Míg élek, magamban hordom hiányod
-láz-égette vágy kínja elemészt-
tétlenül, mint félbehagyott lövészárok
romba dőltem a bűnös percekért.
Kifordult álmodból fagyott öl-meleg,
örömtitkok, parányik, zümmögők
s a távol riasztó csendje lehetek
nélküled már az őszi delelőn.
Menekülhetsz. Hagyom, hogy égj s átlobogj
még egyszer belém ácsolt kordonokon
tiltott vágyaim tükörjátékaként.
Szívem menedék, -rád mit is hagyhatnék-
akkor is, ha egy fékeveszett rab volt
és óvott téged magamnak, magamtól.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése