Utolsó névsorolvasás 7. Befejező rész

Addigra a Mizeriek, Orsolyák és Vincések rendházát már annak rendje és módja szerint zsákmányul ejtették. A zsákmányt zsákmányolni kellene, de akkor, abban a pillanatban erre nem volt idő. Megkeseríti ez a több ezer kilométerről idegyalogolt, számtalan csatán átesett, megkérgesedett emberszíveket. Sajgott. Tudták, nekik tova kell taszítani maguk előtt a frontot, míg azon kevesek akik helyőrség gyanánt maradnak, majd bőségesen összepakolnak. Nem igazság ez, mert ugye ők nem is biztos, hogy megérnek egy tisztességes zsákmánylehetőséget.
A Premontrei rend prépostja, ritka komor külsejű, szigorú, de végtelenül jóságos ember, már mindenkit éjjel, nappali készenléti állapotba helyezett, amennyiben ez egy szerzetesrendnél lehetséges. Ez annyit jelentett, hogy a fehér reverendát éjjel sem vetették le, ő maga elöljárói öltözetben, majdnem virrasztva töltötte az időt. Várt. Akkor még nem tudhatta, hogy azon az októberi délutánon, amikor a váradi lakosokra - egyesekre különösen -  rázúdul a keserűség, mi történik.
Puskatussal kopogtattak, ahogy ez olyan körülmények között szokás. Ő elöljáró volt, mögötte a rend. Amint kinyitotta a kaput, a géppisztolyos szovjet katonák - akiket különben már jó ideje idomítottak a templom, egyház, vallás, hit és klérus gyűlöletre -, meghökkentek, hátraléptek. Az áramszolgáltatás szünetelt, fáklyák lobogtak a kapualjban és a szikár, beesett arcú prépost, rendtársaival úgy nézett ki az imbolygó fényben, mint egy csapat kísértet. Elfelejtették, hogy van elsütő billentyű is fegyvereiken, de tán ha eszükbe jut sem merik meghúzni. Párt ide, vörös csillag oda, a katonák csak úgy dobálták magukra a pravoszláv keresztet.
Úgy sompolyogtak el, amitől maga a prépost is elcsodálkozott. Szegény nem tudta, hogy riasztónak vélt külseje és a belőle áradó szigor látszata volt a zavaró tényező. A továbbiakban is meghagyta az előrelátó folyamatos papi riadókészültséget. Tudta, ezek a látogatók sokan vannak, előbb-utóbb valaki be fog merészkedni.

Szép idő volt aznap, délelőtt hét ágra sütött a nap. Elindultak az előőrsök felé, mert az a még létező kétszer két szakasz is hozzátartozott.
Alig jutottak a Nagysándor utca sarkáig, amikor a Kossuth utca másik oldalán a falnak lapulva közeledőket észleltek. Hamar rájöttek, hogy magyar katonák, az övéi. Egy szakaszvezető meglehetősen idegesen átrohant, majd erélyesen, kevés formalitással tudatta, hogy kénytelenek voltak önhatalmúlag visszavonulni, mert az ellenséges tenger hullámai hömpölyögnek előre, csupán itt-ott fogadja őket dísztűzijátéknak beillő fegyverropogás.
- Maguk hogyan tudtak elmenekülni?
- Visszavonultunk, alázatosan jelentem...
- Nem szükséges mentegetőznie, itt most mindenki önmagát menti, mert az elveszettet már nem lehet.
- Százados úr, helyzeti előnyben vagyunk, mivel ismerjük a várost, tehát a leágazó utcák számunkra nem jelentenek bonyolult labirintust. Ez az egy lehet, ami lelassítja őket, mert feltételezem, hogy óriási ellenállásra számítanak. Remélem, belegabalyodnak egy kicsit az utcáinkba.
- Igen, szakaszvezető! A mi utcáinkba! Most rendelje ide az embereit, álljanak ebbe a furcsa menetoszlopba. Ahogyan maguk jöttek, egyenként a falnak lapulva, minél láthatatlanabbul elindulunk visszafelé.
Sorstragédia keserve áradt hangjából.
Elképesztő, de a csendet a leghihetetlenebb dolog szakította félbe. Német alakulatok, még mindig Erikát keresve, felsorakozva meneteltek visszafelé.
A százados is eltájolódott, nem tudta meddig terjed a hatásköre, mert a védeni való területet önhatalmúlag nem lehet odahagyni. Ezért rendkívül lassan és a szakaszvezető okos hozzáállását használva, mellékutcákon kerülgetve közeledtek az amúgy öt, tíz percnyi gyalogsétányi távon.
Valami eldördült a Szent László gimnázium irányában és jól hallhatóan davaj, davaj, davaj kiáltások verték szét az idegeket.
Erika keresése megszűnt és a davaj, davaj összevegyült a los, los-sal. Már nem is futólépésben, hanem futva távolodtak a harapófogóból.
- Legalább tisztességesen tájékoztathattak volna… Nem árt, ha az ember tudja, hogy körülvették. - a Garasos híd  irányából sortűz dördült - Még most is? Ezen én már nagyon csodálkozom...
A taktikai jövés-menésben, óvatos hátramenetben befordultak a Nagysándor utcába, megkerülték lassan a börtönt és bíróságot. Mögötte kihegyezett érzékszervekkel, mindenre figyelve haladtak a Körös felé, majdnem a Garasos hídig. Ott terepszemlét vettek és úgy tűnt, nyugodtan mehetnek
a református püspökség utcájáról vissza a főutcára. Így lett az alig ötven méterből úgy másfél kilométer.
A százados egészen modern kori vezényléssel irányította embereit, tenyérrel hátrajelzett amikor indulhatnak és ugyanúgy, ha célszerű volt megállni.
Épp a Rimanóczy szálloda és közfürdő előtti szakaszon osontak, amikor kivágódott a bejárati ajtó és kitódult néhány kalapos frakkos, hatvan körüli úriember. Talán napokkal korábban kvártélyozták be magukat a forró vizes belső részbe, ahová úgy tűnik nem hallatszott be a külvilág kellemetlen változásait sejtető jelekből semmi. Teli torokból ordibálták.
- Sej ripityom, tyom, tyom...
Több szemszögből is hallgathatatlan volt előadásuk, egyrészt meg sem közelítette Jávor Pálét, másrészt abban a bizonytalan helyzetben, még mindig nem teljes visszavonulásban, kimondott és pontokra szedett parancs nélkül, rendkívül hálátlan, az összképbe nem illő ordibálás rájuk irányítja minden felől a különböző nemzetiségű fegyverek csöveit.
A százados rájuk fogta pisztolyát - nagyon pontos célzó volt -, a legdagadtabbnak és leghangosabbnak végigvakarta egy golyóbissal a fülét.
Ritka komoly meggyőzőerővel hatott, akármennyit ittak is, azonnal kijózanodtak.
- Falhoz – mondta szinte suttogva – Hátra arc! Mancsokat a vakolatra! Derékség, Fejövön, Tompafül, álljanak kibiztosított fegyverekkel a járdaszélre, s amennyiben ezek a szemszögünkből feltétlenül lógósok a megmozdulás, vagy pisszenés vétségébe esnének, a statáriális bíróság 46/A paragrafusának 27. cikkelye értelmében nyissanak tüzet!
Aznap ez volt az első vidám intermezzo, egyeseknek orrát, másoknak száját is be kellett fognia, mert ilyen nevű katonák nem szolgáltak közöttük. Így az utcák szorításában útjukat folytatva biztosak lehettek, hogy a felforrt vérű fürdőzők néhány óráig a falnak tapadva maradnak.
Még visszanéztek, a parancsnok hátrakacsintva suttogva kérdezte.
- Mondják, nem kellett volna belezavarnom őket a Körösbe?
Mikor látta, hogy indulna a röhögés, mutatóujját a szája elé helyezve fegyverére bökött. Amivel nem azt jelezte, hogy majd ő lelövi őket, csak azt, hogy most éppen tölténykilövő csőtúltengés lepte el a várost.
Ismét a színház közelébe kerültek, végigmentek a Fő utca baloldalán. Azon a szűk harminc, negyven méteren, ami még a hídhoz vezetett, amikor egyenesbe kerültek, már nem fordulhattak vissza. Az is igaz, hogy semmiképpen nem visszakozott volna, mert tizenkét ember várta érkezésüket.
A délutáni órákban, a százados vezette különítmény nem díszlépésben halad a hídon át. Nótázni való kedvük sincs, mert mindenfelől, tulajdonképpen minden irányba csapatszállítógépek robognak. Vajon hol lesz az a remélhetőleg nem csak egyedüli, gyengén védett rés a harapófogón, ahol át lehet jutni. Erőltetett menetben indultak a köznyelvben Szent László hídnak, egyébként Kishídnak nevezett katonai objektumon át.
Hihetetlen, egy főhadnagy vezette, harminc-negyven fős SS alakulat bújik ki a legmélyebb váratlanságból. Észreveszik az éjjel odarendelt öregek szakaszát, s az Obersturmführer odarivall: ”Hozzám!”.
Nagyapám megértette, s míg bal szeme sarkából tökéletesen érzékelte a közeledő sajátjait, a tekintetét ide-odafordítva azon töprengett, köteles-e egy idegen hadsereg tisztjének alárendelnie magát. Nagyon rövid, villanásnyi ideig mélázott, aztán „lassított futólépésben” odaért és tisztelgett.
Bár tudogatott németül, de a dühtől felajzott hadarást nagyon szórványosan értette. Szerencséjére, vagy nem annyira, saját századosa éppen akkor érkezett oda. Már teljesen megszokott módon lejelentkezett az egy rendfokozattal alatta elhelyezkedő főhadnagynak és tűrhető németséggel jelezte, hogy itt ő parancsnok. Ennek a környéknek a védelmét rá és embereire bízták.
Ha létezne olyan, akkor füstjelek szabadultak volna fel az Obersturmführer  füléből és orrából a dühtől. Tajtékozva ismételgetett valamit, valamit, amit a ......nek számító katona is többé, kevésbé megértett.
Az „osztályfőnök” hátralépett, tétován megfordult és „osztálya” irányába halkan megjegyezte: „végünk van”. Az Obersturmführer előkapta a pisztolyát, majd visszadugta a helyére és még füstölgött egy darabig. A többieknek semmi sem volt világos. Egy adott pillanatban, szabályos veszekedés után a százados csüggedten válaszolta.
- Jawohl!
Odalépett nagyapámhoz, lesütötte szemeit és annyit mondott.
- Boér, bocsásson meg! Éppen magukért jöttünk, de mint látja mindenestől hatvan ember bízik még abban, hogy részben önhatalmú döntésem értelmében, a visszavonulás megmenti életét. Azért részben, mert összességében láthatja, már mindenki menekül. Annyit mondjon csupán, hogy megbocsát...
- Mi a pontos parancs?
- Ott, a híd jobb sarkánál van egy két méter mély fedezék, megvárják amíg az első orosz egység a híd közepére ér, akkor két kézzel, teljes erőből lenyomják a detonátort.
- Százados úr, azt sokkal messzebbről is meglehetne tenni. Miért kell a hidat felrobbantani?
- Ne kérdezzen olyat, Boér, amire nem tudom a választ.
- Nézze, én sohasem leszek öngyilkos, az embereimről sem feltételezném. Ha itt hagynak utóvédnek, majd harcolunk, vagy megpróbálunk harcolni. Igaz, az emberölés nagyon messze áll jellememtől, megcsömörlöttem a látványától is. Túl sok hasonlóval találkoztam tizennégy és huszonegy között, illetve ebben a mostani borzadályban.
- Százados úr, csak annyit kérek, amikor az elkerülhetetlen bekövetkezik számunkra, mondjon értünk egy imát! Én már most megteszem magáért, magukért, mert ki tudja élve jutnak-e ki a túlerőből.
- Még egyszer kérem bocsásson meg…
Nagyapám biccentett egyet, majd emberei elé állt, először és utoljára elkiáltotta magát.
- Most pedig készüljenek fel!
- Hadnagy úr, értünk ki fog olyan szépeket énekelni?
- Nyugodjon meg Nagy, már el is kezdheti magában.
- Hadnagy úr, ki fog imádkozni értünk?
- Nyugodjon meg Hant, már imádkozom. Emberek, hallották a parancsot? Nem szándékozom teljesíteni, a lelkiismeretem nem engedne meg egyértelmű öngyilkosságot és éppen az visz majd a halálba… Megpróbálom lejelenteni az Obersturmführernek, hogy csak magukra számíthat.
- Sorakozó, vigyázz! Utolsó névsorolvasás, mindenki mondja a nevét!
- Bereczky Sándor, honvéd. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos!
- Béres Sándor, honvéd. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos!
- Gurzó Imre, honvéd. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos!
- Hant Elek, honvéd. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos!
- Huszár István, szakaszvezető. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos!
- Krammer Ferenc, honvéd. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos!
- Katona József, honvéd. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos! 
- Nagy Gyula, honvéd. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos! 
- Seres János, őrvezető. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos!
- Simonovits János, honvéd. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos!
- Szíki Gyula, honvéd. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos!         
- Emberek, balról fogadás, tisztelegj!
A százados mid eközben csak állt, pedig már minden felől láthatóvá vált az ellenség. Az Obersturmführer egészen egyszerűen nem tudta mi történik itt, ezeknek elment az eszük?  Hiszen ő egy főhadnagy és természetes parancsnoka ezeknek is.
Egy nagyon erélyes tisztelgés után a századparancsnok jobbnak látta odébb állni, mert már nem csak az Obersturmführer ordítozott.
- Vogel, hozzám!
- Jawohl, herr Obersturmführer!
- Mutassa meg ezeknek mi a parancs, annak végrehajtása és  magyarázza el nekik igen aprólékosan, mit, miért és hogyan kell helyesen tenni! Továbbá azt is, hogy amit én mondok az olyan, mintha maga a Führer mondaná! Ott a túlsó parton, a hídtól kicsit lejjebb, annál a tűzfalnál hajtsa végre a felvilágosítást! Vigyen öt embert, azt hiszem annyi elég lesz, egyet küldjön ide hátra, hogy a fedezékből emeljék ki a detonátort, vonszolja a templom mögé és amint a parancs végrehajtása után visszajön, ne várjon, nyomja le! Ezek parancs nélkül hátraarcot műveltek és bámulják a templom oldalát. Érdekes, nagyon furcsán vetül oda az árnyék, mintha betűk lennének rajta és nevek...  Mélázást abbahagyni, parancsot végrehajtani!
- Jawohl, herr Obersturmführer!
Két oldalt két-két géppisztolyos, mögöttük egy körülvette őket. és átfuttatták a hídon a kis szakaszt. Nem siettek túlságosan, tudták, hogy az öngyilkosság elvetése és sok egyéb - a híd fel nem robbantására szóló érvből született határozatuk - a legyilkoláshoz vezet.
Nem hinném, hogy ennyire tisztán… Némely reményeket az ember sosem ad fel, talán az utolsó pillanatban sem. A folyón végigtáncoltak a nap sugarai és még meglebbent egy-egy - csak nekik - táncban lehulló, szolidárisan haló falevél. Felnéztek és az ég novemberhez méltatlanul tiszta volt. Kék, a legmegnyugtatóbb szín...
Mindezek másodpercek alatt történek, rendkívül gyorsan peregtek az események. A fal mellé állítás után, már arra sem maradt idejük, hogy legalább emléket hagyjanak gyilkosaik memóriájában és egy komoly, férfias farkasszemet nézzenek velük, mielőtt eleresztenék a sorozatot.
Röviden dörögtek a fegyverek és nem mozdult többé senki.
Vogel idegesen ment, tudta, hogy a színház háta mögött már szovjetek mozgolódnak.
- Schnell, schnell!
Kiabált.

Hihetetlen gyorsasággal állították fel a géppuskát a színház előtt, talán Ivánnak, vagy Grigorijnak hívták a mögötte hasalót. Az SS-ek átfutottak a hídon és a biztonságosnak vélt távolságba helyezett detonátort Vogel éppen le akarta nyomni, amikor eldördült a nekik szánt sorozat.
A többiek elérték a templom túlsó oldalát. Vogel, estében nem a detonátor fogantyújára zuhant, vagy mégis? Egy hat esztendős fiúcska teljes lelki nyugalommal, szinte az unalomtól ásítozva, bámulta az eseményeket a Szacsvay utcában. Alighanem kiszökött, megigazította nagy, simléderes sapkáját és lement a Royal kávéház mögötti utcába, oldalról nézte, ahogy ropogtatnak. Hónapok óta megszokta az egyenruhát, feltűnt neki, hogy némileg más a megszokottnál, de akárhogy erőlteti az eszét, nem emlékszik, hogy tényleg melléesett-e az Obersturmführer és akkor robbant fel a híd, vagy nem…  Csak arra, hogy egy teljes héten át, mint a sáskajárás, éjjel-nappal, megszakítás nélkül özönlött át az a hadsereg, amiről később megtanulta, egy maroknyi embernek kellett volna feltartóztatni. Grigorijra és Szására is jól emlékszik.

Az Aradi útról is érkezett, még ha nem is özönlött az ellenség, kisebb lövöldözésbe keveredtek. A százados egy intéssel jelezte, futás a tér végéig. Ő és még két személy ott maradt a városháza mellett. Hogy az ellenállás komoly látszatát keltsék, belőttek az utcába, illetve négy-öt kibiztosított nyeles gránát robbanásától reméltek némi időnyerést.
- Százados úr, százados úr!
Furakodott a lármán keresztül egy ismertnek érzett hang. A tiszt magáról megfeledkezve felegyenesedett, a hang irányába fordult és észrevette a hevesen integető Schmidtet.
- A parancs: visszavonulás!
- Értem, leléphet!
A sok dörrenés közben két megkülönböztetett, személyre szóló töltény repült ki, majdnem egyszerre rogytak mind a ketten a földre. Schmidt még boldogan belemosolygott a túloldali park egyik fájának színváltó koronájába, majd nem mozdult többé.
A parancsnok még kétszer csuklóból megmozdította a kezét, jelezve a túloldalon lövöldözőknek, hogy abbahagyhatják az elterelő és félrevezető akciót. Fussanak a többiek után! Szeme sarkából felnézett a városháza erkélyére, egyik szeme nevetett a másik meg sírt. A kampókombinációs ronda zászlót már rég levágyta onnan, ám ha az a másik háromszínű lekerül, talán sosem teszik vissza.
Valóban rettentő sebességgel történt a zászlócsere, egy hasonlóra, egymásra rakott és egymást keresztező valamikkel egy nagy piros mezőben és egy egészen más, nem hosszába rakott színkombinációjú zászlóra. Úgy tűnik, odabetonozódott…

Az a kisfiú a mai napig tépődik magában azon, hogy egy pillanatok alatt összerakott pontom hídon, vagy a még egyben maradt Szent László „Kis hídon” történt-e a megállíthatatlan menetelés.