Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2015. január 18., vasárnap

Kisvárosi élet

with 0 Comment


Hárman ültek a kisváros fagyizója előtt kihelyezett padon, éppen úgy, ahogy minden délután a fecskék a villanypózna drótjain. Irie, Sofie és Franny jobb dolguk nem lévén, hiszen már évek óta nyugdíjasok voltak, minden második napon ide ültek ki beszélgetni, a kedves kis fagyizó muffin mintás cégérje alá, ahová melegebb tavaszi napokon olyan szépen odasütött a nap, hogy az ember szíve is azon nyomban felmelegedett.
    Irie nagy széles karimájú kalapot viselt, és arckifejezése még mosolygás közben is inkább tűnt fintornak, mint kedvességnek. De nem csak az arca, a szíve is épp ilyen becsmérlően tekintett mindenkire, akinek a kisváros utcáit koptatták cipőtalpai. Hármuk közül ő volt az, akinek már nem volt férje, s mégsem bánta, hiszen főleg a halála után rászakadt kisebb vagyon kárpótolta mindazért, amit életében kibírt. Nem szerelemből házasodott, ahogy a korában nagyon sokan, s a ráncok az arcán hűen tükrözték jellemének kemény és öncélú vonásait.
Sofie és Franny csendesebb, ám pletykára éhes, kedves öreg hölgyek voltak, akik mégiscsak szerették megvitatni a kisváros „nagy híreit”. Hiszen amikor férjük azzal vádolta őket „Megint csak pletykálkodtok odakinn a fagyizó előtt, jobb tennétek, ha inkább itthon maradnátok.”- ők azt feleltél, amiben már előre megegyeztek, hogy politikáról beszélnek, receptekről, a gyermekeiktől, így hát semmi kivetnivalót nem találhat benne még a férjük sem. Eleinte arra is gondoltak, hogy a témák között a sportot is felhozzák, de úgy gondolták azt már nem hinnék el, vagy ne adj’ isten kedvet kapnának, hogy velük tartsanak. Nem mintha bármelyikük is elhitte volna, de jól esett a lelküknek, hogy legalább ők azt gondolták meggyőzték őket.
Tulajdoképpen volt szó politikáról is, a „hallottad, hogy annak a politikusnak milyen fiatal felesége van? Láttam a múltheti újságban, egy kivágott ruhában, az a szégyentelen férfi le sem vette a szemét a melleiről”-beszélgetések persze nem túl szigorúan véve kapcsolódtak a témához, és így az sem volt hazugság, amit a férjeiknek állítottak. A receptek cserélésébe pláne nem szólhatnak bele, hiszen mindegyik szerette a hasát, nem bánták ha új, finomabbnál finomabb ételek kerültek az asztalra. A gyerekeiről meg úgyis minden anya beszél, ezzel még a férfiak is tisztában lehettek.
-    Emlékeztek, amikor még összejártunk esténként kártyázni?- kérdezte Sofie.
-    Emlékszem, bár sosem értettem ezekhez. Mindig én vesztettem, s még a szabályokat is nehezemre esett megjegyezni.- válaszolta Franny.
-    A ti játékaitok semmik ahhoz képest, amiket Frank játszott a kaszinókban ahova járt.- csatlakozott Irie is.
-    A te férjed kaszinóba járt? – kérdezék kórusban, s arra gondoltak, hogy az ő férjeik még csak újságban is alig láttak kaszinókat is, nemhogy jártak volna benne.
-    Általában nyert, de amikror veszített akkor költöztünk ebbe a kisvárosban.
-    Emlékszem, amikor idejöttetek. Szemtelenül fiatalok voltunk, és te voltál a téma az egész városban. Mindenhol összesúgtak, hogy „Láttátok azt a madame-ot nagy kalapjában meg a magassarkú cipőjében?”. Senki nem tudta honnan érkeztetek.- mondta Franny.
-    Igen, igen és azt is mondták, hogy a férjed egy gavallér s azért jöttetek a kisvárosba, mert családot szeretnétek alapítani.- csatlakozott az előtte szólóhoz Sofie is.
-    Azóta sincs gyerekem, de kellene a fenének, hát nem jól megvagyok én egymagam is?- horkant fel Irie. 
-    Éppen a minap láttam idejönni egy nőt, a szomszédomnak lehet valakije. Talán a barátnője, vagy rokona, de éppen úgy nézett ki, mint te akkoriban, csak neki hosszú műkörme is volt, és méregdrágának tűnő telefonja.
-    Jaj, úgy veszik ezek a telefont, mint a levegőt, csak persze jó drágán. Talán az összes ruhán nincs annyi, mint ahány alsóneműjük ezeknek van. –válaszolt Franny.
-    Dehát más az élet, mint akkoriban, amikor mi éltük a magunk részét.- folytatta Sofie.
-    Az élet mindig más lesz, gondold el a mi gyerekeinket.
-    Látod éppen ezért nem szültem gyereket, minek erre a világra gyereket szülni? Régen sem volt jobb, most sem az, egyre csak rosszabb lesz. Ez a fiatal fiú, ez a Dany, na annak is olyan felesége van, hogy semmi se csinál. Azt mondják naphosszat otthon ül és annyi. Étteremben esznek, és mosodában mosatnak. – folytatta Irie.
-    Erről én is hallottam, de azt mondják rendes asszony az, csak hát megtehetik. Aki meg megteheti, úgy gondolja minek is spórolna.
-    Bizony, ez már csak így megy. S azt hallották, hogy bezárták a Szeder utcában a húsboltot?
-    Bezárták? Ne mondja. Na és miért?
-    Azt mondták kijöttek ellenőrizni, és megbüntették őket. Valami higiéniai dolog nem volt rendben.
-    Pedig milyen rendes embernek tűnt az a hentes... na látja ezért nem eszem én mások süteményeiből. Ki tudja, hogyan vezetik otthon a háztartást, és milyen baktériumot kap tőlük az ember. Én vendégségben sem ettem sosem ilyeneket. – mondta fennhangon és kissé utálkozva Irine.
-    Kedves Irie, ez már paranoia. Nem kapsz el csak úgy betegségeket egy képviselő fánktól.
-    Ha valaki rosszul csinálja bele is halhatok.- húzta fel az orrát gőgösen a nő.
A beszélgetést egy kedves idős úr szavai szakították félbe:
-    Jó napot hölgyek! Milyen szép napunk van ma is.
-    Drága Miller úr. De régen láttuk.
-    Mindig öröm, ha összefutok magukkal. Hát mire várnak itt kint? Hogyhogy nem bent teáznak vagy süteményt esznek?
-    Jobb itt a napon, meg a süteménytől egyébként is meghalhatunk, ugye Irie?- kuncogott fel Franny és Sofie.
-    Talán most az egyszer kivételt tehetek.- felelte Irie.
-    Hát ha nem bánják, én mégiscsak meghívom magukat egy süteményre. Éppen fűszereket hoztam a lányomnak a boltba.
-    Ó, a maga lánya dolgozik itt?- kérdezte Irie érdeklődve.
-    Igen, már több mint egy hónapja. Nem látták?
-    Nem, hiszen sosem megyünk be, általában csak itt kint ülünk és beszélgetünk.
-    Na, akkor csak kerüljenek beljebb, hadd hívjam meg magukat egy süteményre vagy teára. Pralinét is választhatnak ám, a lányom nagyon finomakat készít.
Mind a hárman felálltak a padról s megigazították hosszú szoknyájukat, majd elindultak az ajtó felé, Miller úrral az élen, aki készségesen előre engedte az elől haladó Iriet majd a többieket is. Irienak le kellett vennie a kalapját, mert olyan széles volt a karimája, hogy nem fért be az ajtókerettől. A többiek jót kuncogtak rajta, ő pedig ugyanolyan méltósággal haladt előre, mint 50 éve, amikor ideköltözött. Ugyanaz a harcos szellem és szenvedély lobogott a szemében, amelyet bár mély barázdák futottak körül, mégis fiatalossá váltak Miller úr megjelenése nyomán.
-    Nos hölgyeim válasszanak a sütemények közül nyugodtan, ami csak tetszik.- ajánlotta Miller úr, és egy csókot nyomott a lánya arcára, amikor üdvözölte.
-    Milyen kedves ember.- mondta Franny és oldalba bökte Iriet.
-    Minek bökdösöl Franny? Valóban az, de ettől még nem kell lökdösődni. Jut sütemény mindenkinek.
-    Mintha a sütemény érdekelte volna. Téged se a sütemény érdekel, hanem inkább Miller úr.
-    Hova gondoltok? Hetven évesen minek parádézzon már az ember?
-    Pedig Miller úr határozottan szemet vetett rád.
-    És ne feledjük el, ő mégiscsak egy gavallér. Bár a lánya egy süteményboltban dolgozik, és tudjuk, hogy te hírhedten félsz a süteményektől.
-    Jaj ne butáskodjatok. – mondta Irie és öreges vonásait elöntötte az arcpír.
-    Hölgyeim, mit hozhatok?- érkezett oda a pultból Miller lánya.
-    Én egy krémest szeretnék.
-    Egy fánkot kérek köszönöm.
-    Én csak egy teát.
-    Kedveském, maga hogy hogy csak teát kér?- jött oda Miller út tüsténkedve Irie mellé. – Na várjon, hozok magának egy pralinét, ha megengedi.
-    Ó ugyan, Miller úr, igazán megleszek a teával is.
-    Ugyan ugyan, dehogyis, máris hozom.
Miller úr elsietett, s a három idős hölgy a rendelésükre várva, újra csacsogni kezdtek, amikor Irie-ra néztek, újra mindannyian kuncogó, cserfes, fiatal tizenéveseknek érezték magunkat, akik éppen most akartak barátot fogni kedves barátnőjüknek. Mert hiszen mindaddig, amíg lelkében fiatal az ember, nem öregedhet meg soha.




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.