Látod fiam (javított)

Látod fiam, hamar jött el az ősz,
nem hívtam, mégis betolakodott
nyirkos hűvösével a szobába,
eszembe jutott eddigi életem,
felidéztem az okot, amiért mostanában
bősz eltökéltséggel utazom a múltban,
a gondolat, mit tehettem volna jobban,
s olykor mit rontottam.
Milyen töretlen volt a hit,
megismételhetetlen önmagamban.
Sejtjeimből faragott szobrod,
a büszke szülő piedesztáljára emelt.
Húszéves voltam, mint te most,
gyerek-anya, anya-gyerek.
De mondd, a kicsi fiú hová tűnt?
Talán a férfi szilárd burkába zártad.
Keresd, tudom megtalálod,
még benned él.
Szögletes lett arcod-lelked,
mikor történt, hogy az áradat,
elédesgetett tőlem, nem tudom,
de remélem te leszel, ha itt az idő,
ki engem utoljára burkol
meleg nyugalom-takaróba,
és te fogod majd a kezem,
mikor önnön képére fest a végtelen.