F. Világa 21.-25. részek

21. rész

Tulajdonképpen elérkezett arra a pontra, amikor mindegyé vált, hogy emlékeiből, vagy utópisztikus jövendőjéről szőjön álmokat. Megérkezett a jelenbe, mely sohasem töltötte el boldog inspirációval. Legalábbis most így érezte, és mint érzései gyakran, ez is becsapósnak tűnt. Ámbár az évek, melyek eleinte gondtalanul röppentek el fölötte, mára fájdalmas nyomokat szántottak elméjébe, azért nem szűnt meg feltenni az alapvető kérdéseket: ki vagyok, miért vagyok itt, merre tart ez köröttem zajló káosz, és nem utolsó sorban, hol van a 12 éves Chivas Regal-os üvegem és miért üres megint?

Tudta, hogy ez a ma is egyszer talán egy borongós, szomorkás, fanyar utóízzel itatott, talán jóleső, tenyérnyi napfénnyel melegítő emlékfolttá zsugorodik homlokráncos barázdamezőin.

Talán jelentéktelensége okán feljegyzésre sem kerül, vagy a feljegyzés nem fogja felidézni a hozzá kapcsolt attitűdöt. Annyi talán és lehetséges, vagy mondjuk úgy: esetleges lebegett körülötte a valóságának beteljesedésére várva, hogy kérdésessé vált önnön személyiségének reális volta is. Álomvilágát nem nevezhetjük egy objektíven érzékelhető valaminek, hiszen ez belőle, benne képződött újra és folyamatosan teremtve magát. A kapocs, a kuszán rótt betűhalmazok, melyek mintegy sebesen úszó hajó farvizének szétterülő fodrai éppúgy nem adott számot teljes hitelességgel a benne zajló dolgokról, mint a nevezett hajóról a tőle távolodó, önálló életre keltett hullámzás.

F. nem volt kiemelkedő kortársai – e kor szülte sorstársak között, hiába reménykedett titkon, hogy talán viszi valamire, amiért érdemes lesz megemlékezni róla, csupán a baj és a rendetlenség gyűlt általa. Nagy volumenű kreativitásának sziszifuszi pepecselése vetett gátat, mellyel minduntalan csiszolgatni akarta félkésznek tűnő munkáit. Ahogy megfogalmazta egyszer: középszerű lett és ez a titulus volt a legbiztosabb fokmérője értéktelenségének.

Ahogy a lakótelepi szabványablakon kitekintett, maga is szabványosnak, sablonosnak és közhelyesnek érzett minden megélt és magából kiírt gondolatot. A világ, a környezet, a fakó január lehangoló, bántó, depresszív hatással volt rá, nem enyhítette a bágyadtan próbálkozó napsugárka még langyosnak is alig nevezhető pillantása sem. Mintha az ultraviola, vagy a láthatatlan röntgen akart volna szivárványt előidézni színekre vágyó lelkében. A szürke és a fehér nem éppen terápiás színek. Aztán rájött, hogy az a legnagyobb baj, hogy C. nincs otthon.

Betegsége ugyan nem kötötte ágyhoz, de a pizsama mégsem kívánkozott le róla álló nap. És ez a betegségtudatúság is gerjesztette csak erősödő negatívizmusát. 

Ez pedig már egy másfajta betegségként hatalmasodva el öngerjesztően gátolta a gyógyulás folyamatát.

C. tanítónő volt és a napközi végén hozta haza magával a már szinte felcseperedett B.-t. Ilyenkor azonban még mindketten elfoglaltságaikkal törődtek, tették a dolgukat.

Igen, ez lehet az oka: hogy minduntalan egyedül marad gondolataival. Meg kell beszélnie ezt vele. Megbolondul az ember így, magában. Azután annyi, vele kapcsolatos kedves érzés tört rá, hogy rügyet bontva elkezdte tervezgetni eljövő tavaszukat, mintha elfújták volna bajait. Mindaddig, míg a köhögés és a rohamszerű fuldoklás padlóra nem kényszerítette.

22. rész

Frottír hálóköntösében ide-oda ténfergett a lakásban. Egy idő után belátta, hogy a semmittevés nem menti meg, csupán elodázza a feladatainak végrehajtását. Régóta tervezett önéletrajzi írásművének megkezdését is halogatta, mivel egyrészt nem vezetett korrekt naplót, amire támaszkodhatott volna, másrészt most nem tűnt annyira fontosnak ez az egész. Ám ahogy tanulta, olyankor kell erőt venni és megkörnyékezni az „Ihletadót”. Szépen leült hát lámpás íróasztalához – melyet így napközben teljesen felesleges volt gyöngyházfénybe borítani – és várt. Amúgy más tényleges dolga nem lévén. De sokszor is teltek el így órák-napok! Azok után pedig rendszerint gémberedve és rosszkedvűen kelt fel, mert egyéb kötelességei szólították.

Konkrét feladatai mellett felbuzdulásai inkább vélt kényszerek, belülről fakadó sürgetések voltak, viszont valós frusztrációt okoztak neki és néha családtagjainak is. Pedig igyekezett legkevésbé terhükre lenni, olyannyira, hogy előfordult, napokig sikeresen eltűnt látómezejükből és hívó szóra sem tudott előkerülni. Ekkor olyan képet nyújtott kívülről, mint egy mozdulat közben megfagyott szobor, aki nincs jelen, nem érzékel, sőt nem is él. Belső folyamatai ilyenkor csúcsközeli teljesítményen jártak, ami nem azt jelenti, hogy mélyreható, vagy éppen hasznos és értelmes – úgymond produktív munkát végzett. Nem. Ilyenkor meditált el a fűszál növekedésének mikéntjén, vagy azon, hogy milyen áttéteket okozna egy agyoncsapott légy halála a világban.

De most semmi: üresen ásít a fehér papírlap és még a szokásos hangya-grafit mozgás sem észlelhető a bal felső sarokban. Olyan hétköznapi és riasztóan valóságos keddi nap volt, megfertőzve ezzel a nyavalyával még azt sem mondhatta, hogy legalább nincs semmi baj.

És ez a látszólag nyugodt, eseménytelen várakozás egyszerre átcsapott egyfajta rémületbe, majd tovább, és minden átmenet nélkül sodorni kezdte az a valami, ami számára értelmet célt és világosságot adott. Öntudatlan lett a mozdulat, ahogy tolláért nyúlt, és szemei előtt nem is a látható valóság, hanem annál egy jóval mélyebb fantáziavilág tárult fel. Vonzani kezdette a papír és a kezdeti negatív érzése feloldódott egy elragadtatott kitartó lendületben, mely szeizmográf módjára azonnal végfokra küldte jobbját. A földrengés, a Szellem omlása mindjárt bekövetkezik – érezte – és nem tehetett mást, veszettül írni kezdett:

„Én, F. nem akarok úgy meghalni, hogy azt mondják rólam - utánam, hogy valami furcsa, érthetetlen emberke voltam. Vagy például még azt sem. Ami azt jelentené, hogy a fölöttem való rövid sajnálkozáson kívül egyéb nem nagyon élt túl. Az életben még annyi dolog foglalkoztat, és mióta megfogott ez az érzés, hogy elmúlni is lehet, nemcsak túlélni, ezeket a dolgokat egy irányba rendezi a közeledő jövő egyre keskenyedő útja, mely elállja a lehetőségek útját. Nem azokra a napokra, órákra gondolok, melyekkel szabadon játszhatok még, hanem az utána következőkre, amikor már békén fekszem csak valami temető nyirkos koporsójában.

Ilyenkor, mármint a szabad játszás óráiban, örömmel tölt el bármi apróság, ami létezik, mozog, életet ír a nagy halott galaxis-könyvbe, és jelet hagy, hogy ott volt. Gyermekeimre, és szellemem örököseire gondolva lecsillapodik a félsz bennem, hiszen nem is halok meg igazán, csak nem én leszek ott, hanem egy másik arcról sugárzik szét a mosoly, aki helyettem mondja megittasulva a rá törő érzéstől, hogy: élek! A körforgás pedig folytatódik, ha tagadni is szeretnénk, a csillagrajok spirálkarjai tovább tekerednek és a Nap birtokba veszi a Föld egészét egyszer, mi pedig ezernyi másik biztonságos bolygóról szemléljük majd e szívszorító pusztulást. Addigra emlék lesz a kezdet és homállyá a régvolt, talán az egybolygós mesét sem hiszi el minden csöppség már. De reménylem, hogy ott leszek szívdobbanásaikban, amikor első szerelmük lángja bíborszínűre festi álmaikat, és ott leszek, mikor rímek párja kezd játszadozni ébredő ajkaik körül.

