A Nader és Simin – Egy elválás története azon egyszerű okból érdemes megtekintésre, hogy egy eseménysoron keresztül nagyszerűen mutatja be az iráni emberek gondolkodását, izgalmasan érzékelteti e tőlünk távoli kultúrában élők mindennapjait. Abba az országba visz el a rendező Asghar Farhadi, amelyre az elmúlt ötven évből jószerével ezek a nevek-hívószavak irányították figyelmünket: Reza Pahlavi, Khomeini, urándúsítás, Ahmadinezsád. A perzsák egykori hatalmas birodalmából lett állam éppúgy keresi helyét a mai világban, ahogyan a családok is megküzdenek a boldogulásukért. A vallási kötöttségek, a „férfialapú” társadalmi hagyományok miatt a közösségeknek ez a küszködése bizony elég keserves, hát még, amikor a házasságok felbomlása vagy megtartása a tét, gyermek-elhelyezési gonddal súlyosbítva. E filmnek éppen ez a központi témája.
Simin válni szeretne férjétől, Nadertől, mert az nem akar elmenni vele az országból, hiszen beteg apját kell gondoznia. Segítségül fel is vesz egy házvezetőnőt, Razieh-t, aki aztán kulcsfigura lesz, vagy mondhatjuk: alakítója a film többi főbb szereplőjével legalábbis egyenrangú játékkal nyújt emlékezeteset. Ez érvényes a tizenegy éves Termeh-re, mint az ápolásra szoruló nagyapára is – az őket megjelenítő színészekre. És ezek a méltató szavak túlzás nélkül kiterjeszthetőek a film többi résztvevőjére, ugyanis mindannyian nagyon természetesen – szeretném valamiképpen, legalább idézőjellel megerősíteni az állítást – „játszanak”.
Nem kell tartani attól, hogy nehéz lesz megérteni az idegen szokásokat, nagyon is ismerős képeket, párbeszédeket pörget elénk a rendező; egy helyütt hitetlenkedni kezdünk azon, hogy ott is mondanák a lelki válságról: magam alatt vagyok…(Elképzelhető, hogy ez fordítói „könnyedség” eredménye.) Látjuk a munkanélküliek seregét is, de különösképpen erősítik a párhuzamot a mi valóságunkkal a válással összefüggő vádaskodások, hazugságok, a heves indulatokba torkolló konfliktusok. És miért lenne másként Iránban, mint nálunk: természetesen nem marad nyom nélkül a gyermek tudatában, amit átél, sőt, itt különösen érdekes, a film erejéhez sokat hozzáadó szerepe van a mondhatni felnőtté érő lánygyermeknek.
E filmből minden eddigi tapasztalatunknál jobban ráérezhetünk a hétmilliós lakosságú (az agglomerációval tizennégymilliós) Teherán életére. A moziműsorok is, a sajtóban megjelentek is méltán ajánlják megtekintésre. Erős, profi módon elkészített filmnek minősítik. Ez így van, még ha néhol túlzásoktól sem mentesek a cikkek. Volt, ahol az alkotás lebénító hatásával magyarázták, hogy még a közreműködők listája alatt is ülve maradtak a nézők. Ez esetben inkább arról lehet szó: kíváncsiak voltak, hátha még kiderül, melyik szülőjével kíván maradni az erről csak négyszemközt nyilatkozó gyereklány. Szerencsére nem tett kedvükre a rendező, s így inkább serkentette el- és továbbgondolkodásra őket.
Az egyik portálon olvasható kritikához valaki azt fűzte hozzá: nagyon hasonlít egy másik ajánlóéhoz. „Csak nem ő volt a másik néző a teremben?” – Poénnak jó, viszont inkább a hazai mozinézői szokásokra vet rossz fényt, hogy értékes, még oly melegen ajánlott alkotásokra sem megy el túl sok néző. Akikkel együtt ültem végig e perzsa filmet, nagyon úgy tetszett: mindannyian elégedettek voltak.