Ess eső...

A Hold mesél, a tél még csak ugat. Kopaszodva vacognak a fák, a kő pedig nyirkos sárban hempereg. Macskakövön ázó lépteim után sír az ősz utolsó, szállongó pernyéje. Ágak reccsennek, hangjuk tétován száll a szélben. – Gyönyörű vagy ősz, kedvem felcsigázod végleg! – Pörgök, csak pörgök, táncolom el az éjnek zenéjét, s önfeledt lelkem, hol űr feszengjen, – Kedvembe esővel térj, remélj! Szállj édes korosodó levél, szállj a szélnek szárnyán, etesd a földet, hisz sárgulva epekedik már! Gyötrelmes évek, hol, hiszen létünk haza vár?! –  Egyedül én nem fázom, vagyis ázom, de jó így, olyan borzongós és nedves a hideg. Kicsiny kalapom szalagja csiklandozza orromat, orcám, talán tüszizek is mindjárt egyet. Kosaram üresen lóg karomra akasztva, így tipegek tova, a szél nem fújt harasztra. Ez vicc volt. Miért éppen haraszt lenne az otthonom, nem igaz? Persze lehetne az is, attól függ...

– Uhu! Jaj, de szép! – ugrálok örömömben, amikor megpillantom őfelségét egy ipszilon ág hajlatában. Karikát formázok ujjaimból, szám elé helyezem a kört, mit készítettem, mély levegőt veszek, majd: – Hu-húúú, hu-húúú! – Felkacagok hangosan. Olyan jól sikerült újdonsült barátom énekét utánoznom, hogy az rögvest válaszolt is énnekem. – Szia bagoly! – intek neki, azután tovább indul utam. A gyermekotthon falai dalt rejtenek. Az eső, és a néha- néha felerősödő szél zaja sem nyomja el szívbe markoló hangulatát. Karácsony van, csengettyűk szólalnak meg bújósan, szerénykedve. – Boldog karácsony. – Még ma is hallom az ünnep énekét: – Mennyből az angyal... Dehogy van karácsony! – nevetek. Ősz van, nagyon is ősz. A karácsony előszele, hírnöke, ami ide vezeti hozzánk Télapót. Ki szánon zsákjával érkezik, sok finomsággal, játékkal tele, és szétosztja mindnek ki kér belőle, és aki nem. Várom nagyon. Apa azt mondta... Jah, el is felejtettem bemutatni aput és anyut, mert van ám mindkettő. – Hallod élet, vannak szüleim! – Tegnap óta már nem a gyermekotthon a haza vezető út vége, hanem a falu utolsó utcájának, utolsó előtti bájos, tornácos háza. Nádtetővel, kőfallal, borostyánnal. Bo-val, az óangol juhásszal, és feeby-vel a karthauzival. – Ess eső, ess, ne hagyd abba! Ha ez kell a boldogsághoz, ám legyen! – Pörgök, szaladok, labdaként pattogok, sáros vizet fröcskölök cipőmmel, és huncut mosolyt csal felém a Hold. Mást is tesz. Oda- vissza cirógatja a fák borzas koronáját, söpri a reszkető ágakat, hogy téli álomba ringassa mind. Én nem fázom, a család gondolata fűt tán, vagy a remény tüze? Nem számít. – Ess eső, ess, ha kell életem végéig hullj! Telihold van? – Sejtelmesen bújó árnyak vigyázzák lépteim. A kerítés, szúrós tövissel a feje tetején téríti utam. A mozgó, hajladozó ágak, mint megannyi manó árnyéka vetül felém. Mind azért van, hogy őrizzék ébren gyúlt álmaim. Füstölgő kémények, pislogó pilácsok, mézédes sütemény és szeretet. – Szállj eső, hullj arcomra, hiszen boldognak születtem! – A kertkapu nyikorog, ki- be vagdossa az ősz keze. – Megint nem zárták be – Nem szöknek meg (én sem tettem), nincs hová menniük. Szegény Judy, Rob, Ray, Donna, Maria és a többiek. Amint lehet meglátogatom őket. Karácsonykor biztosan. De most élvezem a szabadságom, ők is ezt akarnák. – Ess eső, kérlek, ess nekik is egyszer! Hadd tudják meg mi a család, mi a szeretet. Mi az, amikor haza várnak, amikor kimondhatod anyu, apu, hazajöttem! Majdan üvölthetsz orkán, hasíthatod fülem, cibáld a ruhám és húzhatod hajam, de most még ess eső, kérve kérlek, miért ne lehetne boldog az élet!

Belenézek kosaramba, és meglelem utam során hozzám csapódott sárgásbarna levelem. – Hát te, kicsi gyenge harmat, mivé lettél egy tavasz, nyár, és az őszi évszak alatt? – mosolygom, fülig érő szájjal, miközben tenyeremben tartom, az orrom elé emelve. Azonban egy hirtelen jött fuvallat felkapja kezemből, és a kerítés tövéhez repíti. Kissé összeráncolom homlokomat, aztán megértek mindent. – Ez a sorsod neked is, nekem is! – ismét kacagok, szívből és boldogan. Szökellve ugrálok hazafelé, kosaramat lóbálva, és kiáltom ahogyan a torkomon kifér: Ess eső, ess, minden embernek ess!

... – Hamarosan kanyarodik utam, vajon mi vár rám mögötte?

Kép: John Atkinson Grimshaw - Moonlight After Rain