2015. február 8., vasárnap

Tudom, elfogadja

with 0 Comment


Van Gogh, puritán domborművekkel és kagylóberakásos aranyfaldíszekkel felcifrázott műtermében dolgozott. Plüsskarosszékében hátradőlve hintázott még egy keveset, kisebb öblögetés után, egy serkentő whiskyt legargarizált, majd megdörzsölte szemeit és indult volna dolgozni, ám beleütődött feje a korhadt plafongerendába. Rádöbbent, hogy nem a klímaberendezés lengedezi haját, hanem az elvetemedett ablakréseken süvít be a szél.  Meghúzta butykosát, végül is az előző nap eladott egy művet, vagy mi? Igaz, a vásárló meg is jegyezte: "Hát nem egy eget rengető alkotás, de nem telik minden nap űrhajóra."
Rövid másodpercekig meghökkent. Már azt sem tudta, hogy gondolkodik-e, vagy tényleg elmondta, hogy nem vágyik ő semmiféle űrhajóra, nem is az eget kell rengetgetni egy festménnyel, hanem a lelkeket.
Mit is keresne, akár a madarak magasságában, ahol egyetlen ember sem látná alkotásait? A világűrről meg nem is érdemes gondolkodni, az hideg, fagyos és lakatlan. Egyáltalán, mi az az űrhajó? - gondolta magában. Több szem többet lát, mondhatnánk, de akár úgyis, hogy ahány fej, annyi variációban gondolkodik, fest, lát.
Megrázta magát, és mert már jó kritikusi ellenállása alakult ki, nem betegedett bele, még aznap megfestett nyolc műalkotást. A lényeg, hogy a festészet barátainak tetsszenek. Az a legfontosabb, sosem a hozzáértő kritika.
Optimista életének hátralévő pár évében sem adott el több művet, nem lett gazdag. Szegény, koplaló, nagyon tenni és élni akaró ember maradt. Ugyan látszólag összecsapta festményeket, aztán a legbiztosabbat akarta látni önképéről, ezért lefülelte magát.
Egy ilyen ember nem lehet szegény, rosszul fogalmaztam, nagyon-nagyon rosszul, amikor azt mondtam, szegénységben élt. Csak úgy dúlt benne a lelki gazdagság, a szíve ontotta az aranyszínű szeretetet, és azok az összecsapott képek, bizony a tökéletes kidolgozottság megtestesítői, hiszen benyomásait adta úgy át, mint még senki akkor. A közre fordította az összes idejét, tulajdonképpen egész életét.
Nem szűkölködött, nem fosztotta ki az értetlenkedőket, hiszen az impressziók utánzása lehetséges ugyan, de eredeti megfestésükre úgy, ahogyan ő látta, más nem képes.
Sapkáját fejére húzta, nyakig begombolkozott, s mert hidegek a telek, pipafüsttel melengette magát. Akkor is szerette volna a sárguló napraforgómezők, kéklő búzavirágok, aranyszínű, már-már lángoló boglyák, és az eget földdel összekötő szekérutat látni. Sikerült!
Ugyan! Még hogy peches élete volt! Mit ér a hírnév a halál után? Semmit, ez igaz... Nem hinném, hogy a milliókra, vagy milliárdokra fenné a fogát, ha újra köztünk lenne. Szerencsére, nem csak az ecsetet kezelte helyén, a dolgokat is.
Bár a "Hóárny csendéletet" soha nem festette meg, de akár neki is tulajdoníthatnánk, s mert ez az egész írás egy impresszió, én feltétlenül nekiajándékozom. Nem volt sértődékeny a pasas, tudom, elfogadja.




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.