Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com) váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2011. július 30., szombat

J.Alfred Prufrock szerelmes éneke /T.S. Eliot-versfordítás

with 0 Comment
Az angol változat itt olvashaható:
http://people.virginia.edu/~sfr/enam312/prufrock.html

„Ha azt hinném, hogy olyannal beszélek,
ki földre megy még: volna jó okom rá,
hogy lángom többet moccantani féljek.
De mert tudom, hogy nincs mi visszavonná,
ki egyszer itt van: szólok íme bátran,
mert szóm nem válhatik gyalázatommá…”

(Dante: Pokol, XXVII. 61-66. Babits Mihály fordítása)


Induljunk hát, te és én
Míg a délután elhal az est egén
Ahogy a beteg fekszik az asztalon kábán,
Induljunk hát, át a halott utcán
A morajlás elhal
Olcsó ágyon töltött éj nem feledteti azt a sok ébren töltött éjszakát
Éttermek, fűrészpor ízű osztriga-csigaház:
Utcák, mik követnek, mint fárasztó okoskodás
A legkitartóbb leselkedőkéA legnyomasztóbb kérdéseket feltevőké…
Ne kérdezd oh, “Mi ez már?”
Induljunk hát, kalandunk vár

Abban a szobában ahol egy nő ki-be jár,
S közben Michelangelóról referál

Csak a sárga köd, mi átdörgölőzik az ablaküvegen
A sárga füst az, mi arcot karcol az ablak-üvegre
Nyalogatja az estét, nyelvével, fenékig
Keresztül habzik a tócsán le-le, a kanális torkán
Majd kormokon át leereszkedik kémények derekán
Teraszokon át, szülte a gyors alkalmi kéj
Ha visszanézel, csak egy laza októberi éjszakád
A házon keresztül cirkulál, míg az álom rátalál.

S csakugyan lesz majd az az idő
Hogy e sárga füst az utcán keresztülhömpölyög
Átdörgölőzik majd az ablaküvegen;
Lesz majd az az idő, lesz majd az az idő
Arcot formál, hogy szembe nézzen, akikkel szembe mész;
Lesz majd az az idő, ami teremt, s elpusztít,
És idő, mi mozdítja a napnak kezeit
Mi emel, s ejt egy kérdést elém megint;
Egy idő neked, s egy idő nekem,
S idő a sok száznak, ki majd bírál
A száz víziónak, mi revíziónál
Mielőtt hozzák a pirítóst és a teát.

Abban a szobában ahol egy nő ki-be jár,
S közben Michelangelóról referál

S csakugyan lesz majd az az idő,
Mikor érdekel “Merem-e?” és “Merem-e?”
Idő, mikor megfordulok a lépcsőn lefele menet,
Azzal a csupasz ponttal a hajam közepén-
(Majd mondják, “Hát ennek a haja egyre vékonyabban nő!)
A gallér kikopott a sok dohánytól azon a reggeli ködmönön,
A gazdag divatos kendőtűn állítani kell megint
(Majd mondják, Hát ennek a keze-lába egyre csontosodik!)
Merem-e?
Az Univerzumot háborgatni?
Az idő egyetlen másodpercét
Az ítélkezők, megmásítók ellen fordítani

Azoknak, kiket ismerek, már mindenüket betéve tudom;
Ismerem a délutánokat, estéket és a reggeleket;
Kávéskanállal mérték nekem az életet;
Ismerem haldoklásuk hangját a haldokló őszben
Zenei aláfestés abból a másik szobából
Hogyan is várhatnék ettől bármit?

S ismertem a szemeket már, mindet ismertem-
A szemeket, melyek verset formáztak belőled,
S mikor megformáltam, jelvényként hordtalak
Falhoz szegeztél, s én csak izegtem-mozogtam,
Ezek után hogy kezdhetném újra
Napjaim, dolgaim köpjem tán céltáblára?
Hogyan is várhatnék ettől bármit?

