2015. január 18., vasárnap

Fagyos szerelem

with 0 Comment


Mínusz 20 fok nem éppen ideális hőmérséklet az alig tizenhat éves szerelmes fiataloknak, akik hosszas városbeli andalgás után értek a leányka szülői háza közvetlen közelébe, amúgy nagykabátok által gátoltan ismerkedve. Ez gyakorlatilag az első pillanatok után elvesztette realitását, így a központban elkezdett andalgás mintájára, háztömböket megkerülő, sétának nevezett olvadozásba kezdtek, nyolc-tíz méterenként megállva, nagykabátostól egymásba gabalyodva. Hiába perzselt mindkettőjük belsejében kohóhőfokon a vágy, azt a nyavalyás nagyon sok mínuszfokot semekkora területen nem volt képes átmelegíteni. Szívük-lelkük izzott, ereikben a vér forróbb volt a gejzír kisugározta termálvíznél, mindennel foglalkoztak, csak a pontos idővel nem. Időnként azt is elfelejtették, hogy éjszaka van vagy nappal, bár a sötétségtől és a csendtől ez elég nyilvánvaló volt. Csak nézték egymást, beszélgettek, mosolyogtak, majd nagykabátjaikkal újra meg újra összegabalyodtak. Egy idő után valami sokadik érzés eljuttatta a lány agyához, a szív forrását legyőzve, hogy a szülei a leeresztett redőny résein keresztül ideges és aggódó szemekkel, mintegy telepatikusan próbálják értésére adni: órák óta a házon belül volna a helye. Nehéz elválás volt, olyan mintha egy életre kellett volna kettészakadniuk, de menni kellett.
A fiúban az idegeket és ereket forraló vágy nem sokat csitult. Órájára pillantva döbbent rá, hogy az éjszaka közepén ugyanolyan aggódás közepette várják a város távolabbi pontján szülei, mint a lányt. Vágtában indult a folyó irányába, egy pillanat alatt lelőtte még az elméleti lehetőségét is az első hídig történő eljutásnak, amivel legalább egy órát került volna: a folyó betonszilárd jegére bízta magát. Rohantában, hogy el ne csússzon, a fagyott hó segítette bakancsait, amelyek annyit süppedtek minden lépéskor, hogy az egyensúlyvesztéstől nem kellett félnie. Mire a folyópartig ért, a csikorgó fagy némileg lejjebb csavarta a felajzott vágyak lámpását; a futástól kipirult arccal, a fagyos szél kíméletlen és kéretlen további hűsítésével, végigfeküdt a gátoldalon, és mint szánkó csúszott le a vízszintig. A jégre taposott és elindult. Három, négy próbaruganyozás után a biztonságot tökéletesnek gondolta. Sietett. Jó messze volt már a parttól, amikor átvillant az agyán, hogy valahol ebben a magasságban a túlparton kanálisbemenet van, meleg lét ömlesztve a folyóba; nappal a hó és jég láthatatlanul elrejtette a szemek elől azt a helyet. Csak minimálisan aggódott, mert ismerte a környéket, következésképpen félnivalója nem lehet. Ám, ez a percnyi biztonságérzet a mélyben megroppant. Közeledett a folyó közepe felé és mikor a hó és jég által felerősített fényviszonyok mellett, az éjszaka síri csendjében, sikoltó nyikorgást hallott bakancsa alatt, a hang a szívébe nyikordult. Egyáltalán nem érzett már biztos talajt – jég formájában – a lábai alatt. "Remek úszó vagyok, semmi gond nem lehet", ez az ostoba gondolat is, ahogy született, úgy halt meg benne. Ismeretei szerint sehol máshol nem olyan mély a víz, mint épp itt. A jég alá merülve, ha nem is hal meg azonnal, de a léket még egyszer meg nem találja, ha mégis onnan egyedül ki nem jön. Visszatérni már nem szabad, a túlpart éppen olyan messze van, mint ahonnan indult. Megállni sem, hiszen a súly minél tovább van egy adott ponton, annál nagyobb megterhelést jelent az elvékonyodott jégrétegre, és végül túlságosan sietni sem szabad, mert az erős lépés ugyanezt eredményezi.
Mialatt határozottan, nem túl gyorsan, nem túl lassan haladt, minden egyes lépésnél nyüszítő jégnyikorgás emlékeztette, nem biztos, hogy jól döntött. Olyan szívesen lett volna a parton. Azért az egy órányi nyereségért nincs az az ego, amelyik még egyszer saját magára erőltette volna a folyón átkelés képtelen gondolatát. Roppant és nyikorgott, sziszegett a jég a talpa alatt. Közeledett, érzékelte, hogy ismét szilárd, már nem ropog, nem recseg, nem sír. Megnyugodott, ám nyugalma ismét szertefoszlott, amikor a bakancsa sarkig süllyedt a jégbe. Enyhe gőzölgést vélt felfedezni a túlsó gát alján. Rádöbbent, hogy egyenesen a kanális bejáratának tart. Óvatosan megfordult, nyolc, tíz lépést hátrált, amíg ismét biztonságosnak nem érezte a jeget, majd elindult a folyásnak felfelé. Semmi kedve nem volt további hősködéssel kockára tenni bármit is, túl nagy a vesztenivaló. Ötven métert gyalogolt kemény jégen, mikor balra fordulva eljutott a partig. Négykézláb mászott fel a gát tetejére, vett egy nagy levegőt, és egy rövidtávfutó sebességével, vágtában elindult haza.
Megint tanult valamit, és megint megmenekült.



0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.