Az éjszaka bár vastagon felhős volt az égbolt, egyáltalán nem sötétségbe burkolózottan telt el. Motorkerékpárok ide-odarobogása, vasalt talpú bakancsok futólépéseinek csattogása festette alá az erősödő fegyverdörgést. Északról és keletről folyamatos tűzijátékszerű villanások borították be az eget és az akkor még ismeretlen, fütyülő hanggal párosult "Sztálin orgonák" folyamatos röpte is gondoskodott az unalmatlanságról.
A szabályzat értelmében, ott abban a zsebkendőnyi udvarban ugyanolyan “állj ki vagy”-os szabályszerűséggel váltották az őrséget, a padlástér négy sarokban és a kapubejárónál.
Ketten horkoltak, a többiek hallgatóságként asszisztáltak, némelyek beszélgetni próbáltak. Nagyapám megjegyezte.
- Irigylésre méltó ember az, aki ilyen folyamatos zajártalom közben is képes az igazak álmát aludni. Örüljenek neki. Maguk, meg hát én is jobban tesszük, ha csendben és nyugodtan pihenünk, mert itt nemsokára ébresztő lesz. Akkor nem fogják számon kérni, ki mennyit aludt.
Jól gondolta, a kürtös - mert katonátlan lenne egy katonásított bérházudvar nélküle - fél ötkor belefújt harcedzett kürtjébe és szétrecsegtette a levegőt. Ámbátor nehéz dolga volt, mert annyiféle egyéb forrásból beszűrődő - a nagy egész zajtalanságot betölteni vágyó - lármát csak teli tüdőből bírta egy picit túlfújni.
- Ébresztő! Fegyvereket szíjra, sorakozó az udvaron! Az őrnagy talán elmondja, mi a teendő.
Felsorakoztak, velük szemben még négy szakasz. Úgy látszik, az alakzat megalakítására vonatkozó szabályokon még itt is át kell esni, s a formai mozgások unott sorát, mintha díszelgő alakulat indulna valami nagy-nagy cécóra, nem lehetett kihagyni. Nagyapám kicsit eltájolódott, rég kinőtte magát az ilyen kötötségekből, nem tudta vajon mi lehet az elvárás? Kiadja a vezényszót Vigyázz! Fogadás jobbról, tisztelgést, vagy... mit tegyen szorult helyzetében. Nem tudott végigmenni gondolatmenetén, mert kivágódott az ajtó, az őrnagy kilépett.
- Emberek pihenj! Parancsnokok hozzám!
A parancsnokok - ki így, ki úgy - az őrnagy elé léptek.
- Egyes, kettes és hármas szakasz a nagy állomásnál, valamint a bazilika és a kolozsvári út bejáratánál helyezkedjenek el várakozó állás(pont)ban! A tegnap jöttek parancsnoka itt marad, a többiek futólépésben vezessék el az állományukat a kijelölt harci állásokhoz!
Nagyapám eltűnődött, mint percekkel korábban, vajon miért tartotta őt vissza a parancsnok... Nem tudta, nem tudhatta, mi az eljárás feletteséhez járulás esetén, talán olyan, mint a sorakozó előtti fogadásnál. Ráadásul, a virtigli katonák fél szavakból is megértik egymást, jobban mondva fél vezényszavakból.
"Nekem fogalmam sem lenne hová vezényeljem beosztottaimat.... Miféle beosztottaimat? Ugyan már, nehogy hirtelen parancsnoknak gondoljam magam, meg különben is még véletlenül se váljak azzá. Ha lehet, legyek összetartó döntnök, mert valakinek a felelősséget is vállalni kell."
Aztán eszébe jutott, az őrnagy alighanem a hetekkel korábban kiépített megfigyelő állásokra irányította az alakulatokat. Homokzsákokkal körbevett lövészárkok valótlan védelmébe, ahová a híradósok bizonyára telefonokat is felszereltek.
- Hadnagy úr! - hallotta a felé reccsenő hangot - az este elfelejtettünk két lényeges momentumot végrehajtani önökkel, amik nélkül nem katona, a katona, s amit most pótolni fogunk. Álljon szakasza élére vezényeljen „Vigyázzt” és mondják utánam a katonai esküt!
Ez meg is történt, aztán kézfogással és tisztelgéssel, balról jobbra végig vállon veregette a negyven és ötven közötti újoncokat.
- Most jöjjön be a főhadiszállásra!
Előrement, belépett az odaszögezett tüllfüggönyfélével fedett ajtón, melynek maradék üvege igen koszos volt. Bezárta azt maga után és hellyel kínálta nagyapámat.
- Hadnagy úr, rosszkor jöttek rossz helyre, bár a kötelesség mindenek felett való. Nem kedvelem a hivatásos tiszteket, mert snájdig, vasalt egyenruhában, tükörfényesre vikszolt csizmával szeretnének még most is kurizálni, hogy ájuljanak tőlük a kedves hölgyek. Kihúzzák magukat a feladatok neheze alól és fütyülnek embereikre... Na jó, fáradt is vagyok meg ideges... Kellemetlenül közelednek. Jobban szeretem a tartalékosokat, mintha magam is az lennék, pedig nem. Maguk legalább a behívó hatására, vagy másért, nem tudom miért, de jobban egymásra figyelnek. Azt mondják, már Székelyhíd környékén járnak... Tudja kikről beszélek- nézett nagyapámra. Úgy negyven kilométer... Remélem, még jó néhány napjukba kerül míg ideérnek, már csak azért is, mert sajnos a jelképesnél csak alig valamivel nagyobb erőkkel próbáljuk feltartóztatni őket. Muszáj! Ez olyan helyzet, hogy az embernek a háta beleborsózik. Rendes körülmények között már rég ki kellett volna üríteni a várost és visszavonulni, de ez nem az! Hagyjuk itt? Ugye maga sem tudná csak úgy?
- Őrnagy úrnak alázatosan jelentem, nagyon nehéz...
- Sok esztendeig vártunk, s most a beteljesedett vélt álom úgy pattan szét, mint egy buborék, hadnagy úr.
- Őrnagy úr elnézést kérek!
- Pihenj! Nem kell mindjárt haptákba vágnia magát, csak ideges vagyok, meg tiszt. Itt még néhány udvar bekvártélyozott mundéros sorsáért felelek. Meg kell mondanom, aggódom és tele vagyok kételyekkel, kérdőjelekkel, mert ugyanaz tart vissza, amit maga említett. A keservesen visszaszerzett várost nem bírom elhagyni, mint ahogy maga sem várja a hazába keservesen visszakerülés elmúltát. Na, mindegy, érti ugye? Még szerencse, hogy nem én vagyok a főparancsnok, csak hát jó lenne tudni ki is az...
- Alázatosan jelentem...
- Már mondtam, hagyja az alázatoskodást máskorra!
- Őrnagy úr jelentem, a városparancsnok személye közismert.
- Hányféle egyenruhát látott, mondjuk a tegnapi napon?
- Mindet beleszámolva legalább négyet.
- No, akkor gondolkozzon! Abból hány volt a magyar hadsereg maga és magam által is hordott viselete?
- Egy...
- Ez az. Egy... na, most menjen, a tegnap este megismert őrmestertől kérjenek intézkedést a hadtápos felé, vételezzenek csajkát és kulacsot. Ha nem megalázó a járőrszolgálat mellett ételkihordással is megbíznám magukat.
- Jelentem, legjobb tudomásom szerint a katonának meghalni sem megalázó, természetesen minden parancsot teljesítünk.
Az őrnagy feltette a sapkáját, tisztelgett és határozottan megindult az ajtó felé, majd egyet gondolt, visszafordult s intett.
- Várjon!
Így szólt, majd kigombolta zubbonyát.
- Látja ezt?
- Valami nyakláncféle...
- Na ezekről még elfeledkeztem, ilyeneket is vételezzen, ossza ki és egy cetlire írja fel, hogy kire hányas számú került.
- Ezek azok a... cédulák?
- Igen, nagyon praktikusak, háború van s egy gránáttól felismerhetetlenségig sebesült katonáról ezzel lehet megtudni, ki ő valójában. Nem szeretem a bizonytalanságot, az eltűntség lebegtetést, mert ugye valaki vagy van, vagy nincs.
- Úgy érti, vagy van, vagy nincs itt a Földön?