S ismertem a karokat már, mindet ismertem-
Karokat, mik karkötősek, fehérek, mezítelenek
( De a lámpafény megmutatja a halvány barna pihéket)
Egy parfüm egy ruháról
Mitől ennyire elkalandozok?
Karok, mik az asztalon pihennek, vállkendőtől védve
Hogyan is várhatnék ettől bármit?
Hogyan is kezdhetném előröl megint?

………………………………


Mondom majd, az alkonyatba mentem vékony utakon
Néztem, annak a magányos embernek füstjét
Mit ablakából kihajolva ingujjban eregetett?…..

Lehetett volna jó pár beszakadt körmöm
Mire a padlón át a csendes tengerekig kúszok

…………………………


És a délután, s az este, alvása oly békés!
Hosszú ujjak szelidítették,
Álomban….fáradtan…vagy csak tettetem,
A padlón feszül itt meg, közted és köztem
A tea, sütemény és jégkrém után
Ellent tudnék állni e krízisnek?
Ha a gondolataim oly nedvesek és gyorsak, nedvesek és áhítatottak,
Láthatnám őket a fejemben (nőni csupaszon), amint terítéken vannak
Nem vagyok próféta, de szerintem itt nincs nagy gond;
Láttam a pillanatot a legnagyobb csettintésemben,
S láttam, hogy örök Inasom, ki kabátomat hordja, s nevet
S egy kis időre nagyon megijedtem.

S lehettem e méltó mindezek után,
A csésze tea, s a birslekvár után
Porcelánok állnak beszélgetésünk közé
Hogy lehetnék méltó bármire már,
Mikor mosolyom kiharapja a matériát
Labdává préselem a Vlágegyetemet
Hogy gurgassam néhány nyomasztó kérdés körül,
Hogy én is mondhassam: “Lázár , jöjj ki holtak közül,
Térj vissza, s mondj el mindent, s én mindent elmondok neked”
S az aki, párnák között hajtja le a fejét,
Mondaná, “Ez nem az, amit a minden alatt értettem.
Ez nem, ez még nem minden.”

S lehettem e méltó mindezek után,
Lehetek-e méltó, míg
Az ajtórésen kiszűrődő napsugár áztatja az utcát,
Minden novella, minden csésze tea, minden padlóra hullott szoknya után-
S ez, s még ennél is több után?-
S lehetetlen mondanom, csak ennyi, amit gondolok!
De ha a mágikus lidércfény mintát hajít a vászonra:
Lehettem-e volna méltó arra már
Hogy úgy hajtsam párnára a fejem, mint eldobott sál,
S az ablak fel fordulva magam elé mondanám:
“Ez még mindig nem minden,
Ez nem az, amit én minden alatt értettem.”

………………..


Nem, én nem vagyok Hamlet herceg, nem így értettem;
Csak kísrő lord vagyok, egy aki majd cselekszik
Elegánsan vonul, míg megnyit egy-két színt
A herceg tanácsosa; ne kételkedjen a könnyű báb,
Hódolattal, hisz boldog, hogy használják,
Aggályoskodva folytat óvatos politikát;
Kissé ostoba, de nagy szavakat használ;
S időnként valóban igen szánalmas-
S az idő nagy részben bugyuta.

Megöregszem…………Megöregszem
A gatyám se csúszik már magától le.

Lesz még belőlem a hajam mögött? Barackot enni vajon merészelek?
Fehér flanel gatyába a parton sétálnom meddig lehet.
Szigorú hableányaim vannak, s énekel mindegyik.

Hiszek benne, hogy örökké énekelnek nekem.
Láttam őket, ahogy őrt állnak a hullámok felett.
Nagy fehér hajukat a hullám feketítette
Mikor villám visít, a víz is fehér-fekete.

Túl sokáig voltunk e tengerek mélyébe zárva
Tenger-lányok barna-vörös hínárból fontak ránk koszorút
Míg az ember hangja ébresztett minket, s mi belefulladtunk




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.