vidéket”. Szörnyeket képzelt oda és mindenféle nagy, rejtélyes állatokat, keveréklényeket, beszélt velük, vadászott rájuk. A vadászat régi vágyaként újra vissza-visszatért kis barkácsolt nyílvesszők, ügyetlen íjak képében. Piros, lemoshatatlan zsírkrétával firkálta teli a zöld játszóteret. A könyvek és a rajzpapír volt mindene, órákig elült fölöttük, közben fütyörészett. Nem azt ám, amit az óvónéni tanított, nem! Saját véletlenszerű nótákat, melyeket senki nem ismert, próbálgatta vékonyka hangját, tán így tehetett valaha a kottától mentes, teljesen szabad ősembergyerek. Komoly, fájdalmas, lassú dallamokban ringatta magát. Gyurmafigurákat készített tucatjával, hogy fogpiszkálóval szitává lyuggassa őket. Így lelte halálát bálna, disznó, csibe és finoman kidolgozott agancsú szarvas, minden. S ha apró élőlényt látott, nyomban rabul ejtette. Érdeklődéssel és remegve hallgatta, mint sír a cincér ha hosszú csápját letépik, hogy reccsen a halomba szedett krumplibogár, ha rálép és cipője orrával szétdörzsöli. Hogyan nyüszít valósággal a csiga, ha a só töpörödöttre csípi. A hang volt a lényeg. Siratta őket és mégsem tehetett másként. Mindenáron rossz akart lenni. Játszott egész nap, de nem úgy, mint a többiek. A „nagyok” közé furakodott, óvónők szoknyája alá lesett, mosodába, konyhára levakarhatatlan pincsiként követte őket. Rengeteget kérdezett. „Ki az ott a falon?” – mutatott a híres, Rőzsegyűjtő asszony című festmény posztermásolatára. „Boszorkány! Látod, bibircsókja is van ám!” – ijesztgették a konyhásnénik. E naptól fogva igencsak figyelni kellett a kis kópéra, be ne lógjon a nagy, forró fazekak és szúrós fanyársak közé a kamrába. A sellő után a boszorkány lett új szerelme. Mindenhol őt hallotta, gunyoros, vénasszonyos, rikácsoló heheréje bizsergett fülében. Sötét, piszkos raktárakba vágyott, múzeumba ahol koponya van és kitömött farkas, nagyapa garázsában, nagyanya maradék fonalgomolyagai között is őt kereste. Mintha szeretett volna félni. Különös gyermek volt: okos, szép és tehetséges. Csak az anyja nem volt elégedett vele. Mindig és mindenhol más akart lenni, mert valójában más volt. Szülei pedig azt várták, hogy felnő, megkomolyodik, megállapodik, ahogy szokás, családot alapít tisztességben, rendesen. Felnőtt hát. Középmagas, sima barna hajú ifjonc, cinkos zöld szemekkel. A végletek izgatták. Öröm és kín, jó és rossz, szép és csúf. Olyasmin merengett, amit legtöbben észre sem vesznek. Régóta ismerte a titkot, miszerint semmi és senki nem az aminek, akinek látszik; más és több. Furcsa és érthetetlen volt számára a világ, egyszersmind észveszejtően izgató, akár egy kinyitásra váró tündérszelence. Tchaikovskyt hallgatott, majd Brahmsra állította a lemezt: lágyság és durvaság kavargott, szeretkezett benne. Keveset beszélt, sokat lustálkodott, vézna volt és halavány, mégis valami kimondhatatlan erőt hordozott.
Szóval ágyán ült és olvasott. A vaskakukk elkongatta a tízet. Ásított a nagykamasz és az éjjel. Vak, süket, csillagtalan éjjel.

II.
Részletek Péter naplójából

2009. dec. 24.
Tegnap a rendcsinálás forgatagában kezembe került – sok vacak „sláger” után - egy figyelemreméltó kazetta városom nagyhírű kórusának két és fél évtizedes felvételeivel. Mára, szentestére tartogattam, fényesíteni az ünnepet. Az első néhány dal átlagos Kodály népdal-feldolgozás volt, már szinte unatkoztam, aztán... Egy Handel-szerzemény szopránhangra zongorakísérettel. Angyal, más nem lehet. Földi asszony nem énekel így, tán csak a sellők, akik márpedig csak a mesékben léteznek. Soha nem éreztem még ekkora fájdalmat, ekkora gyönyörűséget egyszerre. Kimentem a mosdóra, szégyelltem sírni. Egy daltól, hm, különös és érthetetlen… csak egy dal, mégis, egy kazetta semmi egyéb, ezret hallottam már. Mégis, hmm…

2009. dec. 30.
Kedves Naplóm, szilveszterkor kívánni kell, és nekem nincs semmi kívánságom, üres a fejem és kiszállt tagjaimból az erő…Illetve mégis kívánok valamit: ha csak egyszer látnám Őt, aki énekel! Csak egyszer!!!

2010. jan. 1.
Tegnap éjfélkor ólmot öntöttünk. Szüleimé és Tomié csupa kivehetetlen alakzat, az enyém viszont egyértelműen hangjegyforma volt kerek fejjel és szárral. Persze a többiek nem így vélekedtek (miért is értenénk valamiben egyet?!): „Peti, hülye vagy, mindenbe azt látsz mostanában, múltkor a falon egy penészfoltban is!”- röhögött pajtásom, aki egyre kevésbé érdekel. Igazából azért hülyéz le, mert nem hógolyózom vele, de kéremszépen nem vagyok már gyerek! Gyűlölöm Tamást amiért folyton zaklat, nem hagyja egyedül hallgatni a zenét, - azt a bizonyosat - durván dörömböl az ajtón, hát persze hogy ráordítok hogy takarodjon. Mit képzel magáról?

2010. jan. 15.
Ma falhozvágtam Tamást, mert pacsirtának hívta Őt. Pacsirtának!! Egy madár, egy állat! T.-t végérvényesen száműztem életemből. Így ráérek a FONTOS dolgokra. Terveim vannak. Naplóm, még előtted is titok!

2010. márc. 14.
Elmentem hát a koncertre. Ott voltam, igen. Alaposan felkészültem előtte, mindent megtudtam Róla, amit lehet. Hiteles forrásból. Lesújtó, hadd ne mondjam. Szóval gonosz. Nagyon. Hát így néztem elébe. Harmincéves fotó alapján is messziről felismertem, csak plusz 20 kilóval, pár ránccal meg egy jókora bibircsókkal „több”. Jó előre feltérképeztem a terepet, hogy ha kell el tudjak bújni. (kár hogy maga elől nem tud az ember!!) Féltem, mert a gyerekkori sellőmese jutott eszembe. Ne nevess ki, Naplóm!
Jött, én már ültem egy elölsorban, az ajtóban láttam meg. Bordó kórusegyenruha, egész vérszínű, komoran csábító. Nagy, ingó, kibomlott rózsa az egész nő. Léptei ritmusa elárulta sántaságát. Ajjaj, a patáslábú ördög maga – gondoltam, de csak meredten bámultam magam elé, nem vett észre semmit, még jó, hisz nem ismer (még!). A koncert nem volt fényes, de alig számítottam jobbra. Őt nem hallottam, úgy dübörgött egy ér a fülemben.
Nem értem magam. miért hallgattam a szalagot elnyúlásig, miért nem tehettem le egy percben sem, miért nem engedelmeskedett a lábam mikor órára indultam volna, miért csak ez, csak Ő vigasztal meg? miért kerestem éjszakákon át fotókat róla az interneten, miért kerülgettem a háza környékét, miért játszadoztam féligmegnyomósdit a kapucsengővel? miért kerestem ki a telefonkönyvből egyáltalán a címét és a számát? miért??? miért nem hagy békét nekem!?? Naplóm, erre felelj.

2010. ápr. 1.
Anyám szerint szerelmes vagyok, azért nem értettem az áprilisi tréfát. Pedig nem. Ha célbalövök mindig annak a nőnek csúfondárosan vigyorgó fejét képzelem a tök helyébe és ilyenkor találok is. Ez lenne a szerelem? …

2010. máj. 3.
Ma vettem először igazi íjat a kezembe. Elmondhatatlan! Hogy suhan, vágja a levegőt és amikor bevágódik (a tehénbe)..! Uhh!! feláll a szőr a hasamon olyan jóóó! Azért nem pisztolylövészetre iratkoztam be, mert ott fülvédőt kell használni és attól nem hallanám a dúdolásomat (fene azt a fránya dallamot!), enélkül ugyanis mostanság semmi nem megy. Már kezdem megszokni. Velem él, vele élek. Óó, az a metsző bevágódás…Megjegyzem, a bocibábu meglehetősen K.-ra emlékeztet pisze orrával, bamba bogyószemeivel.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - --

2010 aug 7
érdemes leírni, olyan furcsa álmom volt. a legyek miatt. csak miattuk lehetett, majdnem elaludtam mikor fülemre szememre és számra szállt egy, hiába csapkodtam nem hagyott el, reggelre véres lett az arcom, megöltem gondoltam de vígan tollászkodott de az nem az volt hanem egy kisebb és a homlokomon karmolásnyomok a körmöm alatt fekete. a boszorkány, a boszorkány csak ő lehetett!! bepanaszoltam apámnak és az eredmény? Szigetvár…Pszichiátriai Intézet
nem értenek
szóval az álom: fedett strandra mentünk anyámmal kettesben, forró gőz, kénszag fojtogatott és húzott mélyebbre, a víz tiszta volt, elmerültem a termálmedencében. ám közvetlen mellénk egy őrült kerékpáros csapódott a vízbe, már előtte éreztem kerülgetett a süvítő szele de anyámnak nem mertem szólni nehogy megijesszem. a következő kép hogy egy pinceszerűségben feküdtünk mint menekültek anyám és én meg még sokan összetömörítve a hideg kövön rongyokba bugyolálva, valaki lábamba kapaszkodott anyunak hittem de más volt elváltozott lefonnyadt szemüvege gonoszul vicsorított kapálóztam nehezen engedett el. valahogy egy házhoz jutottunk, megkerült mindkét szülőm egy kertesházba kopogtattunk üresen kongott pengőcimbalom, ebben a házban nincs szeretet engedjenek be hát, K. férje nyitott ajtót súgtam ijedten menjünk mert kijön a felesége beléptünk a vörösfejű férj eltűnt, ott volt Ő én alig ismertem meg ősz volt és öreg anyám nem félt mert azt mondta hogy K. az nem lehet nem is hasonlít Hozzá. te tudod hagytam rá. száraz maradék krumplisésztával kínálták apámat csak meg ne mérgezzék gondoltam álkedvesen kinéztem az ablakon amit láttam egy csövekkel körülvett placcon szürke sárga piros gyárépület Tesco hátulja talán, undorral fordultam vissza ellágyultam zongora szólt értéktelen kuplé a férj az biztos hova lett a vén pianínó nínó az előbb még itt volt. ne énekeljek kért anya hamisan éneklek nem tanultam ne szégyenítsem pedig de jólesett volna. bolond fiú szaladt az udvaron macskák kajájából enni kért nem kapott szegény szegény fiú velem egykorú. valahogy eltűnt a ház vagy mi vagy csak én de ennyi volt. kész. fölültem az ágyban reggel tíz óra ebéd vagy tízórai pirítóskenyér,,, már egy ideje legjobb átaludni a napot pedig nem vettem be amit adtak az altatót csak fáj az ébrenlét,,,
senki senki nem ért meg

2010. szept. 1.
Kinn vagyok! Szabad vagyok! Feketerigók beszélgetnek a kertben. Rendben vagyok! Nem is voltam bolond, egy vén szipirtyó szemmel vert, tudom ki, a koncerten. Rájöttem az ellenszerre: kutyaharapást szőrével, hallgatom a kazettát szabad perceimben, amiből a baj kiindult, hátha megengesztelődik. Nem bánt már álmomban sem, és ha névtelen hívásom érkezik, néha elhiszem, nem Ő az.

2010 szept 14.
Kedves Naplóm szerelmes vagyok senkinek nem mondhatom el így csak nekem árthat a bibircsókos boszorkány. Milyen mulatságos hogy épp belé estem hehehehe… Enyém lesz és tanítania sem kell egy csókkal átadja a hangját mindig ilyen lágy koloratív szopránt akartam minden vágyam így teljesüljön. És ha lefeküdnék vele tudom nem haragudna se rám se a többi jó emberre, igen így kell lennie…a nagycombú. A Bibliában meg a Koránban az áldozat kellemetlen máglya birka helyett torokvágás hát bebizonyítom nem így van az enyém lesz és boldogság lesz hang lesz minden élveteg sikoly egy tiszta kvint a világszimfóniában de csak ha távozott belőle a sötétség még nemtom hogy de kiirtom belőle nem bántom semmiképp olyat csak egy őrült tesz kikérem magamnak.

2010. okt. 6
Az aradi vértanúk napja. Az egyetemfolyosó vérszín rózsával kirakva. Ó, a mártírok emlékezete…! Szokásos ünnepség, untam. Egy tüske beléfúródott a kezembe. Ha nem lennének céljaim, messzire nézőek, ki sem bírnám ezt a semmittevést. Egyik óra a másik után, ebéd, kelletlen társalgás, szieszta, takarítás, stb. stb. fürdés, ágy, pakolás másnapra pfujj könyvek pfujj ecsetek, nem lehet, hogy bármi elterelje figyelmemet a tervről - sokan mondták fiam amit elkezdtél ne hagyd félbe! Nem is fogom, nem szabad már nem lehet, figylemeztet a hang az összes, otthon utcán tanteremben a zeneiskola ablakából kacskaringózik fülembe, nem nem várj csak boszi nem felejtlek el, megigéztél mert kellek neked csak én éppen én kellek neked friss husi, de te vagy a nagyobb falat. Ostoba, az lesz amit én akarok, nem ismertek el majd kénytelenek lesznek mindenki mindenki csak néznek néznek.
férfi vagyok nem akármilyen

2010. nov. ?
rohadt K.!!! hagysz megfagyni és az ablakon ki sem nézel két órája állok ajtód előtt és nem figyelsz és nem énekelsz. légy átkozott de ki átkoz meg ha atyád maga az Ördög??
kockás füzetre fagyott kezem
várok várok várok

2010 dec 19
anyám az agyamra megy váltig állítja azért a nőért letagadom a családom megtagadom őt és az Istent. hívő vagyok, anyás stb. hogy állíthat ilyet? a Szentírást gyakran olvasom. egyik kedvencem Péter története. csak mert P.-nek hívnak? Péterre bízatnak a Mennyek és Poklok kapui – rá aki bőrét féltve háromszor megtagadta Krisztust. mire a kakas megszólal… ebben nem hasonlítunk! viszont szilárd és józan vagyok akár a kövek (a „petrosz” görögül sziklát jelent). semmi bajom. abbahagyom a gyógyszereket.
Isten útjai kifürkészhetetlenek

2010 dec 24
fehér karácsony a takaróm is ezzel a színnel teli mint a festék öhh minek nevezzem szertefröcskölve egy absztrakt művész ecsetje ecset teje által hát szivem az történt hogy walkman a fülemen más a kezemben egyedül voltam egyedül teljesítettem be
nő után nézek k k k k k k
A NŐM után nézek


2010. jan. 1.
ÚJ ÉV = ÚJ ÉLET!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! ÉLET – VÉGRE


2011. jan 6
mennem kellett mentem hát tudom hol lakik naná a szerelmem a hangok királynője herceg leszek nincs lovam semmim se de kell a csók az ölelés a comb a fenék kell kell kell
emészt dúl a gyűlölet ki tudja hányat mérgez még meg magával a gondolatával a csicseri szájával hányat??? megváltásért kiált a világ de még nem tudom hogy lesz kicsi vagyok ehhez mintha most lett volna hogy ágybapisilésért megszidtak és büdös kölyök belőled nem lesz semmi pláne nem férfi de megmutatom meg biza
íme a terv:

1.     a magam megváltása – irány az ágy bum bum re ce ce orgazmus sikítva mint a filmeken de hangja enyém örökre he he he meg kell tisztítanom hogy eredeti legyen

2.    K.-é – kárpótlást fizet minden rosszért amit életében elkövet tett magnón keresztül elcsavarta fejem megőrjített a kór a levegőben fülről fülre terjed megnémul bűnhődik még üdvözülhet


3.    a Világé – egy ének a Handel kiszabadul az éterbe szétrepeszti az eget elszabadulnak a palackba zárt szellemek boszorkányok seprűnyelen vérpatakot öntenek mindenkit vörösre festenek K kövér hasa is szétdurran a hangtól mint luffballon és látjuk nem igazi ember volt hanem csak rongybábu ekkora gonoszság vicc ilyen rossz földi lény nem lehet – konfettit szór szét szivárványformába rendeződik csalódnak a döglegyek szárnyuk messze surranása visszhangos sellők éneke éneke az Úr Lelke a ringató vizek felett majdnem anyaöl anya öl

AZ ÚJ A NAGY KEZDET ! ! !


2011 már 15
forradalom!!! forradalom!!!4 forradalom!!444


2011 ápr 1 ?
végem. nem tudok visszafordulni. most vagy soha. nem tréfálok. nem. naplóm, lehet hogy elbukok a harcban. erős az ördög.
csak a jót akartam KYRIE ELEISON…! csak a jót akartam csak akartam


III.
Zárlat

Alaposan kifényezte új kerékpárját, nem vett bukósisakot, ezúttal a lámpákat sem szerelte fel. Utoljára ellenőrizte a féket, rutinból, iszaposzzöld szemekkel az útra meredt. Az elején még félt, össze ne olajozza a keményre vasalt dandy-öltözéket, majd semmivel sem törődve a „gázra” lépett. Úgy érezte, fogy az ideje. Nagycsütörtök délután. Péter gyermekkorában sok szép festett tojást tört el, a húsvét misztériumát szerette, de nem a szokásokat. A tojásnál többről szólt neki az ünnep. Most meg sem nézte az ablakokba akasztott barkadíszeket, dolga volt, sietett. Minél előbb túllenni azon, ami jön. Ami jön, bár még nem született meg az időben, de már valahonnét elindult és valahová kérlelhetetlenül tart. Összemosódtak a házsorok, akár az üstököscsóva titokzatos-kívánós letisztult éjeken. Megállt, lehajtott fejjel, mint aki búcsúzik. Hozzá készült, a boszorkányhoz, az énekeshez. Remegett. Felderengett egy bölcsödés emléke. Jobbanmondva egy régi különös hangulata nyúlt át az eltelt másfél évtizeden árnyékkarjaival: Petike legkedvesebb hosszú hajú gondozónőjének nyakában ülve, egy fürtbe görcsösen tekeredett babakezekkel egy poros-dohos, alagútszerű, talán raktár vagy pincefolyosón hatolt keresztül. Sötét volt, félelmetes, de naponta kérte, sőt követelte. Több évtizedes, kiszolgált, félszemű, lábatlan bábokat látott; farkast, fekete macskát, hófehérkét, kitömött baglyot és mindenfélét ami kivehetetlen volt, s így a képzelet által nagyon is kiegészíthető. Bevizelt ijedtében, mégis a délutáni alvás helyett a titokzatos helyet maga elé idézte. Otthonra lelt a kidobott, észrevétlen szunnyadó kacatok körében. Egy időben rögeszméjévé vált, hogy ami élettelen tárgynak tűnik, annak, ha nem látja senki, ver a szíve és pislog a szeme. Sosem adta fel, bár százszor, ezerszer meglepte a pettyes plüsspárducot, szőnyegen kúszva vadászott rá, ledöntötte, magához ölelte, hogy feleljen, kérlelte. Mindhiába, nem élt, nem lélegzett…
Lemorzsolódtak az utcák, elfogyott az út. Megérkezett. Akár az egykori iskolaudvar, olyan bokros környék, csak nyírtabb, rendezettebb. Íme, a ház! Letörölte homlokáról a hideg verítékgyöngyöket. Hogy is legyen? Épp a lényegről feledkezett meg. A lakásba hogyan jut be? Egyelőre belopta, mint egy vadat, lassan, csendben. Muskátlik a párkányon. „Az álszent!” – gondolta. „Még hogy aki a virágot szereti, nem lehet rossz ember?!” – fortyant fel benne. „Persze, hisz a szín és illat csalogat, na megállj, adok én neked!” De azért magában csendesen azt is meg kellett jegyeznie: „éppen mint a nagyi virágai”. Nem sokáig nézte a névtáblát, félt, hogy inába száll a bátorsága (a gyávaságtól irtózott), hát gyorsan, határozottan verte a súlyos faajtót. Ő nyitotta ki. Péter vigyázzba állt, tűrte a kíváncsi, metsző tekintetet. „Jónapot kívánok! A férjéhez jöttem, fontos ügyben. Itthon van? ” (csak remélhette hogy nem) Ártatlan kifejezést erőltetett arcára, de kéjvágyó és bosszúszomjas szemeit nem takarhatta el. A kövérkés, idősödő, mégis gyönyörű asszony gyanakodva méregette a zavartan udvarias fiatalembert. Mintha látta volna már valahol. „Alig félóra, és itthon lesz. Megvárja? Fáradtnak tűnik, ha szeretne, üljön le!” Kedvezőbben nem is alakulhatott volna a helyzet. Azaz, mégsem… Letelepedtek a régimódi, biedermeier stílusú nappaliban. Péter a lehető legkisebbre húzódott össze a hajlított karfájú, magas karosszékben, azt hitte, mindjárt elsüpped. „Hogy hívják? Kér egy kávét?” „Péter vagyok, köszönöm, nem kérek.” „Milyen Péter? Hadd halljam, ismerősen cseng-e a neve! Legtöbb városunkbeli famíliával jó barátságban állunk. Öh, akarom mondani, minden jelentős famíliával.” Vér futotta el arcát, nyakát, eddig csapongó figyelme a vitrinben lévő drága porcelánokra tévedt. Nem keverheti bajba családját, ha bármi történne… Majd egy számonkérő hang szólalt meg benne: „Faragó Péter, te szégyelled a származásodat!” Neeem!” Azonban csak ennyi hallatszott: „ Öhm, Dallosy.” (tudta hogy a „valamirevaló” nevek y-ra végződnek, a dalt pedig, mint lényének örök tartozékát, nem hagyhatta ki). Düh csattant fel benne e fellengzős hölgyemény iránt. De nem ezért jött? Nem a gyűlölet hozta ide? Kishíján megfeledkezett a maga vállalta „küldetésről”, melyet oly nemesnek gondolt ezidáig, s most oly visszataszítónak tetszett előtte. Vajon miért? Megjött az esze? Ettől a pillanattól tudta, hogy ez a nő csak olyan, mint más ember. Polgárasszony, teli hibákkal és mázzal. Nem a földöntúli, csak a földi rossz megtestesítője. Nézte, ahogy a kanálról mohón szopogatja a tejszínt. Kisujján mosogatásban elkopott ragtapasz. Mindennapi dolgokról csevegtek, így telt el huszonöt perc. Vezetékestelefon oktalan berregése tépte föl a polgárias, üres csendet. A nő mézesmázasan affektálva érdeklődött a hívó hogyléte, holléte felől, és egy „rendben, Szívem” után undorral vágta le a kagylót. „Drága férjem szólt haza, hogy órákat késik. Ó, de rendes tőle!” A „drága” és a „rendes” szavakat maró gúnnyal nyomta meg. Kényelmesen a kanapéra terpeszkedett, azaz szétfolyt rajta. Nagyot dobbant valami a fiúban. Tudta, hogy fordulóponthoz érkeztek. „Maradjak, vagy menjek el?” Az asszony elfintorodott, nyilvánvalóan unta a társalgást, de kötötte az illem. „Maradjon csak, Kedvesem.” Ez a szó, „kedvesem”, felfordította a világot… Anyja, vagy szerelme mondhatja ezt az embernek, szeretetből selypítve. Így: „Míg hűl a baracklekvár, várj kisfiam, elégeti a nyelvedet, jujj, kis butám, adok kötszert, ne sírj, ejnyebejnye, Kedvesem!” Vagy: „Mi mindig együvé tartozunk, ugye, Kedvesem?!” De az a nő meggyalázta e szót, mely a mindent jelenti, a mindent…!
Gyorsan történt. Egy mondat. Egy szó. Mozdulatok. Villanások. Hangfoszlányok. Lefogás. Gyalázat. Állati örömök, örjöngés, fájdalom.

„Kis pisis, ki az anyád, te ördögfattya, teee?? Hát így nevelt meg??”
„Nekem nincs anyám!!” – magán kívül ezt üvöltötte a fiú.
„Könyörülj, ha van istened, kérlek, kérlek…!” – rimánkodott az asszony elcsukló pityergéssel.
„Nincs nekem senkim már, senkim a földön sem az égben, oda a becsületem!!!”

Hármat ütött. Az óra is, hármat. Mint otthon, úgy kakukkol, éppen olyan. Kék ég, álmosan pihenő utca. Magasan döngenek a legyek, nem mernek leszállani, még nem. Nem hiszik el. A gyilkos sem. A test félig kilóg az ablakon. Rúg egyet. Hátha csak tetteti a halált, mint eddig mindent(?). Szoknyája hosszan lelóg, akár a mesebeli tündéreknek, s lágyan suhog, suhog a beáramló szellőben. Cseppek, szirmok esnek a tiszta kövezetre.
Péter beindítja a lemezjátszót. Handel szól belőle. Kitátja piros száját, elhiszi, hogy ő maga énekel. Miután megunta ezt is, kihajol az ablakon, hogy lássa az asszony arcát. Édesanyjára hasonlít. Eddig észre sem vette. Szédül. Rég érzett már ilyet. Utoljára mikor összepiszkította az ágyat, régen, nagyon régen.
 
 

0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.