- Vagy nincs, talán így inkább…sajnos. Nos hadnagy, indulás, menjen teljesítse a parancsot! Délben visszajönnek, megebédelnek, menet közben, s aztán jó nagy, puttonyméretű ételhordókkal ellátják, az úgymond harci feladatokat végző kint lebzselőket. Na most már tűnjön!
- Alázatosan jelentem, értettem!
Még emlékezett a hátraarc szabályos kivitelezésére, megtette, kilépett és behúzta maga mögött az ajtót. Körbenézett, olyan ablaktarkaságot ritkán látni, mint abban az udvarban. Egyik ilyen, a másik olyanabb, de mind mocskos, viszont némelyek mocskosabbak.
Az udvar lakásainak igazán elpiszkosodott, szinte sosem takarított ablakai a beláthatatlanság varázslatát keltették. Ekkor esett le a tantusz nagyapámnak, milyen hasznos, ha valakinek nem kell fölöslegesen függönyre költekezni. Az ajtók is repedezettek, nagyon szegény emberek lakhattak itt. Kik és most éppen hol vannak? Micsoda kérdések, hiszen ő maga sem otthon, vagy a munkahelyén ténykedik. Lassan családjának egyetlen tagja sem...
Megigazította sapkáját, elintézte a rábízottakat, olyan igazi kellemetlen nyakravalókkal ruházta fel elsőnek önmagát, majd embereit. Ezen elmosolyodott. "Emberei"? Mert hiszen felelősséggel tartozik értük. Ugyebár tanító és kántor is, kényszerből tanár, mert ezt szereti csinálni. Szóval el is döntötte, hogy tanár marad itt is, sőt osztályfőnök lesz.
Kicsivel később már azon is el kellett gondolkodnia, hogyan óvja meg a béke viszonylagos pengéjén menetelő tizenkettőjüket a kolerától, vagy hastífusztól, mert a csajkák ugyanolyanok voltak, mint az első háborúban. Néhány napos használat után, alapos, vastag ételszáradékkal teltek, szinte semmi nem változott. A puskák ugyanabból a raktárból lehettek, mint amivel 1914-ben nekiindították. Diótörésre alkalmasak, persze közelről másra is, de arra nem szívesen emlékezett. Örült, hogy egyelőre úgy néz ki, nem szorulnak használatukra.
El is döntötte, ha rajta múlik, inkább legyen ő, mint más az áldozat.. De csak ügyesen, középen, a meghalás nem szerepelt tervei között jobban, mint az adott körülmények közepette bármely katonának megfordulna a fejében.
- Sorakozó emberek! Huszár, álljon a menetoszlop élére!
- Igenis hadnagy úr!
- Ne igenisezzen!
- Alázatosan jelentem...
- Huszár, magából ilyen hirtelen katona lett? Nagyon sok éve ismerjük egymást.
- Tanító úr kérem, ez igen csak megváltozott körülmény, azt hiszem ilyenkor nem ildomos egymást néven nevezni. A helyzetemből magát semmiképpen.
- Tanító úrnak nevezett, hát kezeljen úgy, mint a tanítóját!
Valaki megszólalt a sorban.
- Kérek engedélyt jelenteni!
- Beszéljen már, nem kell úgy hivataloskodni!
- Én kérem ki nem állhattam az oskolát, alig vártam, hogy kicsapjanak... Ugye nem akar olyan rémséges emlékeket felkavarni bennem?
- Megjárta az elsőt?
- Meg én.
- Melyik volt a rosszabb?
- Hát... Az a másfél iskolában töltött esztendő sosem megy ki a fejemből...
- Na jó, akkor magának az orvosa leszek!
- Jaj kérem, nem vagyok én beteg! Nagyon, de nagyon szeretek zsákolni.
- Ennek még hasznát vesszük.
- Akkor inkább legyen a tanítóm...
- Szakasz vigyázz! Szakasz indulj!
A boltíves, téglázott, málló vakolatú kapualjban egy hevenyészett sorompót is beépítettek.
- Őrszem, nyissa fel!
- Jelszót!
- Na de kifelé megyünk, csak nem gondolja hogy...
Az őrszem leakasztotta a puskáját, vállára fektette és a zárdugattyút már ki is biztosította.
- Ha sokat vacillálok egy rántással lőszert nyom a csőbe, egészen tragikomikus állapot. Simonovits , fusson vissza, kérdezze meg az őrnagy urat, hogy mi itt a mai jelszó és azt is, lesz-e máshol, másmilyen jelszóra szükségünk!
Simonovitsnak pár számmal nagyobb bakancs sikeredett a lábára, így majdnem elbotlott önmagába, de sikeresen elvégezte a rábízott feladatot.
- “Botond” a kapunál, minden más őrhelyen “tompa szög”. Nem tudom az milyen lehet, gondolom, már nagyon sokszor beverték a falba... Az őrnagy úr azt is mondta, találkozhatunk olyan jelszókérőkkel is, ahova nem tudja.
- No, majd megoldjuk valahogy. Botond!
Az őrszem, mintha mi sem történt volna felemelte a sorompót, szabadlábra helyezte őket. Kikanyarodtak a tér és az Ulmann palota mellett, elmasíroztak az Orsolya zárdáig. Milyen csend van az éjszakához képest, gondolta nagyapám, amikor egyszerre több fegyver is eldörrent a Körös part irányából.
Úgy tudta, arról semmiképpen nem jöhet ellenség, vajon mit csinálnak? Talán segítség kell, ezért a színházat önhatalmúlag megkerülte. Visszalépdeltek a folyópartra, de út közben még egy hasonló dördülést hallott. Megnyújtotta a lépteket, de mire odaértek már csak a földön heverőket találták és a hátuk mögött lyukacsossá lőtt falat.
- Vajon mit csináltak ezek a szerencsétlenek?
- Nem tudom Béres úr, már mást nem tehetünk értük, csak imádkozunk… Itt biza kivégzés volt, kettő is. Amikor minden elvész abból, amiért majdnem egész életükben sóvárogtak velünk együtt, talán nem fogták fel, hogy nem lehet önkéntes eltávozást adni maguknak. A végén nem csak a seregből, máshonnan is leszerelik őket.
Circum dederum me... énekelte. A mögötte állók megborzongtak, nem mind hallhatta korábban az énekhangját. Némelyek letérdeltek, mások leszegett fejjel kulcsolták, vagy markolták össze kezeiket. Mikor befejezte, tudva, hogy úgysem tehet más érdemlegeset szerencsétlenekért, sorba fektette őket és sapkájukat arcukra tetette.
- Hadnagy úr, tanító úr, osztályfőnök, maga pap?
- Nem kérem Hant, csupán kántor. Helyesebben kántor is volnék és vagyok civilben. Az előbbi csend, amire úgy rácsodálkoztam, nagyon megváltozott, Püspöki irányából fegyverropogást hallok. Libasorban menjünk és minden váratlan robbanásnál parancs nélkül vágódjanak hasra!
- Október nyolcadika van, hadnagy úr! Már megérkeztek volna?
- Értesüléseim szerint ez lehetetlen, de ott a nagy de...
A híd sarkánál kisebb SS menetoszlopnak áttisztelgett, majd balra kanyarodással, a villamos sínek mentén, már a túlsó oldalon elindultak a kijelölt vizsgálandó helyszínek felé.
Nagyon csendesen figyelem az eseményeket, hagyom, hadd menjenek, hiszen külső szemlélővé váltam. Még jó, hogy a körülöttem rohangálók, kiabálók illetve lövöldözők hetven éve nem kerülhetnek velem fizikai kapcsolatba és persze én sem velük.
Érdekes, minden őrnagy ilyen pufók, nagyfejű, ruganyos, mint ez is… Ha megdobják egy kővel, az lepattan róla és sírva fakad a földön, olyan kemény húsú. Az igaz, hogy a honvédő pályán szolgálóknak jobb, ha ilyen adottságaik vannak. Igaz a golyóbisok nem fognak megütközve lepattogzani róluk, de mégiscsak könnyebb.
Hirtelen jó néhány más, nehezen azonosítható helyszínre is belátok, ahol mindenféle egyenruhában, nehezen azonosítható, úgynevezett elesettek szegélyezik az utakat. Ahogy így teljes megrökönyödéssel közelről nézem őket, az az egy biztos, hogy nem botlottak fel… Már nem is tudok haragudni egyikre sem, mert legyen bármilyen színű az a nyavalyás uniformis, túlnyomó többségük nem önszántából húzta magára. Ki akar étlen, szomjan, golyózáporban naphosszat menetelve, nyomulni, vonulni. Közben egyfolytában szokni a gondolatot, hogy az élete még a levestészta szintjén is alig mozog.
A szabályzat értelmében, ott abban a zsebkendőnyi udvarban ugyanolyan “állj ki vagy”-os szabályszerűséggel váltották az őrséget, a padlástér négy sarokban és a kapubejárónál.
Ketten horkoltak, a többiek hallgatóságként asszisztáltak, némelyek beszélgetni próbáltak. Nagyapám megjegyezte.
- Irigylésre méltó ember az, aki ilyen folyamatos zajártalom közben is képes az igazak álmát aludni. Örüljenek neki. Maguk, meg hát én is jobban tesszük, ha csendben és nyugodtan pihenünk, mert itt nemsokára ébresztő lesz. Akkor nem fogják számon kérni, ki mennyit aludt.
Jól gondolta, a kürtös - mert katonátlan lenne egy katonásított bérházudvar nélküle - fél ötkor belefújt harcedzett kürtjébe és szétrecsegtette a levegőt. Ámbátor nehéz dolga volt, mert annyiféle egyéb forrásból beszűrődő - a nagy egész zajtalanságot betölteni vágyó - lármát csak teli tüdőből bírta egy picit túlfújni.
- Ébresztő! Fegyvereket szíjra, sorakozó az udvaron! Az őrnagy talán elmondja, mi a teendő.
Felsorakoztak, velük szemben még négy szakasz. Úgy látszik, az alakzat megalakítására vonatkozó szabályokon még itt is át kell esni, s a formai mozgások unott sorát, mintha díszelgő alakulat indulna valami nagy-nagy cécóra, nem lehetett kihagyni. Nagyapám kicsit eltájolódott, rég kinőtte magát az ilyen kötötségekből, nem tudta vajon mi lehet az elvárás? Kiadja a vezényszót Vigyázz! Fogadás jobbról, tisztelgést, vagy... mit tegyen szorult helyzetében. Nem tudott végigmenni gondolatmenetén, mert kivágódott az ajtó, az őrnagy kilépett.
- Emberek pihenj! Parancsnokok hozzám!
A parancsnokok - ki így, ki úgy - az őrnagy elé léptek.
- Egyes, kettes és hármas szakasz a nagy állomásnál, valamint a bazilika és a kolozsvári út bejáratánál helyezkedjenek el várakozó állás(pont)ban! A tegnap jöttek parancsnoka itt marad, a többiek futólépésben vezessék el az állományukat a kijelölt harci állásokhoz!
Nagyapám eltűnődött, mint percekkel korábban, vajon miért tartotta őt vissza a parancsnok... Nem tudta, nem tudhatta, mi az eljárás feletteséhez járulás esetén, talán olyan, mint a sorakozó előtti fogadásnál. Ráadásul, a virtigli katonák fél szavakból is megértik egymást, jobban mondva fél vezényszavakból.
"Nekem fogalmam sem lenne hová vezényeljem beosztottaimat.... Miféle beosztottaimat? Ugyan már, nehogy hirtelen parancsnoknak gondoljam magam, meg különben is még véletlenül se váljak azzá. Ha lehet, legyek összetartó döntnök, mert valakinek a felelősséget is vállalni kell."
Aztán eszébe jutott, az őrnagy alighanem a hetekkel korábban kiépített megfigyelő állásokra irányította az alakulatokat. Homokzsákokkal körbevett lövészárkok valótlan védelmébe, ahová a híradósok bizonyára telefonokat is felszereltek.
- Hadnagy úr! - hallotta a felé reccsenő hangot - az este elfelejtettünk két lényeges momentumot végrehajtani önökkel, amik nélkül nem katona, a katona, s amit most pótolni fogunk. Álljon szakasza élére vezényeljen „Vigyázzt” és mondják utánam a katonai esküt!
Ez meg is történt, aztán kézfogással és tisztelgéssel, balról jobbra végig vállon veregette a negyven és ötven közötti újoncokat.
- Most jöjjön be a főhadiszállásra!
Előrement, belépett az odaszögezett tüllfüggönyfélével fedett ajtón, melynek maradék üvege igen koszos volt. Bezárta azt maga után és hellyel kínálta nagyapámat.
- Hadnagy úr, rosszkor jöttek rossz helyre, bár a kötelesség mindenek felett való. Nem kedvelem a hivatásos tiszteket, mert snájdig, vasalt egyenruhában, tükörfényesre vikszolt csizmával szeretnének még most is kurizálni, hogy ájuljanak tőlük a kedves hölgyek. Kihúzzák magukat a feladatok neheze alól és fütyülnek embereikre... Na jó, fáradt is vagyok meg ideges... Kellemetlenül közelednek. Jobban szeretem a tartalékosokat, mintha magam is az lennék, pedig nem. Maguk legalább a behívó hatására, vagy másért, nem tudom miért, de jobban egymásra figyelnek. Azt mondják, már Székelyhíd környékén járnak... Tudja kikről beszélek- nézett nagyapámra. Úgy negyven kilométer... Remélem, még jó néhány napjukba kerül míg ideérnek, már csak azért is, mert sajnos a jelképesnél csak alig valamivel nagyobb erőkkel próbáljuk feltartóztatni őket. Muszáj! Ez olyan helyzet, hogy az embernek a háta beleborsózik. Rendes körülmények között már rég ki kellett volna üríteni a várost és visszavonulni, de ez nem az! Hagyjuk itt? Ugye maga sem tudná csak úgy?
- Őrnagy úrnak alázatosan jelentem, nagyon nehéz...
- Sok esztendeig vártunk, s most a beteljesedett vélt álom úgy pattan szét, mint egy buborék, hadnagy úr.
- Őrnagy úr elnézést kérek!
- Pihenj! Nem kell mindjárt haptákba vágnia magát, csak ideges vagyok, meg tiszt. Itt még néhány udvar bekvártélyozott mundéros sorsáért felelek. Meg kell mondanom, aggódom és tele vagyok kételyekkel, kérdőjelekkel, mert ugyanaz tart vissza, amit maga említett. A keservesen visszaszerzett várost nem bírom elhagyni, mint ahogy maga sem várja a hazába keservesen visszakerülés elmúltát. Na, mindegy, érti ugye? Még szerencse, hogy nem én vagyok a főparancsnok, csak hát jó lenne tudni ki is az...
- Alázatosan jelentem...
- Már mondtam, hagyja az alázatoskodást máskorra!
- Őrnagy úr jelentem, a városparancsnok személye közismert.
- Hányféle egyenruhát látott, mondjuk a tegnapi napon?
- Mindet beleszámolva legalább négyet.
- No, akkor gondolkozzon! Abból hány volt a magyar hadsereg maga és magam által is hordott viselete?
- Egy...
- Ez az. Egy... na, most menjen, a tegnap este megismert őrmestertől kérjenek intézkedést a hadtápos felé, vételezzenek csajkát és kulacsot. Ha nem megalázó a járőrszolgálat mellett ételkihordással is megbíznám magukat.
- Jelentem, legjobb tudomásom szerint a katonának meghalni sem megalázó, természetesen minden parancsot teljesítünk.
Az őrnagy feltette a sapkáját, tisztelgett és határozottan megindult az ajtó felé, majd egyet gondolt, visszafordult s intett.
- Várjon!
Így szólt, majd kigombolta zubbonyát.
- Látja ezt?
- Valami nyakláncféle...
- Na ezekről még elfeledkeztem, ilyeneket is vételezzen, ossza ki és egy cetlire írja fel, hogy kire hányas számú került.
- Ezek azok a... cédulák?
- Igen, nagyon praktikusak, háború van s egy gránáttól felismerhetetlenségig sebesült katonáról ezzel lehet megtudni, ki ő valójában. Nem szeretem a bizonytalanságot, az eltűntség lebegtetést, mert ugye valaki vagy van, vagy nincs.
- Úgy érti, vagy van, vagy nincs itt a Földön?
- Vagy nincs, talán így inkább…sajnos. Nos hadnagy, indulás, menjen teljesítse a parancsot! Délben visszajönnek, megebédelnek, menet közben, s aztán jó nagy, puttonyméretű ételhordókkal ellátják, az úgymond harci feladatokat végző kint lebzselőket. Na most már tűnjön!
- Alázatosan jelentem, értettem!
Még emlékezett a hátraarc szabályos kivitelezésére, megtette, kilépett és behúzta maga mögött az ajtót. Körbenézett, olyan ablaktarkaságot ritkán látni, mint abban az udvarban. Egyik ilyen, a másik olyanabb, de mind mocskos, viszont némelyek mocskosabbak.
Az udvar lakásainak igazán elpiszkosodott, szinte sosem takarított ablakai a beláthatatlanság varázslatát keltették. Ekkor esett le a tantusz nagyapámnak, milyen hasznos, ha valakinek nem kell fölöslegesen függönyre költekezni. Az ajtók is repedezettek, nagyon szegény emberek lakhattak itt. Kik és most éppen hol vannak? Micsoda kérdések, hiszen ő maga sem otthon, vagy a munkahelyén ténykedik. Lassan családjának egyetlen tagja sem...
Megigazította sapkáját, elintézte a rábízottakat, olyan igazi kellemetlen nyakravalókkal ruházta fel elsőnek önmagát, majd embereit. Ezen elmosolyodott. "Emberei"? Mert hiszen felelősséggel tartozik értük. Ugyebár tanító és kántor is, kényszerből tanár, mert ezt szereti csinálni. Szóval el is döntötte, hogy tanár marad itt is, sőt osztályfőnök lesz.
Kicsivel később már azon is el kellett gondolkodnia, hogyan óvja meg a béke viszonylagos pengéjén menetelő tizenkettőjüket a kolerától, vagy hastífusztól, mert a csajkák ugyanolyanok voltak, mint az első háborúban. Néhány napos használat után, alapos, vastag ételszáradékkal teltek, szinte semmi nem változott. A puskák ugyanabból a raktárból lehettek, mint amivel 1914-ben nekiindították. Diótörésre alkalmasak, persze közelről másra is, de arra nem szívesen emlékezett. Örült, hogy egyelőre úgy néz ki, nem szorulnak használatukra.
El is döntötte, ha rajta múlik, inkább legyen ő, mint más az áldozat.. De csak ügyesen, középen, a meghalás nem szerepelt tervei között jobban, mint az adott körülmények közepette bármely katonának megfordulna a fejében.
- Sorakozó emberek! Huszár, álljon a menetoszlop élére!
- Igenis hadnagy úr!
- Ne igenisezzen!
- Alázatosan jelentem...
- Huszár, magából ilyen hirtelen katona lett? Nagyon sok éve ismerjük egymást.
- Tanító úr kérem, ez igen csak megváltozott körülmény, azt hiszem ilyenkor nem ildomos egymást néven nevezni. A helyzetemből magát semmiképpen.
- Tanító úrnak nevezett, hát kezeljen úgy, mint a tanítóját!
Valaki megszólalt a sorban.
- Kérek engedélyt jelenteni!
- Beszéljen már, nem kell úgy hivataloskodni!
- Én kérem ki nem állhattam az oskolát, alig vártam, hogy kicsapjanak... Ugye nem akar olyan rémséges emlékeket felkavarni bennem?
- Megjárta az elsőt?
- Meg én.
- Melyik volt a rosszabb?
- Hát... Az a másfél iskolában töltött esztendő sosem megy ki a fejemből...
- Na jó, akkor magának az orvosa leszek!
- Jaj kérem, nem vagyok én beteg! Nagyon, de nagyon szeretek zsákolni.
- Ennek még hasznát vesszük.
- Akkor inkább legyen a tanítóm...
- Szakasz vigyázz! Szakasz indulj!
A boltíves, téglázott, málló vakolatú kapualjban egy hevenyészett sorompót is beépítettek.
- Őrszem, nyissa fel!
- Jelszót!
- Na de kifelé megyünk, csak nem gondolja hogy...
Az őrszem leakasztotta a puskáját, vállára fektette és a zárdugattyút már ki is biztosította.
- Ha sokat vacillálok egy rántással lőszert nyom a csőbe, egészen tragikomikus állapot. Simonovits , fusson vissza, kérdezze meg az őrnagy urat, hogy mi itt a mai jelszó és azt is, lesz-e máshol, másmilyen jelszóra szükségünk!
Simonovitsnak pár számmal nagyobb bakancs sikeredett a lábára, így majdnem elbotlott önmagába, de sikeresen elvégezte a rábízott feladatot.
- “Botond” a kapunál, minden más őrhelyen “tompa szög”. Nem tudom az milyen lehet, gondolom, már nagyon sokszor beverték a falba... Az őrnagy úr azt is mondta, találkozhatunk olyan jelszókérőkkel is, ahova nem tudja.
- No, majd megoldjuk valahogy. Botond!
Az őrszem, mintha mi sem történt volna felemelte a sorompót, szabadlábra helyezte őket. Kikanyarodtak a tér és az Ulmann palota mellett, elmasíroztak az Orsolya zárdáig. Milyen csend van az éjszakához képest, gondolta nagyapám, amikor egyszerre több fegyver is eldörrent a Körös part irányából.
Úgy tudta, arról semmiképpen nem jöhet ellenség, vajon mit csinálnak? Talán segítség kell, ezért a színházat önhatalmúlag megkerülte. Visszalépdeltek a folyópartra, de út közben még egy hasonló dördülést hallott. Megnyújtotta a lépteket, de mire odaértek már csak a földön heverőket találták és a hátuk mögött lyukacsossá lőtt falat.
- Vajon mit csináltak ezek a szerencsétlenek?
- Nem tudom Béres úr, már mást nem tehetünk értük, csak imádkozunk… Itt biza kivégzés volt, kettő is. Amikor minden elvész abból, amiért majdnem egész életükben sóvárogtak velünk együtt, talán nem fogták fel, hogy nem lehet önkéntes eltávozást adni maguknak. A végén nem csak a seregből, máshonnan is leszerelik őket.
Circum dederum me... énekelte. A mögötte állók megborzongtak, nem mind hallhatta korábban az énekhangját. Némelyek letérdeltek, mások leszegett fejjel kulcsolták, vagy markolták össze kezeiket. Mikor befejezte, tudva, hogy úgysem tehet más érdemlegeset szerencsétlenekért, sorba fektette őket és sapkájukat arcukra tetette.
- Hadnagy úr, tanító úr, osztályfőnök, maga pap?
- Nem kérem Hant, csupán kántor. Helyesebben kántor is volnék és vagyok civilben. Az előbbi csend, amire úgy rácsodálkoztam, nagyon megváltozott, Püspöki irányából fegyverropogást hallok. Libasorban menjünk és minden váratlan robbanásnál parancs nélkül vágódjanak hasra!
- Október nyolcadika van, hadnagy úr! Már megérkeztek volna?
- Értesüléseim szerint ez lehetetlen, de ott a nagy de...
A híd sarkánál kisebb SS menetoszlopnak áttisztelgett, majd balra kanyarodással, a villamos sínek mentén, már a túlsó oldalon elindultak a kijelölt vizsgálandó helyszínek felé.
Nagyon csendesen figyelem az eseményeket, hagyom, hadd menjenek, hiszen külső szemlélővé váltam. Még jó, hogy a körülöttem rohangálók, kiabálók illetve lövöldözők hetven éve nem kerülhetnek velem fizikai kapcsolatba és persze én sem velük.
Érdekes, minden őrnagy ilyen pufók, nagyfejű, ruganyos, mint ez is… Ha megdobják egy kővel, az lepattan róla és sírva fakad a földön, olyan kemény húsú. Az igaz, hogy a honvédő pályán szolgálóknak jobb, ha ilyen adottságaik vannak. Igaz a golyóbisok nem fognak megütközve lepattogzani róluk, de mégiscsak könnyebb.
Hirtelen jó néhány más, nehezen azonosítható helyszínre is belátok, ahol mindenféle egyenruhában, nehezen azonosítható, úgynevezett elesettek szegélyezik az utakat. Ahogy így teljes megrökönyödéssel közelről nézem őket, az az egy biztos, hogy nem botlottak fel… Már nem is tudok haragudni egyikre sem, mert legyen bármilyen színű az a nyavalyás uniformis, túlnyomó többségük nem önszántából húzta magára. Ki akar étlen, szomjan, golyózáporban naphosszat menetelve, nyomulni, vonulni. Közben egyfolytában szokni a gondolatot, hogy az élete még a levestészta szintjén is alig mozog.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése