Hárman ültek a kisváros fagyizója előtt kihelyezett padon, éppen úgy, ahogy minden délután a fecskék a villanypózna drótjain. Irie, Sofie és Franny jobb dolguk nem lévén, hiszen már évek óta nyugdíjasok voltak, minden második napon ide ültek ki beszélgetni, a kedves kis fagyizó muffin mintás cégérje alá, ahová melegebb tavaszi napokon olyan szépen odasütött a nap, hogy az ember szíve is azon nyomban felmelegedett.
Irie nagy széles karimájú kalapot viselt, és arckifejezése még mosolygás közben is inkább tűnt fintornak, mint kedvességnek. De nem csak az arca, a szíve is épp ilyen becsmérlően tekintett mindenkire, akinek a kisváros utcáit koptatták cipőtalpai. Hármuk közül ő volt az, akinek már nem volt férje, s mégsem bánta, hiszen főleg a halála után rászakadt kisebb vagyon kárpótolta mindazért, amit életében kibírt. Nem szerelemből házasodott, ahogy a korában nagyon sokan, s a ráncok az arcán hűen tükrözték jellemének kemény és öncélú vonásait.
Sofie és Franny csendesebb, ám pletykára éhes, kedves öreg hölgyek voltak, akik mégiscsak szerették megvitatni a kisváros „nagy híreit”. Hiszen amikor férjük azzal vádolta őket „Megint csak pletykálkodtok odakinn a fagyizó előtt, jobb tennétek, ha inkább itthon maradnátok.”- ők azt feleltél, amiben már előre megegyeztek, hogy politikáról beszélnek, receptekről, a gyermekeiktől, így hát semmi kivetnivalót nem találhat benne még a férjük sem. Eleinte arra is gondoltak, hogy a témák között a sportot is felhozzák, de úgy gondolták azt már nem hinnék el, vagy ne adj’ isten kedvet kapnának, hogy velük tartsanak. Nem mintha bármelyikük is elhitte volna, de jól esett a lelküknek, hogy legalább ők azt gondolták meggyőzték őket.
Tulajdoképpen volt szó politikáról is, a „hallottad, hogy annak a politikusnak milyen fiatal felesége van? Láttam a múltheti újságban, egy kivágott ruhában, az a szégyentelen férfi le sem vette a szemét a melleiről”-beszélgetések persze nem túl szigorúan véve kapcsolódtak a témához, és így az sem volt hazugság, amit a férjeiknek állítottak. A receptek cserélésébe pláne nem szólhatnak bele, hiszen mindegyik szerette a hasát, nem bánták ha új, finomabbnál finomabb ételek kerültek az asztalra. A gyerekeiről meg úgyis minden anya beszél, ezzel még a férfiak is tisztában lehettek.
- Emlékeztek, amikor még összejártunk esténként kártyázni?- kérdezte Sofie.
- Emlékszem, bár sosem értettem ezekhez. Mindig én vesztettem, s még a szabályokat is nehezemre esett megjegyezni.- válaszolta Franny.
- A ti játékaitok semmik ahhoz képest, amiket Frank játszott a kaszinókban ahova járt.- csatlakozott Irie is.
- A te férjed kaszinóba járt? – kérdezék kórusban, s arra gondoltak, hogy az ő férjeik még csak újságban is alig láttak kaszinókat is, nemhogy jártak volna benne.
- Általában nyert, de amikror veszített akkor költöztünk ebbe a kisvárosban.
- Emlékszem, amikor idejöttetek. Szemtelenül fiatalok voltunk, és te voltál a téma az egész városban. Mindenhol összesúgtak, hogy „Láttátok azt a madame-ot nagy kalapjában meg a magassarkú cipőjében?”. Senki nem tudta honnan érkeztetek.- mondta Franny.
- Igen, igen és azt is mondták, hogy a férjed egy gavallér s azért jöttetek a kisvárosba, mert családot szeretnétek alapítani.- csatlakozott az előtte szólóhoz Sofie is.
- Azóta sincs gyerekem, de kellene a fenének, hát nem jól megvagyok én egymagam is?- horkant fel Irie.
- Éppen a minap láttam idejönni egy nőt, a szomszédomnak lehet valakije. Talán a barátnője, vagy rokona, de éppen úgy nézett ki, mint te akkoriban, csak neki hosszú műkörme is volt, és méregdrágának tűnő telefonja.
- Jaj, úgy veszik ezek a telefont, mint a levegőt, csak persze jó drágán. Talán az összes ruhán nincs annyi, mint ahány alsóneműjük ezeknek van. –válaszolt Franny.
- Dehát más az élet, mint akkoriban, amikor mi éltük a magunk részét.- folytatta Sofie.
- Az élet mindig más lesz, gondold el a mi gyerekeinket.