Persze egyáltalán nem akarok meghalni, hisz ki az a bolond, aki akar? Aki halni vágy, azt olyan fájdalom járja, ami elviselhetetlen. Hiába is fognám kezét, hiába öntenék szavakat őrá, csak teremtőjével bírna megbékülni.

Élek és ez a szó határoz meg most. Határozottan magamhoz térít, józan céllal tölt el: nincs mit henyélni, kevés az idő, és mintegy tautológikus magyarázattal szolgálva kimondhatom, hogy  rengeteg a sürgős élnivaló! A kitisztult fej sajátja, hogy tervet sző és megvalósításra át is adja azt zsibongó tagjainak; azok meglendülnek és táguló véredényekkel munkává alakítják azt. Nekem írnom kell és házakat rajzolni, költségvetéseket gyártani hozzá, meg persze sok más kevésbé hasznos dolgot művelni pénzért. Azonban a „muszájért” kárpótol a „lehet”, mert nincs is nagyobb öröm elvégezve a kötelest, kiszaladni a délutáni parkba, ahol nyüzsög a virtus és szelíden nő a szellő-hajlította fűszálak milliója, illatozik a rét, a természet az ölembe simul. Az érzékeket megöntözve pedig szárba szökken a lélek és egyszerű, csacskaságokat jegyez fel csak úgy. Nincs is nagyobb dolog annál az ártatlan semmiségnél, hogy megérinti arcom a langyos napsugár, vagy látni, hogy a kislány látszólag ok nélkül puszit ad anyukájának.

A fagylaltnak az a dolga - és sorsa, hogy elnyalják egy forró napon, és hűsítője legyen a málnaszínű ajaknak, így minden másnak is a maga rendje szerint rendelt, vagy felfedezésre váró célja van.

Még azoknak is, akik nem is sejtik, jövendőjük tartogat tennivalót, értelmet, beteljesítendő feladatot, ha másért nem, a szomszéd gyerekéért, akinek nem jött el játszópajtása. Minden, amit örömmel teszünk, a halál napját odázza el.

A halottak után úszó tavirózsák maradnak csupán, melyeket széttol a hajó, s melyek ismét együvé térnek. Valami emlékfélék, amik a legkevésbé sem őket jelentik, hanem csak a róluk –talán épp gyenge pillanataikban - költött anekdotákat. Nem örülnének, ha hallanák.

Szép a léleknek bármilyen bátortalan rezdülése, és leggyönyörűbb érzés a szerelem, de kedves a szelíd, ártatlan arc annak, aki gyöngéden fogja kezébe. Ámbár megemlékezem arról a fentebb írt virtusról is, mely teremt, és erővel alakít, mindenről, mi emberi lelemény és mi fájdalom árán lett győzelem a jóért. Ha tehetném, még sokáig időznék a létezésnek e magasztos partján. Azt akarom, hogy ezekre a szavakra emlékezz, amikor kimondod, hogy voltam.”

Órákkal később hazajött C. és úgy találta, ahogy a mondat vége érte: mély ájulásszerű álomba zuhanva, az íróasztalon feküdt, még tolla a kezében. 

Nem bántotta és nem ébresztette fel, csak egy puha takarót terített rá, miközben haloványan elmosolyodott.

23. rész

C.-t várta F. éppen, s hogy valami történetet is adjunk keretként betegségtudatával jól ellévő hősünk eszmefuttatásai mellé, itt az ideje, hogy beszámoljunk egyéb hétköznapjairól. A hétköznapok valami olyasmik, amik eltelnek anélkül, hogy érdemleges feljegyezni valót hagynának maguk után. Mégis vágyjuk, hogy legyenek, mert az ünnep folyamatossága megölné, ami megelőzi azt: a boldog várakozásét, mellyel készül a lélek kitörni az egyhangúságból. Mert az emelkedettség eléri a tetőpontját és attól kezdve szelíden csillapodni kezd, mígnem elmúlik az az érzés, mely feltölti és bizakodón színessé teszi a hétköznapokat.

F. rájött, hogy addigi élete üresen telt C. nélkül és éppen ez adott várakozásának táptalajt, illetve a tény, hogy szerelmi érzése ünnepi asztalt terítve lobogott még mindig szívében.

A hétköznapok azonban hol lélektelen érzésgyilkosokként leselkedtek az útfélen, hol meg csak unatkozó, játszani kicsapott utcakölykökként, akiknek mindegy volt reggel van-e, vagy délután. Ha belegondolt sorukba, kedvetlenség fogta el, de elég volt egy váratlan félmondat, ha meglökték véletlenül a közért kenyeres pultja előtt és hirtelen személyes sorsba nyerhetett bepillantást az elkezdődő beszélgetésben, vagy elékerekezett egy kisgyerek a semmiből és a dolgok általános menete kizökkent egy konkrét irányba, ilyenkor felderült és visszatért életkedve a monoton melankóliájából. Persze azért szeretett egyedül is lenni, utazni a sokasággal, és fürkészni az arcokat, találgatva ki, ki lehet, vagy begubózva hagyni, hogy félálomszerűen rátelepedjen a reggeli moraj, mintegy ott is léve - meg nem is, tudatában lenni puszta statisztikai jelentőségének, de érzékelve is a hozzá hasonló egyedek közelségét ez mintegy biztonsággal töltötte el, és létezésének folyamatosságát biztosította.

A megálló mostani üressége azonban fokozta számkivetettségének érzését és mintegy megkérdőjelezte közösségi mivoltát. A gyér forgalomban úgy suhantak el a kocsik, mintha nem is szeretnének időzni azon a ponton, ahol ő tartózkodott. Ami távol volt, még inkább távolodni tetszett, akár egy galaktikus robbanás mintájára.

Nem volt különleges más tekintetben sem ez a nap, habár F. lelki világában az ilyen eseménytelenül folyó idők néha egész elképesztő relevációkat voltak képesek előidézni. Ám C. várása önmagában kiemelte a perceket a többi közül.

Mielőtt kedves olvasóm kapkodni kezdené a fejét, hogy most akkor mi is van, F. otthon ül-e pizsamában, vagy a szemközti buszmegállóban áll-e a hűvös kora tavaszi délutánban, megnyugtatnám, hogy talán egyik sem, vagy mindkettő, illetve a történetnek egy olyan kibogozhatatlan elegye, mely megengedi, ezt és/vagy azt, sőt túlzottan az időpontbeli és évszakhoz kötődő korlátozásokhoz sem ragaszkodom. Megértem, hogy réme vagyok ilyetén az Agatha Christie regényekhez szokott olvasónak, ahol és akinél, ha szövevényesen is, de végül győz a mindvégig jelen levő logika, és kiderül, ki a gyilkos. Cserébe konkrét áldozattal ugyan nem szolgálhatok, ha csak nem számítjuk az idős páfrány kimúlását, melyet szerencsétlen véletlen folytán B. idézett elő, amikor bemutatni szándékozott egy frissen tanult Taekwan-do fogást, gyökerétől zúzva le és törve ketté a mit sem sejtő szobanövényt – persze háttal állva neki és egyáltalán nem szándékosan.

„A győzelemért az embernek mindenek előtt tudni kell önmagát legyőznie..."

"A harcos, ki megacélozza testét, annak lelke is nemesedik  és megvalósítja test, lélek és szellem tökéletes összhangját..."

Ámbár ezek szép gondolatok, és amint B. lelkesülve elszavalta, ahogy tanítómesterétől is hallhatta nyilván, F.-re egészen rátört tinédzserkorának az a fejezete, amikor maga is elhitte, hogy mindez elég lesz hozzá. És hagyta, hogy arcának pírja az ő mosolyában nyugodjék meg, mintegy helyesnek találva a kimondott – és harci mozdulatokra lefordított szót. A páfrányt azonban nem vigasztalhatta már velük.

24. rész

Korán nyár lett. A park fái szinte egyszerre hajtottak dús, mélyzöld, nagy levélkoronát már-már halottnak hitt fakó-kérges ágaik köré és a pázsit kövéren borult a boldogan szaglászó kutyusok lábai elé (a kisebbeket néha szinte be is borították) Ehhez nyilván hozzájárult a monszunszerűen zúduló eső, mely a korábbi években nem volt szokásos. Így a párás meleg és a burjánzó növényzet trópusi érzést keltett a mérsékelt égöv alatt felnőtt bennszülött lakosságban. Rendkívüli élénkségű, színpompájú - úgymond nem konyhakerti - növények lepték el a város kiteresedő öbleit, ahol megállhatott az utca embere rohanása közben horgonyt vetni, mint egy utazásaiból hazatérő fáradt hajó, és e virágok bódításra váró áldozataikra lesve mímelt ártatlan kíváncsisággal fordultak felé, vagy csupán a háttérből irányító Nap felé új, friss illatot lövellve eltompult érzékeinek.

A levélhajtásoktól az ágacskákon át, melyre legyezőként voltak amazok felfűzve, le a karnyi- és már mászható combvastag oldalágakig, és tovább a méltóságteljes, mindezeket magából széjjelnövesztő törzsig, mely a talajba futott, és számtalan titkos gyökérzetbe ágazott széjjel, olyan arányosnak tűnt az egész, hogy keresni kellett e gyanús ártatlanságok mögött a gondos, rendező értelmet.

Tudom, sokan ilyenkor lapoznak, hiszen unalmas természetrajz, netán természetfelettiről szóló okoskodás jön és szeretnék megtudni, végül is F. tényleg zárt osztályra kerül-e, valami szadista elmeorvos kezei közé, ahogy a történet előzményekből várható – de ne siessünk a részletekkel még.

A páfrányt annak rendje-módja szerint –négy együtt töltött évtized után – megsiratta, de eszébe sem jutott haragudni B.-re, sőt együtt temették el maradványait a házuk előtti közös kertrészbe, mert csak úgy kidobni a szemetesbe nem akaródzott egyiküknek sem. Azután úgy belejöttek, hogy azzal a lendülettel el is indultak egy „Oázis” kertészetbe hogy pótolják a keletkezett űrt.

Valami megváltozott. Szinte észrevétlen a momentum, amikor történik, és csak az utólagos értékelés deríti ki róla az elhajlás irányából visszatekintve, hogy elágazott a történelem. Valami újnak a kezdeteként kijelölve a korábbról megszokottként várt pillanatot, mely élénkebb talán egy kicsit az előzőeknél és haloványabb a következőknél, amikor a borússágok után a felhőrojtok szélén átragyog egy sugárnyi Nap a maga fenségében, talán egy régről nagyon ismerős, nagyon várt mosoly villan, és megfoghatatlanul legyőzi a komor nyomást, ajtót nyitva a lehetőségek előtt. Talán nem is az a nyomorult páfrány lehetett az oka, de kibillent nyugalmából és valami irracionális érzékelés kerítette hatalmába: mintha újdonság illata úszott volna a levegőben, mely nem tudni még mit hordoz, de fontos és különleges jelentőséggel ruházhatja fel a jövendő pillanatot.

Ránézett szerzeményére melynek cserepére ez volt írva: Nephrolepis exaltata, N. cordifolia, és merőn sokáig vizsgálgatta, forgatva jobbra, balra. Neve alapján különlegességnek tűnhetett volna, de az eladó hölgy majdnem nevetésbe fúlt, amikor megpróbálta ezen a néven kérni tőle. Közönséges szobapáfrány - segítette ki F.-t, aki majd belezavarodott, a kiejtésbeli hiányosságaiba-, háromezer-hétszáz lesz. Becsomagoljam, vagy a fiatalember viszi kézben? – Hát hogy is..? –tehetetlenkedett F. majd B. markába nyomta a már kicsinek is elég termetes jószágot. Fizetni majdnem elfelejtett. Később haza is értek. De még a buszon is olyan szórakozottan viselkedett, hogy B.-nek kellett rászólnia: Apa, ülj már le!

25. rész

Az évek sodorták. Egyre távolabb egy ideának képzelt céltól. Bár megtalálta családjának azt a néhány embert, akik szeretettel igyekeztek körülvenni őt, önmaga egyre kevésbé érezte, hogy képes viszonozni ezt. Amikor elborították létkérdéseinek sötét fellegei és depresszióba zuhanva felzokogott benne az az ősi bizonytalanság, mely egy eltévedt, utat tévesztett gyermeket jellemez, akit vezettek addig és elengedtek azután, hogy menjen magától. Fuldoklóként kapaszkodott útitársaiba és érezte, hogy ezt a terhet nem volna szabad rájuk vetnie. A boldogság órái, az együtt töltött idő mindig balzsamosan gyógyítgatta folyamatosan kiújuló antiszociális, magába fordulni igyekvő üszkösségét, de nem merte elmondani – leginkább a hozzá legközelebb állóknak nem – hogy nyomasztja valami irracionális, talán mások számára érthetetlen és megmosolyogni való dolog. Olyan mélyen berágta magát ebbe a lelki bajba, hogy eszébe sem jutott, talán segítséget kellene kérnie. Nem is volt szokás feléjük ez. Apja hangos szóval fejezte ki egyértelmű nemtetszését, amit anyja csitítani próbált elegyengetve az indulat útját, hozzátéve persze más indulatokat, melynek a vége az lett, hogy az alapprobléma megoldatlanul, sőt terhelten elodázódott, mígnem más, súlyosabbak el nem feledtették időlegesen. Hogyha pszichológiával akart foglalkozni, elég volt egy rosszul irányzott kérdést feltennie – és elszabadult a pokol. Így aztán nem is tanulta meg kezelni, csupán gyűjtögette a problémákat és amikor nagyon nehéz volt már megbirkóznia velük, átadta a feledésnek őket. Talán ez volt a fő oka, hogy gyermek- és serdülőkorából kevés konkrét emléke maradt és előélete inkább egy gazos temetőre emlékeztetett, mintsem egy egészséges fiatal, újra- és újra bejárni érdemes kalandos erdőségre.

Hanem egy dolgos, fáradt nap végén, amikor hazafelé tartott - ősz felé járt és kéretlenül a halál pompás színei nyomták el a megmérgezett zöldét, még a villamosok színterezett sárga oldala is aranynak tetszett, a járókelők pedig valami századfordulós eufóriában, átszellemülten lézengtek a körúti bérházak délutáni vörösesre festett sziluettjei között – nos ekkor, egy mellékutcában sétálgatva pillantotta meg a „lelki segélyhely” feliratú cégért, alatta kisebb, egyszerű vonalvezetésű betűkkel, hogy: „Dr. Macskássi Eleonóra pszichoterapeuta”. 

Tagadhatatlanul vonzotta ez a terület és az invitálás, mely a lelkét végre megnyugvással kecsegtette volna annyi átbeszéletlen, magába fojtott kudarc után. Felírta a címet és telefont, majd hazatért.

A következő napok, hetek nyugalomban, semmitmondó, eseménytelen érdektelenségben teltek, C. szokás szerint kedves, és hosszútűrő volt vele szemben, kiszolgálta őt, úgy érezte, túlzottan is. B. pedig teljesen megváltozott, a gyermekből már felnőttes vonásokkal rendelkező, öntudatos kamasszá lett, határozott elképzelésekkel és értékítélettel, haját a divattrendnek megfelelő elől hullámosított, oldalra-hátra feldobott kivitelben hordta, kicsit megmosolyogtatóan a hatvanas éveket idézve. Barátnőre tett szert és igyekezett a tanulásban is, hogy minél inkább szabadon legyen eresztve. Meg persze kezelgette pattanásokkal teli serdülő bőrét, próbálgatva a kezében még idegenül álló borotvát. Olyan mulatságos volt látni a következő generációt, mely semmit sem változott a tagadásban, a változásban való igényben, s mely szentül meg volt győződve róla, hogy most az övé a világ. Talán el is felejtette volna kitérőjét, talán elmerült volna jobban a jelen szemlélésében, ha nem vesz észre egy apró jelet.

Este mindketten munkából tértek haza. Nem volt ebben semmi különös. Érintőleg megbeszélték, kinek mekkora barom a főnöke, de inkább vicces keretben tartva. Azután megvacsoráztak együtt. Még beszélgettek, megkérdezte, hogy van és akkor látta azt a rezdülést C. fáradt mosolyában, ami egy finom mimika izom piciny, öntudatlan munkája lehetett, de elgondolkodtatta. Nem akart rákérdezni közvetlenül, hogy nyomasztja-e valami, amiről nem szeretne beszélni, vagy egyszerűen tényleg csak túlhajszolta magát.

Másnap kedveskedni szeretett volna neki egy alkalom nélküli csokor virággal, mert az efféle meglepetéseket kedvelik igazán a hölgyek, ám abban a mosolyban is felfedezni vélt valami hasonlóságot. Még aznap megbeszélt egy időpontot és a kérdéses nap reggelén bejelentette, hogy később fog érkezni.