2012. június 24., vasárnap

Vadászat apámmal

with 0 Comment
Évente egyszer elvitt vadászni az apám. Ilyenkor mindig távoli kürtszóra ébredtem, hajnalok hajnalán. Reszkető szemekkel néztem ki az ablakon, álmosan forgatva a fejemben a gondolatot, hogy tessék, ismét elrepült egy év. Majd máris húztam a cipőmet, felvettem egy kabátot, és elindultam, hogy felkeressem apámat, a Nagy Vadászt.

    Átkelve a közeli folyón, a mosolyként görbülő hídon hamar a kalyibájához értem. Micsoda tákolmány volt! Állatok koponyáit használta tégláknak, a tetőt pedig bordacsontok alkották. Valóságos csontbarlang volt ez, és az ablakban már ott állt bundába csavarva Ő. Ravaszul villogtatta a szemét. A nyakában zsinórra felfűzött fogak koccantak egymáshoz, ahogy kihajolt. A vállán futó puskaszíj fölött így kiáltott nekem:
– Indulás előtt reggelizünk egyet, fiam! Gyere be!

    Mint a tükörtojások, úgy sercegtek a forró olajban a testekből kivájt állati lelkek. Kenyérrel fogyasztottuk őket, majd a kezembe nyomott egy puskát és nekivágtunk végre az erdőnek.

    Igazából nem beszéltük meg előre sohasem, hogy mire is vadászunk pontosan. Apám csak lőtt mindenre, ami mozgott. Elég volt egy aprócska fareccsenés, mit érdekelte őt állattól, vagy más vadásztól származik-e. Esetleg csak a széltől. Máris meghúzta a ravaszt, és szaladt, hogy felkutassa a hullát. Mert hulla az mindig akadt.

    Egészen különös dolgokat tudott elejteni néha: olykor halakat találtunk a bokorban, amibe előzőleg belelőtt. Döglött heringeket, egyszer pedig egy legalább másfél méteres folyami harcsát, amelynek átütötte a szemgolyóját apám félelmetes puskagolyója. Máskor elpusztult sáska kupacot fedeztünk fel az ágak között, de a Nagy Vadász még ezeket is képtelen volt hátul hagyni. Szép sorban a táskájába pakolta a megmerevedett bogarakat. Sokszor megvicceltem: ceruzát tettem a puskámba, és elsütöttem váratlanul. A ceruza pedig fekete madárrajt rajzolt az égre, amely károgva suhant át a fák fölött. Apámnak sem kellett több, lövöldözni kezdett rájuk. Persze mivel nem voltak igaziak, a lövedékek egyszerűen áthatoltak a grafit-árnyakon. A legkülönfélébb káromkodások hagyták el ilyenkor a száját. Én pedig csak kuncogtam a mocskosabbnál mocskosabb szavakon.

    Így telt hát a délután. Apám lövöldözött mint egy őrült. A puskatűz során keletkezett füst magasra szállt, és sötét felhővé állt össze fölöttünk. Állatvér kezdett szitálni belőle, mi pedig behúzódtunk egy-egy terebélyesebb fa alá. Amikor az eső elállt, haladtunk és lövöldöztünk tovább. Egyedül én nem terítettem le soha egyetlen vadat sem. Kilőtt golyóim szétcincálták a bokrok leveleit, vagy eltévedtek az erdei csapásokon. Apám dühös volt rám emiatt. Ceruzákat dugtam a puskába, lelőttem felém címzett káromkodásait.

    Késő délután lepuffantott madárijesztőt találtunk az egyik bokorban. A kezét úgy szorította a mellkasába nyílt sebre, mint valami ócska melodráma szereplője. A vállunkra telepedett az éjszaka. Apám fészket csinált a madárijesztőből kitépkedett szalmából.

    A fák közé kifeszített feketeség. Olykor tejfehér arcú kísértetek, rég halott vadászok sosem nyugvó szellemei tűntek fel a fák között. Arcukban fekete körök voltak a szemek, mintha cigarettával égette volna őket valaki a fejükbe. Szavakat suttogtam felém, míg apám észre nem vette őket. Ilyenkor vadászkéssel a kezében szaladt utánuk, és megnyúzta őket a fák között. Puskagolyókat dugtam a fülembe, hogy ne halljam a sikolyukat.
 http://kulturszalon.hu/sites/default/files/field/image/szarvas.jpg
    Amikor eljött a reggel, hazaindultunk. Közben tűzgolyók röpködtek, apám kővel dobálta meg a mókusokat, vagy benzines üveget vett elő és felgyújtotta alattuk a fát.

    – Voltak idők, amikor dzsinneket ittam ki a lámpásukból! – dicsekedett. – Vonatokat nyúztam meg! Családokat irtottam ki pezsgős üvegből kilőtt parafadugókkal! Mert ez az élet, kölök! Ez a kibaszott vadászat, ami ráébreszt, hogy magad is élsz! Jézusatyaúristenfasza, hát mennyire így van ez!

    Vérző Krisztusok felállítva az erdőben, az erdei út mentén, mint valami céllövöldében. Apám sorra lőtte le a fejükről a töviskoszorút. Galambok szárnyát szakította ki, és ragasztotta a saját hátára, velük röpdösött végig a csapások fölött. Ceruzákkal töltöttem meg a puskát. Felírtam az égre, APÁM NE TOVÁBB NE!

    – Ostoba kölyök! A tenyeremből születnek a golyók! Sárgálló szemem kitépi szegény nyulakból előző életüket! Így haladok visszafelé, és ölöm meg sorra őket, míg az idők kezdetéig nem érek! És még ott is csak lőni fogok, arra kibaszottul mérget vehetsz!

    Figyeltem, figyeltem apám. Pucér, majdhogynem pucér volt. Csőr volt a szája helyén, azzal csípett, mart meg mindenkit. Szálkákat dugott a fába, ruhákba öltöztette a halott állatokat.

    NE TOVÁBB!

    Kiértünk az erdőből. Véget ér a vadászat. Apám lefújta egy régi, ősi, szarvascsontból faragott kürttel. Hangja egy nyüszítő állaté volt. Visszatértünk remetekunyhójába, ott tüzet gyújtott és mellé feküdt. Olyan soványnak tűnt, amikor ilyenkor betakartam. Erőtlennek. A karikák a szeme alatt valóságos hurkok. Mielőtt elaludt volna, még nyálbuborékként kipukkant egy kérdés sárga fogai között: – És anyád… Hogy van?

    – Jól – feleltem. És egészen ostoba arccal néztem rá.

    – Nem szokja mondani… – kérdezte félálomban. – Hogy hiányzom?

    Nem feleltem. Csak dörmögtem valamit, ami igennek és nemnek is ugyanúgy lehetett érteni. Apám pedig elhallgatott, már csak az árnyéka táncolt a falon, ahogy mellette ropogott a tűz. Indulás előtt mindig ezt a csontból emelt falat néztem. Vörös barlangrajzok virítottak rajta. Egy férfi és egy nő vonalait lehetett felfedezni bennük. Egymás kezét fogták. A nő anyámra hasonlított. A férfi pedig apámra. Kivéve, hogy sehol sem láttam puskát a vállán.
  
  

0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.