- Halló, Miklós, te vagy? Végre, nagyon örülök, hogy megtaláltalak... De félre a vigalmakkal, komolyan szeretnék veled beszélni. Ne nézz az órádra, ismerem ezt a beidegzett mozdulatod, a gutaütés környékezett olykor, ha tapintatlan tapintatosságoddal az idő múlására figyelmeztettél. Mindig siettél, mindig sietsz, folyton sürgős valahová menned, mindig várt valaki, vagy a munkádra hivatkoztál. Tudom, tudom, ez az életed, örök rohanás, hajsza, nincs megállás egy pillanatra sem, ezért sem nősültél meg mindeddig, tudom, mondtad már nem egyszer...
- Halló, igen, persze, nem erről akarok veled értekezni; itt a karácsony, azért hívtalak. "A szeretet ünnepe", ahogyan te szoktad csúfolódva emlegetni. Ne, ne is gondolkodj semmi elfoglaltságon, ezt most meg sem érteném. Egy évben egyszer van karácsony, egy évben egyszer te is hazajöhetnél, azt a kis időt igazán elengedi mindenki, megvárja minden. Tudod, hogy anyánk a múlt évben is hiányolt, várta, hogy jössz, távolléted miatt nem volt felhőtlen az öröme; bárhogy remélte még az utolsó napokban, hogy befut a távirat, a levél, amelyben jelzed, hogy jössz te is, sajnos, nem voltál közöttünk. Én megértelek, dolgozom én is sokat, de látod, ha van két-három szabadnapom, vagy jól jönnek ki a piros betűs ünnepek, felpakolom a családot, s máris utazom haza...
- Hazamegyek, persze hogy haza, két otthonom van, hogy-hogy te ezt nem érzed? Itt, a nagyvárosi bérlakás az egyik, s ahol születtünk, az a másik otthonom, oda is megyek én mindig. Anyánk gyakran mondta - mindig szomorú volt ilyenkor - : "Akárhová vetődtök az életben, ide mindig hazajöhettek. És ha bármilyen távol lesztek is, küldjetek hírt magatokról, hogy vagytok, mi van veletek, és ne feledkezzetek meg egymásról sem." Azt is sokszor mondta : "Legalább ti, testvérek, tartsatok össze mindig." Különösebb segítségre, látod, nem volt szükség, de a nagy néhanapján váltott egy-két szónál, a háromperces telefonbeszélgetések semmitmondó párbeszédeinél - legutóbb merre jártál, hogy van a család, mi hír a szülői házból, megvan-e már az új kocsid, és különben, jól vagy-e, jól vagytok-e? -, szóval ennél tartalmasabb kapcsolatot is el tudnék képzelni. Megvagyok, én is - furcsamód csak ezekre a szavakra emlékszem jól, a többi gyorsan kihullott az emlékezetemből; megvagyok, megvagy - hát csak ennyit jelentenénk egymásnak? Gyere haza, Miklós, legalább szilveszterezzünk együtt; hej, nem is olyan régen, de vidám napokkal búcsúztattuk az óévet; most mennyire távolinak tűnnek az önfeledt, örömteli esték...
- Halló, igen, megkezdtük a harmadik három-percet, ne aggódj, nem fogom végigbeszélni, csak még el akarok mondani valamit. Emlékszel, több éve már, amikor utoljára voltunk együtt karácsonykor, három teljes napot otthon töltöttünk. Az elutazás előtti éjjelen sokáig égett a kinti szobában a lámpa. Anyánk fennmaradt és varrogatott. Talán dúdolgatott is magában, mint szokta, mikor még kisgyermekek voltunk. Te már aludtál, engem még elkerült az álom. Akkor bejött anyánk, az ágyunkhoz lépett, betakart, közben hosszasan nézett ránk. Alvást színleltem, így nem jól láttam a mozdulatát, de mintha könnyet törölt volna ki a szeméből... Aztán elfordult, kiment, én ismét kicsiny gyermek voltam, és nagy ösztönzést éreztem, hogy felkeljek, utána szaladjak, átöleljem, s talán szótlanul, de így maradjunk sokáig. Te nyugodtan aludtál, te mindig annyira nyugodt voltál... Talán olvastad valahol, olyan higgadtan tudtad mondani azt is: "Ez már így van, a gyerek sohasem tudja úgy szeretni a szülőit, ahogy azok szeretik őt." Ezt is lázadoztam elfogadni...
- Halló! Jól van, szervusz, ma valahogy a szokásosnál közlékenyebb vagyok, hiába, az ember nem gép, morcosak sem lehetünk mindig, szóval, sokat beszéltem, ne haragudj, hogy feltartottalak... és gyere, gyere haza, anyánk vár...
Egy kattanás: a vonal túlsó végén letették a kagylót. A lány az egyoldalú párbeszédtől kifáradva, csüggedten nézett maga elé.
- Halló, igen, persze, nem erről akarok veled értekezni; itt a karácsony, azért hívtalak. "A szeretet ünnepe", ahogyan te szoktad csúfolódva emlegetni. Ne, ne is gondolkodj semmi elfoglaltságon, ezt most meg sem érteném. Egy évben egyszer van karácsony, egy évben egyszer te is hazajöhetnél, azt a kis időt igazán elengedi mindenki, megvárja minden. Tudod, hogy anyánk a múlt évben is hiányolt, várta, hogy jössz, távolléted miatt nem volt felhőtlen az öröme; bárhogy remélte még az utolsó napokban, hogy befut a távirat, a levél, amelyben jelzed, hogy jössz te is, sajnos, nem voltál közöttünk. Én megértelek, dolgozom én is sokat, de látod, ha van két-három szabadnapom, vagy jól jönnek ki a piros betűs ünnepek, felpakolom a családot, s máris utazom haza...
- Hazamegyek, persze hogy haza, két otthonom van, hogy-hogy te ezt nem érzed? Itt, a nagyvárosi bérlakás az egyik, s ahol születtünk, az a másik otthonom, oda is megyek én mindig. Anyánk gyakran mondta - mindig szomorú volt ilyenkor - : "Akárhová vetődtök az életben, ide mindig hazajöhettek. És ha bármilyen távol lesztek is, küldjetek hírt magatokról, hogy vagytok, mi van veletek, és ne feledkezzetek meg egymásról sem." Azt is sokszor mondta : "Legalább ti, testvérek, tartsatok össze mindig." Különösebb segítségre, látod, nem volt szükség, de a nagy néhanapján váltott egy-két szónál, a háromperces telefonbeszélgetések semmitmondó párbeszédeinél - legutóbb merre jártál, hogy van a család, mi hír a szülői házból, megvan-e már az új kocsid, és különben, jól vagy-e, jól vagytok-e? -, szóval ennél tartalmasabb kapcsolatot is el tudnék képzelni. Megvagyok, én is - furcsamód csak ezekre a szavakra emlékszem jól, a többi gyorsan kihullott az emlékezetemből; megvagyok, megvagy - hát csak ennyit jelentenénk egymásnak? Gyere haza, Miklós, legalább szilveszterezzünk együtt; hej, nem is olyan régen, de vidám napokkal búcsúztattuk az óévet; most mennyire távolinak tűnnek az önfeledt, örömteli esték...
- Halló, igen, megkezdtük a harmadik három-percet, ne aggódj, nem fogom végigbeszélni, csak még el akarok mondani valamit. Emlékszel, több éve már, amikor utoljára voltunk együtt karácsonykor, három teljes napot otthon töltöttünk. Az elutazás előtti éjjelen sokáig égett a kinti szobában a lámpa. Anyánk fennmaradt és varrogatott. Talán dúdolgatott is magában, mint szokta, mikor még kisgyermekek voltunk. Te már aludtál, engem még elkerült az álom. Akkor bejött anyánk, az ágyunkhoz lépett, betakart, közben hosszasan nézett ránk. Alvást színleltem, így nem jól láttam a mozdulatát, de mintha könnyet törölt volna ki a szeméből... Aztán elfordult, kiment, én ismét kicsiny gyermek voltam, és nagy ösztönzést éreztem, hogy felkeljek, utána szaladjak, átöleljem, s talán szótlanul, de így maradjunk sokáig. Te nyugodtan aludtál, te mindig annyira nyugodt voltál... Talán olvastad valahol, olyan higgadtan tudtad mondani azt is: "Ez már így van, a gyerek sohasem tudja úgy szeretni a szülőit, ahogy azok szeretik őt." Ezt is lázadoztam elfogadni...
- Halló! Jól van, szervusz, ma valahogy a szokásosnál közlékenyebb vagyok, hiába, az ember nem gép, morcosak sem lehetünk mindig, szóval, sokat beszéltem, ne haragudj, hogy feltartottalak... és gyere, gyere haza, anyánk vár...
Egy kattanás: a vonal túlsó végén letették a kagylót. A lány az egyoldalú párbeszédtől kifáradva, csüggedten nézett maga elé.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése