Egy görbe úton ballagott Magány péntek délben egymaga. Nem volt körülötte se élő se holt, csak az út és a por szaga, amely betöltötte szívének minden négyzetcentiméterét, majd köhögve szakad fel a tüdőből a fájdalom. A magány balra nézett, és egy délibábban kedvenc társát, Szeretetet vélte felfedezni. De oly meleg volt július havának derekán, hogy maga is látta, délibábnál több ez nem lehet. S a szerelem tán elkábította szívét, s azért érez oly nagyon hiányt ott legbelül. Majd balra nézett, szemeit nagyra nyitva, s a homokos föld színén, egy testet pillantott meg, összekucorodva egy nagyobbacska kő mellett. Összerogyva hevert, s lélegzett alig jött ki orrán, szó már nem hagyta el ajkait. Magány rádöbbent, hogy örök cimborája, Fájdalom fekszik a földön, kivel élete során oly sokszor bandukoltak már ezen görbe úton kéz a kézben, kettesben.
Felsegítette, s mélyen a szemébe nézett: „Itt vagyunk egymásnak, minek nekünk Szeretet? Hisz ő folyton csak Reménnyel sétálgat kéz a kézben. Hát ez kell nekünk ez a viszonzatlan szerelem? Többé tesz e vajon ha egyek leszünk vele? Fájdalom, én hű társad leszek. „
Nem szólt többet egyik sem csak tovább indultak. S ezóta jár együtt Magány és Fájdalom, s így lett egy pár Szeretet és Remény.
Felsegítette, s mélyen a szemébe nézett: „Itt vagyunk egymásnak, minek nekünk Szeretet? Hisz ő folyton csak Reménnyel sétálgat kéz a kézben. Hát ez kell nekünk ez a viszonzatlan szerelem? Többé tesz e vajon ha egyek leszünk vele? Fájdalom, én hű társad leszek. „
Nem szólt többet egyik sem csak tovább indultak. S ezóta jár együtt Magány és Fájdalom, s így lett egy pár Szeretet és Remény.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése