Pakolászom a dolgaimat, rendezgetek. Tegnap voltam kilencvenkét éves. Rohan az idő. A születésnapi torta maradékát még behabzsolom, minek tartigálnám? Miközben próbálgatom a villámra rátűzni a mennyei habos falatot, a szobámat nézem. Néha olyan érzésem van, mintha Van Gogh festette volna, olyan egyszerű a berendezése. Egy franciaágy hozzáillő szekrénnyel, és egy asztal néhány székkel. Ez az otthonom. Soha nem érdekelt a sznob tömeg, soha nem vettem drága festményt, és magamra sem költöttem sokat. Túl színes volt az életem, nem hiányzott semmi. Úsztam az árral, és sokszor keményen küzdöttem. Ma 1975 december 18-a van a naptár szerint. Kint esik a hó, a szomszédban pedig vidám, piros arcú gyerekek játszanak. A nagyobbak éppen egy hóalagutat ásnak, a kisebbek pedig szenet és sárgarépát tartanak a kezükben egy épülő hóemberhez, amelyet egy apuka épít. Később megjelenik anyuka is, egy piros fazékkal a kezében. Boldogok. Néha nem tudom milyen nap van és milyen hónap. Én már nem tartom számon. Az idő számomra már nem létezik és nem az életem része. Akkor kelek fel, amikor kedvem tartja, akkor ebédelek, amikor éhes vagyok, és akkor fekszek kényelmes ágyamba, amikor elálmosodok. Nyugodt vagyok, élvezem az életem minden pillanatát. Az emberek nem foglalkoznak jelentéktelen dolgokkal. Én igen. Harminc éves voltam, amikor lehetőségem volt részt venni egy kutató munkában. A kutatás célja az volt, hogy megváltoztassuk az atomon belül az elektronok bolygópályáit. Az atom láthatólag ellenáll az elektronpályák megváltoztatására irányuló törekvéseknek, így azokat erőszakkal kell megváltoztatni. Azt vizsgáltuk, mennyire áll ellen az atom. Érdekes volt, és a világ is, amely körülvett. Ha valakitől megkérdezném, hogy mit mondana az 1913-as évről, csak annyi jutna eszébe, hogy közel volt az első világháború, pedig ez az év tele volt eseményekkel. Niels Bohr megalkotta atommodelljét, Albert Schweitzer Afrikában kórházat alapított, ahova magam is elutaztam, hogy segítsek, amennyit tudok, azonban a hófehér bőröm nem örült a tűző napnak, így hamar vissza kellett térnem. Napokig tejföllel kenegettem magam, hogy a piros bőröm ismét visszanyerje eredeti fehérségét. Rettenetes volt. Három napig nem mertem kimenni az utcára sem. Végül lehámlott rólam a felesleges réteg, és ismét világítottam, mint egy csillag az égen. Ekkor ismerkedtem meg első férjemmel, akivel húsz évig éltem, majd közös megegyezéssel, békésen elváltunk. Azt hittem akkoriban, hogy mindennek vége, de isten gondoskodott rólam, és adott még jó pár boldog évet. Az élet változás, amelyben semmi nem állandó. Ha minden állandó lenne, akkor nem indította volna el a Ford az első futószalagot, Pittsburghben nem nyílt volna meg az első benzinkút, nem készült volna el Charles Chaplin első filmje, és az USA déli államaiban nem jelent volna meg a dzsessz, itthon pedig kevesebbek lennénk Ady “A magunk szerelme” című verseskötetével. Ugyan mi értelme lenne egy olyan világnak, amelyben minden állandó? Miért rettegnek az emberek annyira a változástól? Kilencvenkét éves vagyok. Tegnap leírtam a terveim az elkövetkező harminc évre. Túl optimista lennék? Nem tudom mindet valóra váltani? Na és? Ki nem szarja le?
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése