Gyerekként imádott színészkedni. Mindig bohóckodott, produkálta magát, utánozott valakit. Máskor meg a kezével mikrofont formázva énekelt és táncolt a szoba közepén. Mondtuk is, hogy biztosan színész vagy valamilyen színpadi ember lesz belőle. Később viszont észrevettük, hogy milyen szeretettel van a kisebb gyerekek iránt. Mesélgetett nekik hol fejből, holt könyvből és persze a humorával őket is szórakoztatta. Középiskolásként, mint jó tanuló, korrepetálást vállalt a fiatalabb korosztálynak. Akkor azt gondoltuk, hogy remek tanár lenne belőle és a pedagógiai pálya az ő útja. Titkon reméltem, hogy nem fog elfordulni a gyerekneveléstől és egy tehetséges, jó tanár válik belőle. Jól fogott az agya, akár még felsőoktatásban is el tudtam képzelni.
Azonban mindent felforgatott egy korán jött szerelem, egy fiatalon köttetett házasság és egy meggondolatlan gyermekvállalás. Nem féltettem őt a korán elkezdett élettől, de mégiscsak helyesebb lett volna ha előbb egzisztenciát épít, nem családot. Gondoltam, hogy csak egy időre megcserélődött a sorrend, de majd beváltja az álmaimat. Jól álltak neki a gyerekek, a háziasszonyi szerep, jól elvolt otthon. Túl jól. Átesett a ló túloldalára. Befelé forduló lett, csendes, visszafogott. A vejem néha-néha elszólta magát, hogy a lányom mindig csak a négy fal között van, mindig csak a gyerekeket pesztrálja, keveset beszél, életunttá vált. Ezt magam is láttam és cseppet sem tetszett. Tanácsoltam neki, hogy tanuljon, képezze magát, használja ki az otthon töltött időt. Azt mondta, hogy nem lehet, a három gyerek mellett magára sincs ideje. Majd később. Én pedig ráhagytam.
Észrevétlenül úsztak el az évek és ő gyorsan változott. Azt hittem a korosodás formálja. Mégis aggasztott, hogy keveset beszél, letört, titokzatos, kerüli a kapcsolatokat. De csak a családjával. Másokkal kifejezetten kereste az ismeretséget. Többnyire én jártam hozzájuk, mert ő nem jött, se egyedül, se a gyerekekkel. Amikor beállítottam, rendszerint egy újság fölött gubbasztott, amit gyorsan elvitt a szemem elől és egyúttal feltűnően zavarba is jött. Több alkalommal négyszer-ötször csöngött a telefon pár perc leforgása alatt, amit soha nem vett fel. Azt mondta, hogy valaki zaklatja és már inkább fel sem veszi. Máskor a szokotthoz képest csinosabb, sőt, feltűnő ruhában fogadott és úgy látszott, hogy nem örül az érkezésemnek. Ezek a szokatlan jelek egy anya számára könnyen feltűnővé válnak és biztosan tudtam, hogy kapcsolata van. A vejem nem tudom, hogy sejtett-e valamit, nem mertem neki felhozni a dolgot. Innentől kedve azonban már csak ezekre a jelekre összpontosítottam, mi több, elkezdtem kutatni a titkok után. Amikor náluk voltam és a lányom 1-2 percre magamra hagyott, rögvest fiókokba, eldugott helyeken kutattam. Így derült fény arra, hogy társkereső újságokat dugdos, hogy férfinevekkel és telefonszámokkal írott listát hord a pénztárcájában, hogy drága parfümöket rejteget a tiszta ágyneműk között. Több se kellett, összeraktam a részleteket. Rájöttem, hogy férfiak között forgolódik, valószínűleg szeretői státuszban. Szörnyen aggódtam és fogalmam sem volt, hogy a vejem mennyit tud ebből az egészből. Nem mertem figyelmeztetni őt, féltem, hogy lavinát indítok el. Inkább csendben maradtam és éjjel-nappal idegeskedtem a lányom titkolt élete miatt. Magamat okoltam, amiért nem voltam rámenősebb amikor láttam, hogy másként kezd viselkedni. Féltettem az unokáimat, hogy mi lesz velük, ha szétmennek a szüleik. Sajnáltam a vejemet, hogy nem ilyen asszonyt érdemel. Őrlődtem a bizonytalanság és a tehetetlenség között. Ez pedig annyira lefoglalt, hogy az ijesztő jelek mellett nyugodtan elmentem.
A lányom vészesen lefogyott, ráncos lett az arca, a tekintete fáradtságot és ürességet sugárzott. Pöszén beszélt, mintha hiányoztak volna az első fogai, a fejét is folyton lehajtotta, hogy ne lássam a száját. Harmincéves korára vénasszony képet festett. Semmiben nem hasonlított már az én okos, jó képességű, csinos, jó formájú lányomra. Megtört asszonnyá lett, egy kiélt, kihasznált nővé vált. Mégsem avatkoztam bele az életébe, talán mert elhittem azt, hogy minden rendeződni fog magától.
Vagy öt év telt el mióta megtudtam, hogy gazdag férfiak szeretője. Kiderült, hogy ajándéktárgyakért vagy egy-egy nagyáruházi bevásárlás fejében hetyegett ezzel-azzal. Magam nyomoztam ki a titkát, amit cinkosként őrizgettem magamban akárcsak ő. Évek óta nem járt nálunk, amikor egy vasárnap délután eljött. Éreztem, hogy érkezése nem véletlen. Beszéd közben a szemembe se nézett, pöszén, halkan motyogott az orra alatt és vézna, hófehér ujjait morzsolta. Azt mondta, hogy kórházba kell mennie, mert beteg a gyomra. Napok óta minden étel kifordul belőle, de nincs gond, kivizsgálják és minden rendben lesz. Megkért, hogy addig is ügyeljek a gyerekekre, hogy rendesen egyenek. Rákérdeztem, hogy miért nem megy el dolgozni, vagy miért nem kezdi el a tanítói iskolát? Csak annyit mondott, hogy most nem olyanok a körülmények.
Ez volt az utolsó beszélgetésünk. Ez volt az utolsó alkalom, hogy tehettem volna a lányomért. Ez volt az én gyengekezűségemnek a végnapja. Míg mi a kórházba hittük őt, addig elutazott több száz kilométerre tőlünk és egy folyóba vetette magát. Egy testileg-lelkileg beteg embert vesztettünk el, az egyetlen lányomat, akinek nem fogtam elég erősen a kezét. Sosem bocsájtom meg magamnak!
Azonban mindent felforgatott egy korán jött szerelem, egy fiatalon köttetett házasság és egy meggondolatlan gyermekvállalás. Nem féltettem őt a korán elkezdett élettől, de mégiscsak helyesebb lett volna ha előbb egzisztenciát épít, nem családot. Gondoltam, hogy csak egy időre megcserélődött a sorrend, de majd beváltja az álmaimat. Jól álltak neki a gyerekek, a háziasszonyi szerep, jól elvolt otthon. Túl jól. Átesett a ló túloldalára. Befelé forduló lett, csendes, visszafogott. A vejem néha-néha elszólta magát, hogy a lányom mindig csak a négy fal között van, mindig csak a gyerekeket pesztrálja, keveset beszél, életunttá vált. Ezt magam is láttam és cseppet sem tetszett. Tanácsoltam neki, hogy tanuljon, képezze magát, használja ki az otthon töltött időt. Azt mondta, hogy nem lehet, a három gyerek mellett magára sincs ideje. Majd később. Én pedig ráhagytam.
Észrevétlenül úsztak el az évek és ő gyorsan változott. Azt hittem a korosodás formálja. Mégis aggasztott, hogy keveset beszél, letört, titokzatos, kerüli a kapcsolatokat. De csak a családjával. Másokkal kifejezetten kereste az ismeretséget. Többnyire én jártam hozzájuk, mert ő nem jött, se egyedül, se a gyerekekkel. Amikor beállítottam, rendszerint egy újság fölött gubbasztott, amit gyorsan elvitt a szemem elől és egyúttal feltűnően zavarba is jött. Több alkalommal négyszer-ötször csöngött a telefon pár perc leforgása alatt, amit soha nem vett fel. Azt mondta, hogy valaki zaklatja és már inkább fel sem veszi. Máskor a szokotthoz képest csinosabb, sőt, feltűnő ruhában fogadott és úgy látszott, hogy nem örül az érkezésemnek. Ezek a szokatlan jelek egy anya számára könnyen feltűnővé válnak és biztosan tudtam, hogy kapcsolata van. A vejem nem tudom, hogy sejtett-e valamit, nem mertem neki felhozni a dolgot. Innentől kedve azonban már csak ezekre a jelekre összpontosítottam, mi több, elkezdtem kutatni a titkok után. Amikor náluk voltam és a lányom 1-2 percre magamra hagyott, rögvest fiókokba, eldugott helyeken kutattam. Így derült fény arra, hogy társkereső újságokat dugdos, hogy férfinevekkel és telefonszámokkal írott listát hord a pénztárcájában, hogy drága parfümöket rejteget a tiszta ágyneműk között. Több se kellett, összeraktam a részleteket. Rájöttem, hogy férfiak között forgolódik, valószínűleg szeretői státuszban. Szörnyen aggódtam és fogalmam sem volt, hogy a vejem mennyit tud ebből az egészből. Nem mertem figyelmeztetni őt, féltem, hogy lavinát indítok el. Inkább csendben maradtam és éjjel-nappal idegeskedtem a lányom titkolt élete miatt. Magamat okoltam, amiért nem voltam rámenősebb amikor láttam, hogy másként kezd viselkedni. Féltettem az unokáimat, hogy mi lesz velük, ha szétmennek a szüleik. Sajnáltam a vejemet, hogy nem ilyen asszonyt érdemel. Őrlődtem a bizonytalanság és a tehetetlenség között. Ez pedig annyira lefoglalt, hogy az ijesztő jelek mellett nyugodtan elmentem.
A lányom vészesen lefogyott, ráncos lett az arca, a tekintete fáradtságot és ürességet sugárzott. Pöszén beszélt, mintha hiányoztak volna az első fogai, a fejét is folyton lehajtotta, hogy ne lássam a száját. Harmincéves korára vénasszony képet festett. Semmiben nem hasonlított már az én okos, jó képességű, csinos, jó formájú lányomra. Megtört asszonnyá lett, egy kiélt, kihasznált nővé vált. Mégsem avatkoztam bele az életébe, talán mert elhittem azt, hogy minden rendeződni fog magától.
Vagy öt év telt el mióta megtudtam, hogy gazdag férfiak szeretője. Kiderült, hogy ajándéktárgyakért vagy egy-egy nagyáruházi bevásárlás fejében hetyegett ezzel-azzal. Magam nyomoztam ki a titkát, amit cinkosként őrizgettem magamban akárcsak ő. Évek óta nem járt nálunk, amikor egy vasárnap délután eljött. Éreztem, hogy érkezése nem véletlen. Beszéd közben a szemembe se nézett, pöszén, halkan motyogott az orra alatt és vézna, hófehér ujjait morzsolta. Azt mondta, hogy kórházba kell mennie, mert beteg a gyomra. Napok óta minden étel kifordul belőle, de nincs gond, kivizsgálják és minden rendben lesz. Megkért, hogy addig is ügyeljek a gyerekekre, hogy rendesen egyenek. Rákérdeztem, hogy miért nem megy el dolgozni, vagy miért nem kezdi el a tanítói iskolát? Csak annyit mondott, hogy most nem olyanok a körülmények.
Ez volt az utolsó beszélgetésünk. Ez volt az utolsó alkalom, hogy tehettem volna a lányomért. Ez volt az én gyengekezűségemnek a végnapja. Míg mi a kórházba hittük őt, addig elutazott több száz kilométerre tőlünk és egy folyóba vetette magát. Egy testileg-lelkileg beteg embert vesztettünk el, az egyetlen lányomat, akinek nem fogtam elég erősen a kezét. Sosem bocsájtom meg magamnak!
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése