Sorsomra hagyatva

Fázom. 

Nem tudom mennyi ideje fekszem itt, talán órák, vagy az is lehet, hogy napok óta. Testem a reggeli harmattól nedves. Nem emlékszem pontosan mi történt velem, de nagy a baj. Érzem az alvadt vér rémisztő és undort keltő szagát. A számat nem tudom becsukni, de nyelvemmel kitapintom a csontszilánkokat és a kitört fogaimat. Nyugalom, mindjárt összeszedem magam, hiszen sokszor voltam már szorult helyzetben, annyi mindent megoldottam már egyedül. Levegőt be… hú, ez nagyon fáj, szúr a bordám, biztosan eltörött… és most lassan ki. 

Muszáj, hogy jobb legyen! 

Lábaimat hiába próbálom mozgatni, azok nem engedelmeskednek. Jaj, mi van velem?

Egy kopó közeledik, hallom a lihegését. Még ez is! Hátha nem vesz észre! A szél  nekem kedvez, velem szembe fúj, talán a kutya nem kap szimatot. De igen, léptei közelednek, ugat, zihálását már itt érzem az orrom előtt. Összeszedem minden erőmet, és behúzódom a szederbokor alá. Látom a kutya nyáladzó pofáját, hatalmas tépőfogait, amint csahol, nyüszít, vérszomjasan.

– Hé, Pimasz! Pfúj! Hagyd abba! Mit találtál, te komisz! Nem érünk rá tücsköt fogni, nyomokat keresni! Szilvi vár minket a reggelivel – szól hozzá a férfi, és akkorát ránt a pórázon, hogy a kutya fájdalmasan felnyüszít, majd kénytelen-kelletlen tovább lohol a gazdi mellett.

Micsoda undorító, gyomorfordító talpnyalás! Mindegy, szerencsére ezt megúsztam. 

Próbálok visszagondolni, mi is az utolsó emlékképem? Igen, megvan. A Nap forrón tűzött, és én megláttam őt. Milyen gyönyörű, milyen kívánatos teremtés…

          Hangok, hangokat hallok. Összehúzom magam, lélegzetvisszafojtva meglapulok az ágak alatt, hátha nem vonom magamra a figyelmet.

– Hé, Zoli, várj! Oda nézz, mi van ott! – rikoltja az egyik embergyerek a másiknak.

– Hú! Mi ez? Ilyen rondát még sose láttam. Él még? – kérdezi a kisebbik.

– Nem tudom! Fogjuk meg, és mutassuk meg a többieknek! – válaszol izgatottan a magasabb gyerek.

A fiú keze fenyegetően, könyörtelenül közelít felém. Még néhány centi, és mindjárt eléri a lábam! Ekkor azonban a támadóm fájdalmasan felkiált.

– Jaj! A szedertüskék borzalmasan szúrnak. Tudod mit? Fogd meg te, ha annyira akarod – szól oda a társának sírós hangon.

– Hagyjuk a csudába! Egyébként is, szerintem döglött.

Elmennek.

Hol is tartottam? 

A fájdalom teljesen eltompítja a tudatom, nehezemre esik koncentrálni. Igen, tehát megpillantottam őt. A kis cirmos nőstényt, ahogyan igézően nézett rám zöld szemeivel, kacéran égnek emelte a farkát, illegette magát, kecses, izmos testével hívogatóan előre szaladt. Én, vágytól hajtva, mint az őrült, utána vetettem magam. Ekkor hirtelen, a semmiből, egyszerre csak ott termett az a nagy fekete autó, majd egy koppanás, hosszú repülés, bucskázás a levegőben, sötétség… és fájdalmas ébredés eme szederbokor alatt. Elgázoltak. Semmi kétség.

Most mit tegyek? 

A fájdalom elviselhetetlen, és egyedül vagyok. 

Félek. 

Nem tudom pontosan, hogy mitől, de félek. Utoljára kölyökkoromban reszkettem így. Emlékszem arra a hűvös, nyirkos éjszakára, amikor hideg kezek egy árokba hajítottak. Előtte anyám emlőjén csüngtem, boldogan és elégedetten szenderegtem, majd a következő emlékképem az, hogy a csatorna fenekén, sárban és mocsokban ülök összegubózva. Sírtam, akkor és ott, először és utoljára életemben, keservesen panaszkodtam. Hívtam anyámat, a fajtársaimat, ordítottam értük, de csak a csöndes, koromfekete éjszaka ölelt körül. Kiabáltam, könyörögtem, hangos panaszkodásom eltompította a közeledő léptek zaját. Gyengéd, vékony kéz nyalábolt át, rémületemben kapálóztam, apró körmeimet, puha fogaimat a tejszagú ráncos kézbe mélyesztettem.

– Te, kis Csacsi! Gyere, te szegény pára, jót akarok neked! Ne félj! – súgta a kézhez tartozó meleg hang.

A kedves, gyengéd érintés megnyugtatott, egyébként is, akkorra teljesen kimerültem, nem volt már erőm harcolni. Barátságos, jó szagú otthonba vitt az asszony. Kaptam mindig meleg ételt, italt, ugyanakkor szabad maradhattam. Néha megengedtem, hogy a néni az ölébe vegyen, simogasson. Kedves dorombolásom boldoggá tette a jótevőmet, hálásan vakargatta a fülem tövét. Igazán remekül éltünk együtt!

Egy napon a társam nem kelt föl az ágyból, nem adott ennem, hiába nyávogtam. Bár gyűlölöm a hízelgést és törleszkedést, mégis felmásztam hozzá a heverőre. Kezéhez dörzsöltem a fejemet, megnyaltam az arcát, de az hideg volt és mozdulatlan. Nagyon megijesztett. Olyan volt, mint egy élettelen tárgy. Felugrottam az ablakpárkányra, onnan figyeltem. 

Sokáig ültem ott. 

Bár gyomromat mardosta az éhség, mégsem mentem el egerészni. Egyszerűen nem értettem mi történt az asszonnyal. Sok idő telt el így, majd nyílt az ajtó. Erős, magas emberek jöttek be a pici házba. Barátságom jeléül eléjük rohantam.

– Sicc innen, takarodj! – kiabált egyikük, és csizmás lábával kipenderített a szobából.

Miért? Érthetetlen. Nem tettem semmi rosszat. Felszaladtam hát a kertben álló eperfára, és a lombok rejtekéből leskelődtem. Kisvártatva a két férfi kivitte a nénit a házból, betették egy nagy autóba, majd elmentek. Csak ültem ott fent, a fa tetején, és vártam. Tagjaim elgémberedtek, üres gyomrom nagyokat mordult. Az alkonyatot már az éjszaka váltotta fel, mire leereszkedtem a földre, és a telihold fényében elindultam az előttem álló ismeretlen úton. Sokat éheztem, de jó vadász lettem. Talán a legjobb a környéken. És lám, most itt fekszem tehetetlenül. Hátha segít valaki, talán ők, az emberek. Hiszen olyan bátrak és nagyok, okosak, ügyesek, két lábon járnak, még a kutyát is uralmuk alá hajtják. Meg kell próbálnom! Közelebb kell vonszolnom magamat hozzájuk, oda, ahol ők járnak. A fájdalomnál sokkal nehezebb legyőznöm a félelmemet, de muszáj, nincs már veszteni valóm. A hátsó lábaim bénák, de a mellsőkre támaszkodom, így húzom magamat előre. No, még egy lépés, és még egy. 

Megpihenek kicsit. 

Rettenetesen gyötör a szomjúság, ráadásul a Nap is kegyetlenül tűz.

– Nézd, Anyu, egy szegény beteg cica! – kiáltja a pici lány.

– Ne nyúlj hozzá, nem tudni, mi baja, nehogy megfertőzzön! – figyelmezteti rémülten az asszony a gyereket, és futva menekülnek tőlem.

Nem baj, talán a következő erre haladó ember majd segít. Addig is próbálok pihenni, és valami szépre gondolni.

Milyen nagyszerű nap lehetne ez a mai, ha nem lennék ilyen nyomorult és elesett. Milliónyi izgató szag terjeng a nyári levegőben. A mező egy terített asztal, a fű között húsos, nagy bogarak és egerek szaladnak, a forró köveken óvatlan gyíkok napoznak, a fák alatt elég csendesen meglapulni, máris a szánkba repülnek a szárnyukat próbálgató, tapasztalatlan madárfiókák. Ilyen időben általában jóllakottan heverészek a félárnyékban, vagy a bundámat tisztogatom nagy gonddal.

          Léptek zaja ébreszt fel kábulatomból. Résnyire nyitott pilláim közül kitekintve egy cipő orrát látom. Felkészülök rá, hogy a kopott lábbeli gazdája belém rúg… de nem, csak gyengéden megmozdít. Kinyitom a szemem. Elgyötört arcú férfi áll előttem, piszkos, rongyos ruhában, a szaga rossz, verejtéktől, piszoktól bűzlik. Mégsem félek tőle. Hosszasan néz rám, majd továbbmegy.

Ő sem segít. 

Kezdem elveszíteni a reményt, de már nincs erőm, hogy elvánszorogjak. Kisvártatva a viseltes ruhás ember újra feltűnik, húsfélét tesz elém ócska dobozfedélen tálalva. Milyen jó szaga van! Csodás lenne érezni az ízeket, de törött állkapcsommal nem tudok rágni. Teljesen kiszáradtam. A férfi, mintha csak kitalálná a kívánságom, vizet csöpögtet nyitott számba. Inni nem tudok, de a nyelvemet és ajkaimat hűsíti a folyadék. Milyen jó! Hálás szemmel nézek fel az előttem tornyosuló alakra. Pillantásunk találkozik, összefonódik, úgy látom, mintha ő értene, s megértene engem. Szomorú tekintettel néz rám, óvatosan végigsimítja az oldalam piszkos, kérges tenyerével. Bár érintése fájdalmat okoz, közelsége mégis jólesik. Már nem félek annyira, és nem vagyok egyedül. Olyan biztonságos érzés, mint amikor anyámhoz bújtam. Ő nyalogatta a bundácskám, testével óvott, tudtam, hogy nem eshet bajom. Ez is ilyen érzés. Kicsit elbódít, a fájdalom sem gyötör már annyira elviselhetetlenül. 

          Mire újra feleszmélek, mások állnak előttem, egy apuka a gyerekével.

– Apa! Szerinted mi baja lehet a cicának? – kérdezi a fiúcska.

– Nem tudom, Kicsim, de nagyon beteg.

– Apa! Segítsünk rajta, kérlek! Vigyük el orvoshoz!

– Majd elviszi a gazdája! – gyere, menjünk haza, anya vár.

– De Apa, hiszen látod, hogy szegénynek nincs gazdája! Ő egy kóbor cica.

– Akkor majd segít rajta valaki más. Nem a mi dolgunk.

– De nem lehetnénk mi, az a Valaki? Kérlek! – könyörög makacsul a gyerek.

– Meg sem tudjuk fogni, s egyébként sem ismerek a közelben állatorvost!

– Ő nem tud elszaladni, nézz csak rá, könnyen a karomba tudnám venni! – sír a gyerek.

– Hidd el, én is nagyon sajnálom szegényt, de nem tehetünk semmit. Senki nem tud már rajta segíteni.

– Apu, az nem lehet, hogy valakit így sorsára hagyjanak! Könyörgöm, ne engedd! – erősködik már ordítva a fiú.

– Nem vehetjük magunkra mindenki gondját, Drágám! – szól lemondóan az apa, és kézen fogja a gyereket.

A fiú belefárad az egyenlőtlen és reménytelen vitába, engedelmeskedik a felnőtt akaratának, megadóan hagyja, hogy apja elvonszolja tőlem. Zokogva néz vissza rám, kis kezével integet.

– Ne sírj, Kölyök, ne légy szomorú! Te mindent megtettél, talán apádnak igaza van. Rendes kis emberpalánta vagy! Hidd el, egyre könnyebb lesz… – szólok a fiúcska után hang nélkül.

          Igazán szép életem volt! Szép és szabad élet!

Nini, megint ott kelleti magát az a szép cirmos.

– Várj! – kiáltok utána. – Várj, száguldjunk együtt!

Ő varázslatos szemeivel visszapillant rám. Béna lábaim hirtelen újra megelevenednek, erőre kapnak, izmaim megfeszülnek, ahogyan utána iramodom. Megint tudok futni, megrázom magam, szaladok boldogan a nőstény után, már… 

mindörökké szabadon…