- Látod éppen ezért nem szültem gyereket, minek erre a világra gyereket szülni? Régen sem volt jobb, most sem az, egyre csak rosszabb lesz. Ez a fiatal fiú, ez a Dany, na annak is olyan felesége van, hogy semmi se csinál. Azt mondják naphosszat otthon ül és annyi. Étteremben esznek, és mosodában mosatnak. – folytatta Irie.
- Erről én is hallottam, de azt mondják rendes asszony az, csak hát megtehetik. Aki meg megteheti, úgy gondolja minek is spórolna.
- Bizony, ez már csak így megy. S azt hallották, hogy bezárták a Szeder utcában a húsboltot?
- Bezárták? Ne mondja. Na és miért?
- Azt mondták kijöttek ellenőrizni, és megbüntették őket. Valami higiéniai dolog nem volt rendben.
- Pedig milyen rendes embernek tűnt az a hentes... na látja ezért nem eszem én mások süteményeiből. Ki tudja, hogyan vezetik otthon a háztartást, és milyen baktériumot kap tőlük az ember. Én vendégségben sem ettem sosem ilyeneket. – mondta fennhangon és kissé utálkozva Irine.
- Kedves Irie, ez már paranoia. Nem kapsz el csak úgy betegségeket egy képviselő fánktól.
- Ha valaki rosszul csinálja bele is halhatok.- húzta fel az orrát gőgösen a nő.
A beszélgetést egy kedves idős úr szavai szakították félbe:
- Jó napot hölgyek! Milyen szép napunk van ma is.
- Drága Miller úr. De régen láttuk.
- Mindig öröm, ha összefutok magukkal. Hát mire várnak itt kint? Hogyhogy nem bent teáznak vagy süteményt esznek?
- Jobb itt a napon, meg a süteménytől egyébként is meghalhatunk, ugye Irie?- kuncogott fel Franny és Sofie.
- Talán most az egyszer kivételt tehetek.- felelte Irie.
- Hát ha nem bánják, én mégiscsak meghívom magukat egy süteményre. Éppen fűszereket hoztam a lányomnak a boltba.
- Ó, a maga lánya dolgozik itt?- kérdezte Irie érdeklődve.
- Igen, már több mint egy hónapja. Nem látták?
- Nem, hiszen sosem megyünk be, általában csak itt kint ülünk és beszélgetünk.
- Na, akkor csak kerüljenek beljebb, hadd hívjam meg magukat egy süteményre vagy teára. Pralinét is választhatnak ám, a lányom nagyon finomakat készít.
Mind a hárman felálltak a padról s megigazították hosszú szoknyájukat, majd elindultak az ajtó felé, Miller úrral az élen, aki készségesen előre engedte az elől haladó Iriet majd a többieket is. Irienak le kellett vennie a kalapját, mert olyan széles volt a karimája, hogy nem fért be az ajtókerettől. A többiek jót kuncogtak rajta, ő pedig ugyanolyan méltósággal haladt előre, mint 50 éve, amikor ideköltözött. Ugyanaz a harcos szellem és szenvedély lobogott a szemében, amelyet bár mély barázdák futottak körül, mégis fiatalossá váltak Miller úr megjelenése nyomán.
- Nos hölgyeim válasszanak a sütemények közül nyugodtan, ami csak tetszik.- ajánlotta Miller úr, és egy csókot nyomott a lánya arcára, amikor üdvözölte.
- Milyen kedves ember.- mondta Franny és oldalba bökte Iriet.
- Minek bökdösöl Franny? Valóban az, de ettől még nem kell lökdösődni. Jut sütemény mindenkinek.
- Mintha a sütemény érdekelte volna. Téged se a sütemény érdekel, hanem inkább Miller úr.
- Hova gondoltok? Hetven évesen minek parádézzon már az ember?
- Pedig Miller úr határozottan szemet vetett rád.
- És ne feledjük el, ő mégiscsak egy gavallér. Bár a lánya egy süteményboltban dolgozik, és tudjuk, hogy te hírhedten félsz a süteményektől.
- Jaj ne butáskodjatok. – mondta Irie és öreges vonásait elöntötte az arcpír.
- Hölgyeim, mit hozhatok?- érkezett oda a pultból Miller lánya.
- Én egy krémest szeretnék.
- Egy fánkot kérek köszönöm.
- Én csak egy teát.
- Kedveském, maga hogy hogy csak teát kér?- jött oda Miller út tüsténkedve Irie mellé. – Na várjon, hozok magának egy pralinét, ha megengedi.
- Ó ugyan, Miller úr, igazán megleszek a teával is.
- Ugyan ugyan, dehogyis, máris hozom.
Miller úr elsietett, s a három idős hölgy a rendelésükre várva, újra csacsogni kezdtek, amikor Irie-ra néztek, újra mindannyian kuncogó, cserfes, fiatal tizenéveseknek érezték magunkat, akik éppen most akartak barátot fogni kedves barátnőjüknek. Mert hiszen mindaddig, amíg lelkében fiatal az ember, nem öregedhet meg soha.
Irie nagy széles karimájú kalapot viselt, és arckifejezése még mosolygás közben is inkább tűnt fintornak, mint kedvességnek. De nem csak az arca, a szíve is épp ilyen becsmérlően tekintett mindenkire, akinek a kisváros utcáit koptatták cipőtalpai. Hármuk közül ő volt az, akinek már nem volt férje, s mégsem bánta, hiszen főleg a halála után rászakadt kisebb vagyon kárpótolta mindazért, amit életében kibírt. Nem szerelemből házasodott, ahogy a korában nagyon sokan, s a ráncok az arcán hűen tükrözték jellemének kemény és öncélú vonásait.
Sofie és Franny csendesebb, ám pletykára éhes, kedves öreg hölgyek voltak, akik mégiscsak szerették megvitatni a kisváros „nagy híreit”. Hiszen amikor férjük azzal vádolta őket „Megint csak pletykálkodtok odakinn a fagyizó előtt, jobb tennétek, ha inkább itthon maradnátok.”- ők azt feleltél, amiben már előre megegyeztek, hogy politikáról beszélnek, receptekről, a gyermekeiktől, így hát semmi kivetnivalót nem találhat benne még a férjük sem. Eleinte arra is gondoltak, hogy a témák között a sportot is felhozzák, de úgy gondolták azt már nem hinnék el, vagy ne adj’ isten kedvet kapnának, hogy velük tartsanak. Nem mintha bármelyikük is elhitte volna, de jól esett a lelküknek, hogy legalább ők azt gondolták meggyőzték őket.
Tulajdoképpen volt szó politikáról is, a „hallottad, hogy annak a politikusnak milyen fiatal felesége van? Láttam a múltheti újságban, egy kivágott ruhában, az a szégyentelen férfi le sem vette a szemét a melleiről”-beszélgetések persze nem túl szigorúan véve kapcsolódtak a témához, és így az sem volt hazugság, amit a férjeiknek állítottak. A receptek cserélésébe pláne nem szólhatnak bele, hiszen mindegyik szerette a hasát, nem bánták ha új, finomabbnál finomabb ételek kerültek az asztalra. A gyerekeiről meg úgyis minden anya beszél, ezzel még a férfiak is tisztában lehettek.
- Emlékeztek, amikor még összejártunk esténként kártyázni?- kérdezte Sofie.
- Emlékszem, bár sosem értettem ezekhez. Mindig én vesztettem, s még a szabályokat is nehezemre esett megjegyezni.- válaszolta Franny.
- A ti játékaitok semmik ahhoz képest, amiket Frank játszott a kaszinókban ahova járt.- csatlakozott Irie is.
- A te férjed kaszinóba járt? – kérdezék kórusban, s arra gondoltak, hogy az ő férjeik még csak újságban is alig láttak kaszinókat is, nemhogy jártak volna benne.
- Általában nyert, de amikror veszített akkor költöztünk ebbe a kisvárosban.
- Emlékszem, amikor idejöttetek. Szemtelenül fiatalok voltunk, és te voltál a téma az egész városban. Mindenhol összesúgtak, hogy „Láttátok azt a madame-ot nagy kalapjában meg a magassarkú cipőjében?”. Senki nem tudta honnan érkeztetek.- mondta Franny.
- Igen, igen és azt is mondták, hogy a férjed egy gavallér s azért jöttetek a kisvárosba, mert családot szeretnétek alapítani.- csatlakozott az előtte szólóhoz Sofie is.
- Azóta sincs gyerekem, de kellene a fenének, hát nem jól megvagyok én egymagam is?- horkant fel Irie.
- Éppen a minap láttam idejönni egy nőt, a szomszédomnak lehet valakije. Talán a barátnője, vagy rokona, de éppen úgy nézett ki, mint te akkoriban, csak neki hosszú műkörme is volt, és méregdrágának tűnő telefonja.
- Jaj, úgy veszik ezek a telefont, mint a levegőt, csak persze jó drágán. Talán az összes ruhán nincs annyi, mint ahány alsóneműjük ezeknek van. –válaszolt Franny.
- Dehát más az élet, mint akkoriban, amikor mi éltük a magunk részét.- folytatta Sofie.
- Az élet mindig más lesz, gondold el a mi gyerekeinket.
- Látod éppen ezért nem szültem gyereket, minek erre a világra gyereket szülni? Régen sem volt jobb, most sem az, egyre csak rosszabb lesz. Ez a fiatal fiú, ez a Dany, na annak is olyan felesége van, hogy semmi se csinál. Azt mondják naphosszat otthon ül és annyi. Étteremben esznek, és mosodában mosatnak. – folytatta Irie.
- Erről én is hallottam, de azt mondják rendes asszony az, csak hát megtehetik. Aki meg megteheti, úgy gondolja minek is spórolna.
- Bizony, ez már csak így megy. S azt hallották, hogy bezárták a Szeder utcában a húsboltot?
- Bezárták? Ne mondja. Na és miért?
- Azt mondták kijöttek ellenőrizni, és megbüntették őket. Valami higiéniai dolog nem volt rendben.
- Pedig milyen rendes embernek tűnt az a hentes... na látja ezért nem eszem én mások süteményeiből. Ki tudja, hogyan vezetik otthon a háztartást, és milyen baktériumot kap tőlük az ember. Én vendégségben sem ettem sosem ilyeneket. – mondta fennhangon és kissé utálkozva Irine.
- Kedves Irie, ez már paranoia. Nem kapsz el csak úgy betegségeket egy képviselő fánktól.
- Ha valaki rosszul csinálja bele is halhatok.- húzta fel az orrát gőgösen a nő.
A beszélgetést egy kedves idős úr szavai szakították félbe:
- Jó napot hölgyek! Milyen szép napunk van ma is.
- Drága Miller úr. De régen láttuk.
- Mindig öröm, ha összefutok magukkal. Hát mire várnak itt kint? Hogyhogy nem bent teáznak vagy süteményt esznek?
- Jobb itt a napon, meg a süteménytől egyébként is meghalhatunk, ugye Irie?- kuncogott fel Franny és Sofie.
- Talán most az egyszer kivételt tehetek.- felelte Irie.
- Hát ha nem bánják, én mégiscsak meghívom magukat egy süteményre. Éppen fűszereket hoztam a lányomnak a boltba.
- Ó, a maga lánya dolgozik itt?- kérdezte Irie érdeklődve.
- Igen, már több mint egy hónapja. Nem látták?
- Nem, hiszen sosem megyünk be, általában csak itt kint ülünk és beszélgetünk.
- Na, akkor csak kerüljenek beljebb, hadd hívjam meg magukat egy süteményre vagy teára. Pralinét is választhatnak ám, a lányom nagyon finomakat készít.
Mind a hárman felálltak a padról s megigazították hosszú szoknyájukat, majd elindultak az ajtó felé, Miller úrral az élen, aki készségesen előre engedte az elől haladó Iriet majd a többieket is. Irienak le kellett vennie a kalapját, mert olyan széles volt a karimája, hogy nem fért be az ajtókerettől. A többiek jót kuncogtak rajta, ő pedig ugyanolyan méltósággal haladt előre, mint 50 éve, amikor ideköltözött. Ugyanaz a harcos szellem és szenvedély lobogott a szemében, amelyet bár mély barázdák futottak körül, mégis fiatalossá váltak Miller úr megjelenése nyomán.
- Nos hölgyeim válasszanak a sütemények közül nyugodtan, ami csak tetszik.- ajánlotta Miller úr, és egy csókot nyomott a lánya arcára, amikor üdvözölte.
- Milyen kedves ember.- mondta Franny és oldalba bökte Iriet.
- Minek bökdösöl Franny? Valóban az, de ettől még nem kell lökdösődni. Jut sütemény mindenkinek.
- Mintha a sütemény érdekelte volna. Téged se a sütemény érdekel, hanem inkább Miller úr.
- Hova gondoltok? Hetven évesen minek parádézzon már az ember?
- Pedig Miller úr határozottan szemet vetett rád.
- És ne feledjük el, ő mégiscsak egy gavallér. Bár a lánya egy süteményboltban dolgozik, és tudjuk, hogy te hírhedten félsz a süteményektől.
- Jaj ne butáskodjatok. – mondta Irie és öreges vonásait elöntötte az arcpír.
- Hölgyeim, mit hozhatok?- érkezett oda a pultból Miller lánya.
- Én egy krémest szeretnék.
- Egy fánkot kérek köszönöm.
- Én csak egy teát.
- Kedveském, maga hogy hogy csak teát kér?- jött oda Miller út tüsténkedve Irie mellé. – Na várjon, hozok magának egy pralinét, ha megengedi.
- Ó ugyan, Miller úr, igazán megleszek a teával is.
- Ugyan ugyan, dehogyis, máris hozom.
Miller úr elsietett, s a három idős hölgy a rendelésükre várva, újra csacsogni kezdtek, amikor Irie-ra néztek, újra mindannyian kuncogó, cserfes, fiatal tizenéveseknek érezték magunkat, akik éppen most akartak barátot fogni kedves barátnőjüknek. Mert hiszen mindaddig, amíg lelkében fiatal az ember, nem öregedhet meg soha.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése