Gyermekkor

Megérkeztünk. Nyűgösen és lomhán veszem le a cipőmet az előszobában, látogatóba jöttünk a nagyszülőkhöz. Rutinlátogatásnak is mondhatnám, de ez a szóhasználat most megrémít. Összekuporog a család az apró nappaliban, sütizem, mert úgy illik. Befészkelem magam, a kedvenc, barna karosszékem puha ölelésébe. A tárgyak, illatok mind régi ismerősök, gyerekkorom fátyolos emlékét őrzik. Sok időt töltöttem ebben a pici szobában, de most olyan idegennek hatnak ezek a falak. Körbenézek és észreveszem a képeket, milyen fáradtak... A repedéseket az asztalon, a fakó csipkefüggönyt az ablak körül. Nagymamám lassú csoszogással hozza be a gyümölcslevet, és teszi az asztalra szaggatott mozdulatokkal. Jól szemügyre veszem ezeket a kezeket, gyűröttek. Tenyerében a vonásokat az élet apró ráncokba szedte, olyanok, mint a reggeli lepedő egy hosszú alvás után. Fekete szembogara szeretetteljesen csillog felém, őszinte tekintetében hosszú élet órái pihennek. Beszélgetni kezdünk, amiről szoktunk, amiről kell. Válaszaim reflexből siklanak ki a számon. Az iskoláról kérdez, a terveimről, a mindennapokról. Az arcát fürkészem, fátyolfinom, halvány bőrébe lágyan simultak bele az évek gyötrelmei, és észrevétlenül bújtak meg a szeme alatti karikákban. Hatalmas űrt érzek a mellkasomban, és nem értem mikor öregedett meg így a nagymama? Szemeiben az életet látom, s ahogy meg-megrebben a pillája észreveszem benne a mulandóságot. Hirtelen a karosszékben ülve rám omlott a világ súlyos teste. Két kezével úgy fojtogatott, hogy majd megfulladtam. A cukrozott üdítőt szürcsölve egyik pillanatról a másikra kisiklott a gyermekkorom a nyitott ablakon át, és én némán intettem felé.