Egyre erősödött a harci zaj és egyre közelebbről hallatszott. Takarodó után egy órával hatalmas robbanás remegtette meg a körletté alakított udvart és teljes környékét. Egy kilőtt - mai szóhasználattal föld-föld - rakéta, akkor csak Sztálin orgonának nevezték, hihetetlen pontossággal találta telibe az őrnagy lakosztályát. A falat és ajtót kímélte, udvariasan az ablakon át csapódott be és robbant fel.
Ekkor „reaktiválta” magát igazából a néhány tiszt. A legmagasabb rendfokozatú, egy százados átvette a parancsnokságot. Azonnal riadóztatta az állományt.
Lobogott a tűz, a mennyezet berogyott, a padlástér cserepestől töltötte meg a helyiséget. Óriási, szinte pánikjellegű forgatag kezdődött, vödrökkel oltották a tüzet és rekord gyorsasággal, alig húsz perc alatt felszabadították az omladékot. Keresték az őrnagyot, de szó szerint nyoma sem maradt.
Idegborzoló és egyben hidegrázó, de a hátsó fal üszkös maradványából kiálló apró fémlemezt megtalálták, így a cédula küldhető volt. Sikeresen hárították azt, amit életében nem szeretett, nem kellett a családot lebegtetni semmiféle eltűnéssel.
- Tisztek, tiszthelyettesek hozzám!
Kiáltotta a rászakadt parancsnokságban a százados. A körülményekhez alkalmazkodó alakzattalanság kis csoportja rémülten ordibált.
- Elhallgass – dörögte a levegőbe – nem kívántam parancsnokká válni! Nem jó dolog az, túl sok felelősséggel jár, most is a kinevezés választott engem. Hát jegyezzék meg, Kőhalmi őrnagy urat apámként tiszteltem. Hogy nem fakadok könnyekre csupán azért van, mert mindenfelől azt jelzik, hogy az ellenség elérte a város határát, mostantól teljes a riadókészültség. Maga ott – bökött mutatóujjával nagyapámra – vegyen három embert nem, az egész szakaszát! Itt most háború van! A hídon át lóhalálában rohanjanak a vezérezredes úrhoz, jelentsék a történteket, kérjenek eligazítást! Mondják meg neki, a telefonvezeték valahol megsérült, kérjük, a híradósok sürgősen javítsák ki! Bár éjfél előtt állunk, alázatoson kérem, küldje a lehető legrészletesebb parancsot, mi a teendő, mert lassan veszni látszik minden… Ez a... - megbicsaklott a hangja – Körös és Pece parti Párizs… Nem baj, ha nem tudják mire célzok, de lehet-e veszni hagyni azt, ami...
Itt megfordult.....Tenyerével nekidőlt a közfalnak. Jó néhány mély levegővétel után összeszedte magát és visszafordult.
- Menjenek, többiek, a hármas szakasz kivételével erősítsék a nappali állások helyszínén szolgálókat! Ők pásztázzák végig a város bejáratától a kimenetig a Köröst mindkét oldalt eszeveszett tempóban, két óra múlva jelentést várok!
Az igenisek elhangzása után mindenki futott tenni a kötelességét, azaz parancsot teljesíteni. Az a bizonyos tizenkét tagból álló szakasz, a morajlásban úgy vágtattak át a Szent László hídon, azon, amiről már napok óta tudták, hogy alá van aknázva a többivel együtt, mintha visszafiatalodtak volna.
Ötven körül, vagy afölött már nem olyan egyszerű a rutinrohangálás, s míg a korábbiakban nem figyeltek fel az amúgy szemet szúró jelenségre, most lépten nyomon ütköztek olyan villamoskocsikba, amelyeket véletlenül, vagy szándékosan hagytak a nyílt szakaszokon.
Miközben a többiekkel együtt, lihegve kapkodta a levegőt nagyapám gondolkodott és rájött, a villamoskocsik igen jó útakadályok, többlet lehetőséggel, mert mozgathatóak. A megszokott irányba haladtak, Rulikowski úton, mintha egymás után többször is a temetőbe szeretnének eljutni. Az is igaz, hogy a laktanyák zöme arra volt.
A parancsnokságot elérve, jelszó helyett nagyapám a kapuőr orra alá nyomta az állandó nyílt parancsot. Nem foglalkozott azzal, hogy esetleg átlövi jelszóadás elmaradta miatt. Az átfutotta, tisztelgett és sürgetően intett neki. Emlékezett az útvonalra, végig a folyosón, egyenesen a parancsnoki iroda felé szaporázta.
Meglepő, de négy, öt teremben durrogtak az írógépek. Kopogott és az igenlő válasz megvárása előtt belépett. A tábornok el sem csodálkozott, két oldalt, két felé diktált tovább egy-egy írnoknak. Ők kalamárisba mártott tollszárakkal jegyzeteltek.
- Tábornok úrnak alázatosan jelentem...
- Mondja!
- Tompa százados úr parancsával érkeztem. Kőhalmi őrnagy, a századparancsnokunk elesett.
- Mit mond? Már itt vannak városon belül?
- Alázatosan jelentem, még csak a külvárosok felől érzékeljük a jelenlétet. Telitalálat érte a szállását, melynek következtében csak a, csak a, csak a..., csak a cédula maradt meg belőle...
- Jó barátom volt, kár érte. Miért küldte a százados úr?
- Széleskörű eligazítást kér a teendőkről.
- Mondja meg a százados úrnak, parancsom értelmében az utolsó emberig álljanak ellen, a várost meg kell védeni! Addig ne vonuljanak vissza, amíg erre egyértelmű parancsot nem kapnak!
- Alázatosan jelentem, értettem! Kérek engedélyt lelépni!
- Tűnjön!
A várakozók mellé állt és már indította is őket vissza a városközpont felé. Érezhető volt az utcaseprők hiánya, bokáig gázoltak a lehullott falevelekben, de akkor ez zavarta legkevésbé a fájó őszi változást.
- Nehéz dolgunk lesz, nincs visszavonuló, bár várjuk ki a holnapi napot!
A Zöldfa utca sarkán belerohantak egy arra járőröző Wehrmacht alakulatba, akik rájuk sem hederítettek. A Körös part vibrált, hiszen a folyó vize mindenféle fényeket vert vissza. Már nem lehetett különválasztani az egyes robbanásokat, valahogy az egész egy morgó hangözönné lett.
Nagyapám szélsebesen lejelentkezett.
- Százados úr alázatosan jelentem, az utolsó emberig... Nincs visszavonulás.
- Majd meglátjuk, hadnagy, érkezzen be a felderítésre küldött szakasz. Úgy látszik, miután ahogy az normális itt mi látjuk át a helyzetet, nekünk kell, jelesül nekem döntést hozni. Igaz ugyan, hogy amint én nem tudom mi történik Várad-Velencén, úgy a parancsnok úrtól - csináljon bármilyen sok helyszíni szemlét a város összes irányába, illetve a szakadozó telefonos jelentések alapján - sem várhatjuk el, hogy a főhadiszállásáról képes legyen mindent magára vállalni.
- Alázatosan jelentem, találkoztam Schmidttel, nehezen tudtam közölni vele a történteket. Ujjongott, mert most ő is eltűnt hősi halott átminősülésbe került volna, alig várja hogy... Szerintem ő sem tudja, mit vár és mi sem...
- Hadnagy! Ki adott magának engedélyt a locsogásra? Maga hány éves?
- Alázatosan jelentem ötvennégy.
- A szakasza csupa ilyen aggastyánokból áll ki?
- Alázatosan jelentem, negyvennél fiatalabb nincs.
- Futólépés, a híd Szent László téri oldalára. Ott keressenek, illetve készítsenek fedezéket, védjék a hidat!
- Alázatosan jelentem, értettem!
Hátra arc után, egy intésére rohantak a kijelölt helyre, csak azon morfondírozott, vajon miért, nem a várható érkezés oldalán kell védeniük?
Csend lett, a kialvatlanságtól úgy érezték magukat, mintha egy felfelé zuhogó vízesés fáradt cseppjei volnának. A szalmazsák is elég kényelmetlen vacak, de az izmok és csontok a pokróc alatt egészen jól kipihenték magukat. Az idegrendszer nem volt hajlandó a szétkapkodott alvásban, de a kockakövek
októberi nyirkos felülete nem engedett délceg hősködést.
Egy idő után rájöttek, hogy fölösleges a fedezéknek szánt, jó előre felszedett kockakövek mögött hasalni, amíg igazi nekik szánt puska csövek nem irányulnak feléjük, ezért lábon toporogtak.
Egy katona rohant fel a Nagy híd irányából és szinte kőhajításnyira tőlük rogyott a földre.
- Maga, maga és maga jöjjenek!
Szólt nagyapám, és már borostás, sőt szakállas arccal nyújtották arrafelé a lépéseket. Felismerték a földön fekvőt, az egyik Körös szemlére küldött katona volt. Remegett, mint a nyárfalevél és nem tudott megszólalni. Valami történt vele, ilyen hamar nem lehet kihűlni. Tény, hogy nyári felszerelésük volt, de kicsivel korábban a veríték csorgott róluk és azért nem volt olyan hideg sem. Bronzszobor, sötét arc bámult fölfelé.
Nagyapám megfogta a kezét, elkezdte nyugtatgatni, mint egy kisgyermeket.
- Mi történt fiam? Látom nem vagy sebesült, valami nagyon megrémített…
- Meg, hadnagy úr, nagyon meg... Én vagyok az egyedüli, aki nem sebesültem meg. A többiek már örökre sebekkel maradnak. A Katalin teleppel átellenben kezdődött el, gondolkodni sem volt időnk, hiszen úgy tudtuk és maguk is aszerint értesültek, hogy Székelyhíd irányából jönnek és a város határáig érhettek csupán. Nem hallottak semmit?
- Semmit fiam, vagy túl sokat, mert egyik percben robog a város, a másikban a csend kegyeleti mintaképe.
- Tizennégyen voltunk, tizennégyet lőttek. El tudja képzelni? Sötét van, mind telitalálat volt, kivéve azt, amit nekem szántak… Vagy én lennék az életben hagyott hírmondó?
- Biztosan meghaltak?
- Uram! Elnézést kérek, hadnagy úr! Alázatosan jelentem, én még olyat nem láttam, az összest szeretet küldemény mellkas középen ütötte át őket, de engem nem ért el egyáltalán...
Felsegítették, kettőjükre ráhagyta, hogy kísérjék a szálláshelyre.
- Ember, nagyon vigyázz, így nem léphetsz a százados úr elé, a gyávaság háborúban bűncselekmény!
- Alázatosan jelentem, nem vagyok gyáva.
- Tudom, összeroppantott a halál központosított támadása, de mi most azért vagyunk itt...
- Miért is, hadnagy úr?
- Hogy meghaljunk, vagy legyőzzük a halált.
- De hát vissza kellene vonulni…
- Ezt nem mi döntjük el.
Mire a százados elé ért egészen jól összeszedte magát, már képes volt katonásan összevágni bakancsát és hidegen jelenteni a tényeket.
Úgy tűnik a százados ritka rendes ember volt, talán az őrnagy tanítványa.
- Ezek szerint ellenséges tapogatózás folyik a városban, felmérik a terepet. Készülnünk kell. A következő napok reményeim szerint... – itt megállt –, valahogy majd csak alakulnak... Magát fiam előterjesztem hősi érdemrendre. Most menjen az alagsorba, heveredjen a gulyáságyú mellé, úgysem lőnek már vele. Egy óra szabadságot kap, addig megszervezem a napfelkeltét. Úgy látom túl jól sikerül...
A honvéd tágra meredt szemekkel nézte.
- Na menjen fiam!
Tényleg jó szervező lehetett, vagy költői lélek, mert világosodott. Odakiáltott a kapuőrnek.
- Hozzám!
Az odavágtatott, bár elméletileg nem hagyhatta volna el őrhelyét.
- Hívja össze a többi őrszemet is! Egy órán belül mindenki legyen menet- és harcképes állapotban, megpróbálunk védekezni, védeni, harcolni... Miért is? Na miért, emberek? Hát az életünkért! Már emlékszem, a tábornok úr soha semmilyen szóbeli parancsot nem tekint áthághatatlannak egy bizonyos határ fölött, ám ugyanazt nem fogadja el írásbeli parancsoknál. Én papírt nem kaptam, tehát kezembe pottyant az őrnagy úrnak szánt döntés.
Körbenézett, gondolkodott, a szovjetek Kelet-Poroszországban átlépték a harmadik birodalom határát. Ugyanakkor, a britek Érsekújvárt szőnyeg bombázták pár nappal korábban. A háttérpróbálkozásokról minimális értesülései sem voltak, nem lehettek még a városparancsnoknak sem. Így aztán döntött. Azon a napon aha tőle függ, minden katonáját kimenti. Végiggondolta a visszavonulás legkézenfekvőbb útvonalát Püspökladány irányába, csak attól félt, körbe ne vegyék a várost. Akkor az az abszurd helyzet állhat elő, hogy visszafelé kellene visszavonulni.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése