A kicsivel több, mint ezeréves, számtalan középkori mezítelen lábak, botos, topán, vagy az újabb időkben divatos magassarkú, sportcipő által fényesre koptatott, kőnagyságú, hegyoldalakból lefaragott sziklákból épített szűk utcák járdáin megilletődve lépkedek, miközben a mindkét oldalról védelmet biztosító kőépületek réseiből a tenger és a mediterrán növények fűszeres illata árad.
Ezt a pihentető, megnyugtató, testet-lelket átmosó és frissítő élményt sokszor volt alkalmam élvezni, hiszen kétévente járok a horvát tengerpartra, hogy a tudatlan turisták szemével vizsgáljam a környéket, ahova csupán pihenni, kikapcsolódni megyek, miközben – kíméletlen őszinteséggel vallva - teljes érdektelenséggel és érzéktelenséggel vagyok a hely vagy a lakosok történelmére.
Lelkész bátyám tudja, hogy kevesen érdeklődnek – köztük én is - az ott élők nehézségei iránt, ezért gyakorta mesél nekem erről. Legjelentősebb elbeszélése a kizárólag hegyi sziklákból és kőből épült városról, amely az első, kizárólag horvátok által épített erőd volt, az emberiessége miatt maradt meg bennem: valamikor a XIV. század közepén eme város őslakosságának 80 százalékát a pestis vitte el. A 20 százalékos lakosságot csak úgy tudták megmenteni, hogy azonnali hatállyal, a szomszédos falvak összefogásával karanténba vitték őket (gyakran kényszert is alkalmazva) az erődön kívüli falakkal körülövezett zöldövezethez, ahol a pestis pusztításának végéig ellátták őket. Ez a város az őslakosságának megmaradását a szomszédos falvak lakóinak köszönheti, akik tudták, mit jelent az embertárs.
Az idén eme történet újramesélésén túl, lelkész bátyám huncut módon elküldött egy kiállításra, és a kiállítást követően számomra ebbe a jól ismert illatba egy másik illat is belevegyült: a sötét világtörténelem illaté, amelyet a tenger és a napsütés igyekszik elfeledtetni a lakosokkal, a turistáknak pedig eltereli a figyelmét.
Lelkész bátyám, aki hitközségének nyújtott szolgálatai nem homályosították, ferdítették el világnézeti nyitottságát és olykor bizony keményen bírálja a vallásgyakorlók korlátoltságát, úgy ajánlotta, látogassam meg a középkori kínzóeszközök időszaki kiállítását, hogy átnevezte „középkori inkvizíció fitness” kiállításnak, így enyhítvén esetleges aggodalmaimat vagy azonnali visszautasításomat.
Még mielőtt beléptem volna a kiállítás pénztárába, bátyám még odasúgta, ne ijedjek meg, nem eredeti kínzóeszközöket fogok látni, hanem azok hasonmását, mert a kiállítás-szervező etikátlannak tartotta volna az eredeti tárgyak kiállítását. Éreztem, valami nem kóser, ha bátyám még egy gondolattal bátorít, mégis úgy döntöttem, hogy az erős, emancipált nő álarcát veszem fel, amit semmi nem fog visszariasztani.
Amikor először láttam, mennyibe kerül a belépő, kicsit megtorpantam, mert ezidáig soha annyi pénzt múzeumra itthon nem költöttem, azonban belegondoltam: ha képes lennék a 10 perces trampulin-, fél órás vízicsuszda-használatra vagy 6 gombóc fagyira esetleg 2 túrós burekra áldozni a pénzemet, akkor már nem érdemesebb tanulni ezen a pénzen? Miközben a belépőt fizettem, magamban megígértem, soha nem fogom sokallni a múzeumi belépőket itthon. Ugyanígy kell itthon is gondolkodnom, mint külföldön, a lazítás időszakában. Kifizettem a belépődíjat és beléptem a város védőbástyájának aljában kialakított kiállításterem hűvös fogadtatásába.
Egy másodperc alatt végigtekintettem a kiállított tárgyakon, de amikor az elsőhöz testközelbe értem, éreztem, olyan belső harcot kell megvívnom magammal, amilyennel eddig még soha nem kellett. Jó néhány könyvet olvastam a történelem véres korszakairól, az ember ostobaságából vagy őrültségéből folyó vérfürdőkről (amely miatt pl. a Holocaust emlékkiállítást, vagy a II. Világháború borzalmait megőrző legnevezetesebb emlékhelyeket szerintem soha nem lennék képes megtekinteni), de testközelbe soha nem kerültem a borzalommal, az etika – amely egyébként gyönyörű gondolatokból fakadó tan – félreértelmezésével vagy öncélú értelmezésével igazolt bűntettekkel.
A sötét középkor értékrendje szerint az elvárttól kissé eltérő, vagy éppen személyes véleményen erkölcstelennek minősített magaviselet alapján kiszabott büntetésen, kínzáson túl olyan felkavaró eseményekről árulkodtak a kiállított tárgyak, amelyekből szinte sikongtak az őket bemutató kínzottak. Az asztalok, a kiszögezett székek, bilincsek, vascsizmák, különböző láncok, bőrcsipeszek, fejszék, fűrészek, beöntő eszközök és „leghatásosabbnak tartott” végbéltágító háromszögek több ezer emberi élet kioltásának értelmetlenségéről és a pusztításokból eredő, természet által küldött, igazságot tevő járványokról szóltak.
Összeszedtem a maradék hidegvéremet és elolvastam az első leírást a kiállított kínzóasztalról. A rövid kétnyelvű szöveg tömören, lényegre törően leírta, hogyan kísérletezték ki és milyen büntetésekre használták a kiállított eszközt, oly módon, hogy nem tért ki a véres részletekre. Inkább edukatív jellegű tájékoztatást adott, olyat, amely folytonosan hangsúlyozza a történetek múltbeliségét, az inkvizíció időszakának értelmetlenségét és a mai korszak emberiességének fontosságát, nem hagyván ki azt a gondolatot, hogy valóban a cél miértjét kell elítélnünk, s nem az eszközöket, mert a modern korban orvoslásra használt eszközök némelyike pont a kínzóeszközök alapján készültek el. A kiállítás szervezőjének nem a kínzás módszere, inkább az elkeserítő esetek ismertetése volt lényeges: annak a történelemnek az ismertetése, amely modern okokra hivatkozva még a mai napig is lepel alá kerül. Pedig a történelmet nem szégyellni, hanem vállalni kell, s nem csupán a jót (mi magyarok esetében csak a rosszat), hanem a rosszat is be kell mutatni (esetünkben pedig a jót is).
Eme első leírást követően fellélegeztem: kibírtam, kiálltam a próbát, legyőztem magam s tanulni jöttem ide. Egy kis aggodalommal töltött el annak a lehetősége, hogy valaki nem ismeretfejlesztés, hanem más célból jön el a kiállításra, de sajnos, ez valahol elkerülhetetlen, az őrült pedig nem egy kiállítástól válik azzá.
Lépésről-lépésre haladtam a tárgyak között, a kiállító terem teljesen üres volt, s megborzongtam, ugyanakkor jól esett a magány: attól tartottam, hogy egy csoport szórakozni vágyó turista fog követni és ízléstelen megjegyzéseivel tönkreteszi a benyomásaimat. Szerencsémre, csupán egy édesanya jött be a terembe 6 éves kislányával. A kislány nem értette, miért kellett jönnie (én sem), az édesanya viszont igyekezett mindent tüzetesen megnézni. Szerencsére, (és a kislány boldogságára) nagyon gyorsan elhagyták a kiállítást. Utána két fiatalember jött be, valahonnan az északi országokból érkeztek. Először meglepetten álltak a kiállítás előtt, de gyorsan feltalálták magukat, sőt: elcsíptem néhány hasznos ismeretüket is, amelyeket valószínűleg a frissen szerzett tanulmányaikból merítettek. Tanulságos volt, és csodálattal töltöttek el…
Végigfényképeztem a kiállítást, miközben lelki szemeim előtt megjelentek a törött végtagú, agyonkínzott koldusok, a számkivetettek, akik egyes esetekben azért kerültek az inkvizíció kezébe, mert emberek mertek lenni.
A part menti város ma már nem csupán a szórakozási lehetőségek, a saját történelme, természetessége, szépsége miatt vonzó számomra: itt merülhettem bele először közvetlenül a világtörténelem árnyas oldalába, s hálás vagyok, amiért bátyám - jó emberismeretének köszönhetően - sikeresen bemutatott egy másik dimenziót. Fanyar, olykor polgárpukkasztó humorérzéke nélkül szegényebb maradtam volna egy olyan élménnyel, amely talán egy egész életre szól, s befolyásolja a további hozzáállásomat az Emberhez.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése