Mikor asztalhoz ülök
tollal a kezemben,
megesik, hogy nem
jut több rím az eszembe.
Ilyenkor szólítom,
hívom, hátha betoppan,
s hoz majd parázs szavakat
üres lapomra.
De nem várhatom őt,
s nem is kopog ajtómon,
csak belibben csendben,
kedvet hoz, vágyódom.
Én óhajtom ötletét,
melyet elmémbe plántál,
s versemnek sorain
lelke lobban lánggá.
Először tán messziről figyelt,
s rajtam nevetett,
hogy bármi amit írtam,
nem kapott ihletet.
Majd talán megsajnált,
s később közelebb lépett,
szárnya alá vett,
múzsámmá érett.
Azóta csak írok,
s ő sűrűbben látogat,
belibben a léggel,
arcomon csókot hagy.
Én szeretem őt,
habár egyszer sem látom,
de segítő szándékát
napról napra áldom.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése