Meg sem lepődött igazán, csak csodálkozó szemekkel szívta magába a látványt, mint aki először néz körül életében. Gyönyörködött, hallgatta a - már-már fülébe visító – szél, neki lágynak tetsző hangját. Ebben a perspektívában, még soha nem látta a panorámát, ahogy változnak a méretek és a lent zakatoló vonat, pillanatról pillanatra, más viszonyítási pontban látszott. Miközben széttárt kezekkel hagyta magát sivítatni a légárral, beugrott egy gondolat.
- Hányadika van ma, éppen hetedike… Egy esztendeje történt a bátyámmal. Kár, hogy most nem lehet itt, velem gyönyörködni egy egész életre szólót. De hát, még csupa varrat és szegecselés, járni is alig tud. Úgy közeledik minden... Szép élet volt!
A csúcson, társai az utolsó pillanatig azt gondolták, hogy széttárt karjaival elkezd repülni, hiszen nem sikoltozott, hanem mint egy lebegő falevél zubogott le, a nyolcvan méteres mélységbe, nem ott ahol bátyja egy évvel korábban, tíz méter magasról.
Valami azt súgta neki, ha így nem láthatta volna a szomszéd hegyoldal fáit röpködni, nem ért volna semmit ez a, magában is csodás élménynek számító repülés.
Hamar leértek, már nem mozdult, de érthetetlen módon, teljesen sértetlen maradt. A két - felfoghatatlanba dermedt lány -, völgyet szétsikítása után, Tibor csendesen megjegyezte.
- Srácok, épp ma egy éve zuhant le Győző, de Dórának nem lesz szüksége rehabilitációra...
Mondta ezt, akár egy beprogramozott robot, majd a többiekkel együtt, rázkódó zokogásba kezdett.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése